Nógrád Megyei Hírlap, 2015. augusztus (26. évfolyam, 177-200. szám)
2015-08-28 / 198. szám
Közmunkások kanosszajárása A közelmúltban a tarjáni információs lap „Értékteremtő közmunkások” címmel, részletes tájékoztatást közölt, a közmunkásokat foglalkoztató nonprofit kft új szemléletű munkájáról, amelynek eredményeként: „Ma már sokrétű, változatos, (...) a város számára többféle értékes tevékenységet végeznek” - írja a lap. Salgótarján polgárai örülnek a változásoknak, s jó magam is, aki a várost naponta járom, s megerősíthetem, hogy az utcák díszítése, takarítása, legfőképpen, a munkák szervezése kedvezően meglalkoztatására, ahol magas a munkanélküliség, hanem ott, ahol az állam támogatása és a település saját bevétele fedezetet nyújt a pályázatokhoz szükséges „saját erőre”. A közmunkások foglalkoztatása együtt változik a mindenkori munkaerő-szükséglettel. Tehát a foglalkoztatás egyetlen területén sincs biztos (állandó), (nyugdíjas) állás. Tarjánban 2015 júliusában számuk 830 fő volt, amely augusztus 3-tól 210 fővel szaporodott. Sokak hátrányára azonban augusztus 31- vel 416 fő alkalmazása megszűváltozott. Ezért is határoztam el, hogy a közmunkások életéről, tevékenységéről írok, egy kicsit más nézőpont alapján. Azt szeretném megtudni, hogyan élik meg helyzetüket, anyagilag is megváltozott életüket, a munkájukkal elégedetlenek kritikáját, a társadalmilag sem kellően becsült, sőt fenntartásokkal fogadott közmunkát, és látnak-e kivezető utat? Mielőtt tapasztalataimat ösz- szefoglalom, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpontja által nemrégen összeállított adatbázis elemzéseiből idézek. A kutatók elsőként a társadalom legfontosabb kérdésére igyekeztek válaszolni: a közmunka segít-e visszajutni a munkaerőpiacra? A statisztikai adatok nem igazolják az optimizmust, s változás esetén a munkavállalók többsége újra munkanélkülivé válik vagy újra közmunkás lesz. Ugyanis annak az 517 730 embernek, aki 2011-12-ben a közmunkaprogramokban részt vett - 180 nappal később - majdnem a fele ismét munka- nélkülivé vált, 34 százaléka pedig ismét a közfoglalkoztatásban találta magát, és csak 13,3 százaléka dolgozott a nyílt munkaerőpiacon. Ennek a munkahelyek hiánya, de a nem kellően szakképzett munkaerő is okozója. Az említett adatokból az is kiderült, hogy minél több időt eltölt valaki a közfoglalkoztatásban, annál kisebb az esélye, hogy piaci álláshoz jusson. Ez azért is szomorú, mert a közmunka eredendő célja az, hogy az embereket visszasegítse a piacra. És figyelemfelkeltő adat az is, hogy a mai rendszer szerint nem azokon a településeken van pénz a közmunkások fognik, de szeptember 14-től, a szakmai kívánalmak megfelelően, újabb 300 fő lép be. Hogy a változás kit hogyan talál meg, ma tán’ még a jó Isten sem tudja. Akit viszont eltalál, - halni sem elég összeg - mindössze 22.800 forint lesz a foglalkoztatást helyettesítő támogatása. Előzőeket tudva indultam el beszélgető körutamra. És Istenem! Könnyű a kérdéseket előre eltervezni, de ha valakit a foglalkoztatás megszűnésének réme fenyeget, őt biz’ az érdekli. Közülük három szülőnek két-két gyermeke van, s van, aki egyedül él albérletben. Mindannyian tartozásokkal teli, s mondanom sem kell, minden fillér fontos. Anyagi helyzetét mindenki siralmasnak tartja. És nem mindegy, hogy hamarosan 51 ezer helyett, csak 23 ezer forintot kapnak. Az egyik családfő szerencsésnek mondta magát, hiszen felesége is dolgozik, így ha nehezen is, de a számlákat fizetni tudják. Üdülni, tartalékolni nem tudnak, s nem tudják, mi lesz, hisz nincs válasz semmire. Panaszkodtak, hogy egyesek lenézik őket, s ezt nehéz feldolgozni, de ma már nem törődnek vele. Az ellenőrzés szigorú, s e beszélgetéseket is szinte titokban kellett megtartani. Felnőtt emberek, mégis úgy érzik, nem kapnak elég bizalmat, s a láthatósági