Nógrád Megyei Hírlap, 2015. május (26. évfolyam, 101-123. szám)
2015-05-16 / 112. szám
FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ „A pa arcát rajzolom bele a lisztbe, haragosan néz, de tudom, hogy nem rám haragszik, másokra haragszik, engem szeret. Tudom, hogy ott a harag mögött a mosoly, tudom, hogy belekarcolhatnám azt is a lisztbe,, nem karcolom, csak nézem, aztán mellékarcolom Anya arcát is, nemcsak az ujjam fáj, hanem végig az egész karom, és a hátam is, és a lábam is, annyira nyomom az ujjam, hogy mindenem fáj. Anya arca szomorú, de tudom, hogy nem miattam, az ő szomorúsága mögött is ott van valahol az öröm, nézem őket, őkvisz- szanéznekrám a lisztből... "Mindezt egy árvaságra jutott tizenhárom éves leány, Emma, „A máglya” című, 2014-ben megjelent regény főhőse gondolja így, miközben részese lesz nagymamája - aki magához veszi - varázslatos titkainak. A szerző, a mindössze negyvenkét éves Dragomán György a legtöbb nyelvre - több mint harmincra - lefordított kortárs magyar író. Pedig valójában „A pusztítás könyve” című, 2002-ben napvilágot látott háborús témájú, nyomasztó sorstragédiáig jószerivel csak egy fordítást publikált. Igazából 2005- ben „A fehér király” irányította rá a figyelmet, nem kis mértékben azért, mert megjelent lengyelül és kiadták Németországban és Amerikában is. Aztán „regényügyben” kilenc évnyi szünet következett: „A máglya” 2014-es keltezésű. Persze azért sok más, kisebb terjedelmű, folyóiratokban megjelent opus is fűződik a nevéhez. A szinte egységesen kedvező hazai és jegye is, amelyekről a közelmúltban Salgótarjánban, a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház közönsége is megbizonyosodhatott. A 2007 óta József Attila-díjas íróval a pályatárs, KőrössiP. József szerkesztő beszélgetett, aki szintén erdélyi gyökerű: nagyváradi származású. Mindketten tagjai a Magyar Szépírók Társaságának, munkásságukat az „Élet és Irodalom” hasábjain, a „Tárcatár”- ban sorozatban megjelenő írásaik is összekötik. A diskurzus során kiderült, hogy Dragomán György igencsak hűséges ember, lelkileg nagyon megviselte az országváltás, a búcsú számára hosszú folyamat jelentett. A huszonhét év során mindössze négyszer ment vissza Vásárhelyre és még manapság sem kívánkozik bemenni nagyszülei házába. Se Szombathely, se a főváros nem lett igazán az övé, jól a papíron érzi magát otthon. - Ott lakom, tehát sehol - mondta. Sok mindenre emlékszik - például az iskolai jutalomkönyvre, Dékány András „Jokkó visszatér” című ifjúsági regényének 4. kötetére, vagy a gyűrűs pionírnyakkendőre - általában jól megjegyzi a látottakat, hallottakat, mégis erős benne a kétség - és ennek írásaiban, így „A máglyádban is hangot ad - hogy mire emlékezünk, jól emlékezünk-e. Ő maga szenzuálisan, lá- tomásosan, minden érzékszervét működtető alkotóként újra és újra emlékezetet teremt. Véleménye szerint az úgymond csinált emlékekből éppúgy lehet építkezni, mint a valósakból, de fontosak az indulati élmények is. Elsősorban a hatalmi viszonyok érdeklik, de nemcsak a politikaiak. Az apa és a fiú, a gyerek és a szülő között is lehet kiszolgáltatottság, s ez hozza igazán lázba írói énjét. Nehéz arról nem írni - fejtegette - ha nem vagyunk szabadok. Az írásnak mindenekelőtt Dragomán György József Attila-díjas íróval (balra) a Szerdatársaság Irodalmi Kávéházban Kőrössi P. József szerkesztő beszélgetett nemzetközi visszhang nyilván Dragomán György - valamelyest a fenti idézetből is érzékelhető - írásművészetének szól, de nem kevésbé azoknak a témáknak, amelyeket eleddig megörökített. Hiszen kit ne érdekelne, fogna meg egy olyan kamasz fiú sorsa - akinek apját a saját szeme láttára hurcolták a Duna-csatorna munkatáborába és ennek tudatában kell átélnie a felnőtté válás sok próbatétellel járó stációit („A fehér király”) - vagy a szintén gyermeklány önmagára és a világra esz- mélésének érzelemgazdag története („A máglya”). A könyvek sikeréhez azonban minden bizonnyal a családtörténetek mögött meghúzódó finom társadalomrajz - amelyben felsejlik a nyolcvanas évek Erdélye, Ceausescu féktelenül diktatórikus Romániája - is hozzájárul és ez korántsem függetleníthető az író által is megélt gyermek- és ifjúkori élményektől. Az 1973-ban született Dragomán György ugyanis Marosvásárhelyen élt tizenöt éves koráig. Értelmiségi családja 1988- ban települt át Magyarországra. Szombathelyen érettségizett majd Budapesten, az ELTE bölcsészkarán folytatta tanulmányait angolfilozófia szakon. Diákja volt az Eötvös József Kollégiumnak és az irodalomtudományi tehetséggondozó úgynevezett Láthatatlan Kollégiumnak is. A könyvek világlátásában, értékrendjében, stílusában természetesen benne foglaltatik Dragomán György eredeti gondolkodásmódja, számos személyiséghitelesnek kell lennie, mindegy, hogy férfiről, vagy nőről szól s az is, hogy milyen nemű a szerző. A lényeg, hogy emberek vagyunk - hangsúlyozta Dragomán György. A komoly tartalomtól, a drámai