Nyelvtudományi Közlemények 3. kötet (1864)

Értekezések - Budenz József: A magyar el igekötőről 73

74 BÜDENZ JÓZSEF. kai viszonyítás, származzék bár névszótöből vagy igetöböl, minthogy soha sem jelenti csak azt, a mit a viszonyítatlan névszótö vagy igetö. Az eZ-igekötönk igaz hogy hangalakjára ad unguem csak az , a mi az említett el alapszó; de ez korántsem zárja ki azon kérdést , vájjon milyen grammatikai viszonyítás lappang még az alapszó fogalmán kivül az e^-nek mint igekötőnek egész jelentésében, és e viszonyítás ki nem fejezett volta vájjon eredeti-e vagy csak hangvesztés útján eléállott-e ? — Ha tekintetbe veszszük, hogy az el egyszerű menést, haladó mozgást jelentő igékkel egyesülhet, p. o. elmegy, elmúlik, elhalad, elfut stb., s más igéknél az egyszerű igejelentéshez nyilván a folytatólag haladó tartamosság-féle meghatározást adja hozzá, p. o. elaggódik (rajta hetekig), eltart (soká), elteng stb., meg másoknál a bizonyos távolságban képzelt czélhoz való jutást fejezi ki, mint meghatározást, p. o. ellát (odáig), elhallik (két órányira), elhat, ellő (100 lépésnyire) stb., nem lehet kétség, hogy az el, melynek alapszava (szintén el) térfogalmi, mint igekötő helybeli hova-irány szerint viszonyított adverbium értékével bír. Általában a magyar igekötök főleg ilyen természetűek, t. i. irány (szorosabban : hova-irány)-adverbiumok : meg (= megé), be, hé (= belé), neki ered, ki (==• kivé), össze (jelentés szerint = egybe), túl (túljár az eszén, túl-lép a határon, azaz tovajár, tovalép *) , hozzá, rá stb. *) V. ö. a székelyes (háromszéki) tova éjféltől (M. Nyelvészet VI, 228) a mi nem más mint túl éjféltől, túl éjfélen (éjféltől számítva túl). Egyúttal itt maga a túl képzését is megmagyarázhatom. Azt vélem, hogy *to-val-ból vonódott öszsze , s egyik része to mutatónévmástő, másik része egy „latus, oldal, táj"-t jelentő alapnévszó, = cseremisz vei (tide vei ez oldal =• innenső oldal; tudó vei v. ves vei amaz oldal v. más oldal = túlsó oldal, p. o. jolon vesvel kurukan a Volga túlsó része hegyes) , mely különben egy a csuvas al, eMel (om-al, aj-ol stb. NyK., II, 43. 48.), s a mordvinban is (ing-el = csuv. om-al 1. II, 313) és a lappban (mang-el II, 306) mutatkozik. A to névmástö megvan a magy. ta-hát, te-hát-h&n is. E szerint túl, *toval tkp. „amaz oldal" (cseremisz tudo-vel), s az irányalapszóra ráértetvén a viszonyítás, = „amaz oldalra." De maga a tova (tóvá) is aligha más mint 'Hóval az l elkopásával (v. ö. estveí, estve) s így tétova (téve-tova) ugyancsak megfordított rendben a török o-jana, bu-jana (jan oldal) ; szintígy a kérdő hová , hova ebből lett : *ho-val, a mely az összetételre nézve török kan , *ka-jan "(ebben kan-g'i v. ö. NyK. II, 461) mellé állítható. A viszonyrag meg van fejtve , mihelyest eredeti anyagszóra bírtuk visszavezetni: a magy. va , vá ragra nézve íme tán sikerült volna ez. Alkalmas például arra, hogy ily jelentésű puszta alapszó viszonyjeleló'vé lesz, szolgálhat a kojbál sar,=zsar felé,-hoz (p. o. tak-sar bari a hegyhez ment),