mellény is mintha csak azt szolgálná, hogy láthassák, hogy hol vannak, és mit csinálnak. Szegények és sorstársaink. Nehéz szívvel fejezem be. Azt mondom: megértés, szimpátia és a bizalom elvárható tőlünk és a hivataltól is. Eny- nyit megérdemelnek! Ennyit tennünk kell értük! Bartos József „Kézzel fogható” paraszti hétköznapok A napjainkban a Magyar Nemzeti Múzeum szervezetébe tartozó balassagyarmati Palóc Múzeum a néprajzi szakágat képviseli Nógrád megyében. A szabadtéri gyűjtemény épületei legalább 150 évvel viszik vissza látogatóikat a múltba, hű képet adva egy 19. század eleji nógrádi gazdasági udvarról ség előtt. A háborúban a pajta elpusztult, a faház megsérült, az épületek berendezése megsemmisült. A karancskeszi ház renoválására az ötvenes, a gyűjtemény helyreállítására a hatvanas évek elején került sor. Az elpusztult fapajtát 1964-ben újjal pótolták. A hagyomány szerint a 200-250 évesnek tartott szénapajta Márton János litkei gazda telkén állt (Dózsa u. 111.). Eredetileg istálló is kapcsolódott hozzá. A pajtában 1836-ból való szügyi borprés áll. 1966-ban, a hajdani fapajta pusztulása óta szabadon álló olajütőt egy hatlábas pajtával fedték be. Ugyanebben az évben egy Ipolyszögben honos kerítéstípussal fogták körül az immár újra teljes gazdasági udvart. A benne látható kamóskút 1967- ben készült el. A szabadtéri gyűjtemény 1996-ban újabb építményekkel gazdagodott, nevezetesen a Szandáról behozott 1880 körül épített faluszéli kiskápolnával, valamint a Karancs-vidékéről származó 19. századi útszéli feszület rekonstrukciójával. A hatlábas pajta kivételével - amely az olajütő védelmét szolgálja - a szabadtéri múzeum épületei legalább 150 évvel viszik vissza látogatóikat a múltba. Mivel a 19. század elejei Nógrád megye építkezése még egységesnek mondható, bátran állíthatjuk, hogy a gyűjtemény, a különböző lelőhelyű épületek ellenére hű képet ad egy 19. század eleji nógrádi gazdasági udvarról. A szabadtéri gyűjtemény berendezési tárgyai és azok elhelyezése azonban már a 19. század végét idézik. A belső kép kialakításában 19. század végi leírások, az idősebb generáció visszaemlékezései és néhol a második világháborút követő években még őrzött hagyományos formák voltak az irányadók. A lakóház 1964, a gazdasági épületek pedig 1967-től állnak nyitva kisebb-nagyobb szünetekkel. A gyűjteményről 1933-ban „Palóc faház és udvar a Múzeum mögött” illetve „Néhány szó a palóc faházról” címmel Bátky Zsigmond és Ebner Sándor emlékezett meg a Nógrádi Hírlapban. Az első magyar szabadtéri állandó kiállítás ekkor még csak egy lakóházból állt, a cikkek szerzőinek javaslata alapján azonban hamarosan egész gazdasági udvarrá bővült. A szabadtéri múzeum magját képező faházat 1932-ben Karancskesziből. (Széchenyi u. 7. számú ház helyéről) szállították Balassagyarmatra. Gazdájától, Mákos Józseftől 350 pengőért vásárolták meg. A hagyomány alapján a 150-200 évesre becsült faházat darabjaira bontva, hét szekér szállította a múzeum udvarára, ahol Berta András karancskeszi ácsmester állította össze eredeti formájának megfelelően. A faistálló a 19. század elején, még mint malom működött Bocsárlapujtőn. Az épületet később alig változtatott formában, istállónak használták, míg 1933- ban Balassagyarmatra nem került. 1934-ben a gyűjtemény egy patvarci származású fiókos fapajtával bővült. A pajta az istállóhoz hasonlóan a 19. század elején készült. Belsejében egy szintén patvarci eredetű 1872-re datált olaj ütőt helyeztek el. A kis skanzen a második világháborúig állt nyitva a közönAz 1930-as évek elején, amikor már a hagyományos népi építészet utolsó emlékei is pusztulásnak indultak - Nógrád megye főispánja, dr. Soldos Béla törekvése folytán - a balassagyarmati Nagy Iván Múzeum (ma Palóc Múzeum) udvarán szabadtéri gyűjteményt nyitottak meg. Gyurkó Péter képriportja
