Nyelvtudományi Közlemények 3. kötet (1864)

Értekezések - Budenz József: A magyar el igekötőről 73

A MAGYAR EL IGEKÖTŐRŐL. (Olvastatott az 1864. Január 4-dikén tartott akad. ülésben). A magyar el igekötő is fejlesztett ki, úgy mint a meg, többoldalú átvitt jelentéseket, melyek az el etymonjának szószerinti értékéből egyszeriben meg nem érthetők, s így behatóbb fejtegetést igényelnek. E fejtegetésnek föladata kimutatni nyelvünk e jelentések előállításában követett észjárását, s érthetővé tenni, hogyan ruházhatott rá egy eredetileg csak helyviszonyra vonatkozó szóra ennek eredeti szóértékén túljáró értelmeket. A meg igekötöt tárgyaló ilynemű fejtegetést már szerencsém volt a t. Osztály elé terjeszteni *); most annak kiegészítő párját akarom adni az el-re nézve. Mindenki látja, hogy az el igekötö etymonja azon el, mely az elö}

első,

el-ött-ben megvan s „pars antica"-t teszen. Erre nézve az el tökéletes ellentétese a meg-nék, mely a mög, (mög-ött) = pars postica"-hoz tartozik, mind amellett, hogy a meg átvitele* jelentései korántsem mind ellentétesek az eZ-éivel. Az ellentét azonban szemlélhető p. o. e két ellentétes fogalmú igénél : menni és jőni, melyek egymáshoz ellentétes viszonyba állítva, amaz él emez meg igekötövel egészíthető ki : elmenni és megj'óni. Elfogadva is, hogy az el igekötőnk az elő stbiben mutatkozó el = pars antica alapszóból származik , evvel eredeti jelentésének még csak egyik részét, t. i. a fogalom-anyagot tudjuk, melyből alakúit , de nem grammatikai viszonyítását is, melylyel szükségképen kell bírnia. Pedig szükségképen kell bírnia ilyennel, mert minden igekötö nem egyéb mint igehatározó (adverbium), melynek jelentésében benne van, akár kifejezett akár ki nem fejezett grammati*) Lásd : Nyelvtud. Közlemények II, 161. stb.