hevülettől kevéssé vidámak írásai, bár az ősszel megjelenő novelláiban már némi játékosság is felfedezhető lesz. Az egyik kérdésre válaszolva őszintén bevallotta azt is, hogy - bár tudatosan tanult írni, jó tanárai voltak - számára nem megy köny- nyen a fogalmazás. Ha mégis, akkor az gyanús. Ebből következik, hogy tanácsokat lehet adni az íráshoz, de az íróvá válás útját mindenkinek saját magának kell végigjárnia. Ő általában párhuzamosan dolgozik többféle munkán, ha valami nem nyeri meg a tetszését, akkor - hiába sürgetik a határidők - inkább visszatartja, átírja a szövegeket. A Szerdatársaság Irodalmi Kávéház estjén sok más téma is szóba került, például a nyelvtudás, a műfordítás, a gyermeknevelés egy-egy kérdésköre, de az is, hogy milyen érzés volt a minapi budapesti könyvfesztiválon azt tapasztalni, hogy tömegek álltak sorba az aláírásért. - Csak akkor írok felszabadultan, amikor dedikálok - válaszolta az egész beszélgetésre jellemző stílusban Dragomán György. Művei szellemiségéhez közelebb jutni segítkezett Sándor Zoltán és P. KemerEdit, a Zenthe Ferenc Színház két tagja iá egy-egy regényrészlet ihletett tolmácsolásával. Csongrády Béla A kulisszák mögött A 2009 májusában indult - és a Kossuth Rádióban azóta minden hétköznap délelőtt jelentkező -műsor, „A hely” céljai szerint képletesen mindig a kulisszák mögé látogat, előfordul azonban, hogy e törekvés szó szerint értendő. így történt a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház esetében is...A közelmúltban sugárzott adás ezúttal is egy szokatlan, érdekes és nem utolsósorban fontos - remélhetőleg egyre fontosabb - helyszínt mutatott be a hallgatóknak. A műsorvezető riporter - akinek a személyével már összeforrott „A hely” - most is a sajátos hangú és stílusú Farkas Erika volt, aki - önmagához hűen - hol tettetett naivitással, hol rámenősen, kicsit csipkelődve , de tudatos érdeklődéstől, határozott kíváncsiságtól vezéreltetve mutatta be az alig hároméves múltú, tehát „ csecsemő” társulatot, faggatta kollégáival a vezetőket, színészeket Nem titkolták azt sem, hogy a témaválasztásban eleve nagy vonzerőt képviselt a színház legendás névadója. Simon Lajos, a Salgótarjáni Közművelődési Nonprofit Kft. és egyben a színház igazgatója vezette a rádiós stábot a „Képzelt beteg” című darab próbájáról, a Stécé Kávéház galériájából a színházterembe s vázolta a színházzá válás stációit, a műsor- politikai szempontokat. Ezeket részletezte Susán Ferenc főrendező, aki mintegy harminc éve, amatőrként kötelezte el magát a színházcsinálással. Sándor Zoltán művészeti vezető, a színház egyik alapítója ugyancsak azt hangsúlyozta: mostanában érett meg az idő arra, hogy Salgótarjánnak se csak úgymond befogadó színháza legyen. Ehhez persze az is kellett - és kell - hogy a helyi tehetségek mellé vendégművészeket is szerződtethessenek. Ilyen a díszlet- és jelmeztervező Pallós Nelli is, aki részese a készülőben lévő Moliére-darabnak is. Elmondta, hogy munkája során milyen helyi sajátosságokat kell figyelembe vennie. „A képzelt beteg” címszereplője, Koltai Róbert arról beszélt, hogy egyrészt a vonzó szerep, másrészt a jó csapat, az itt élő barátok és nem utolsósorban Zenthe Ferenc neve miatt mondott igent a megkeresésre. Csemákjános, a jellegzetesen szép or- gánumú színművész már többedik fellépésre készül itt s ez szintén a szerepeknek és a közösségnek köszönhető. Gyuriska János sokéves vígszínházi múlttal a háta mögött szerződött haza, szülővárosába. Számára kihívást, újdonságot jelent, hogy miként lehet „összesimítani” az amatőr kíváncsiságot, a profi szakmaisággal. Bozó Andrea azt fejtegette, hogy szeret részt venni induló, formálódó kezdeményezésekben. Albert Péter egyike volt az első „pesti fecskéknek”. Csupa kedvező benyomás érte a sok fiatal között, úgy érzi, hogy sikerült felgerjeszteni a színház utáni vágyat a városban. Már megismerik a trafikban, ahol kávézik... Falati Hedvig mintegy a helyi társulati tagok képviseletében szólt az előzményekről, a stúdiómunkáról, T. Pataki László és P. KemerEdit szerepéről a színház megalapozásában... Cs. B. „Tölgyfalevél-város” Luda László építészmérnök a Salgótarjáni Tájak Korok Múzeumok Klub Egyesületében tartott előadást Sokféleképpen nevezték már | Salgótarjánt - az utóbbi időkben 5 a „völgyváros” terjedt el - a mi- J nap egy merőben új kifejezés, a 1 „tölgyfalevél-város” került a nyilvánosság elé. Jelesül Luda László használta ezt a különös, de szép szóösszetételt a Salgótarjáni Tájak Korok Múzeumok Klub Egyesülete májusi klubnapján. A mérnöki végzettségű vezető tervező „Az építészet és a környezetvédelem kapcsolata" címmel tartott előadást, de miután a környezetvédelem fogalomköre manapság átfoghatatlanul széleskörű, Luda László úgy döntött, hogy elsősorban a szakmájára koncentrál és a mindennapok során tapasztalt salgótarjáni és környékbeli jelenségeket veszi górcső alá. Mondandója bevezetőjeként vetítette ki azt a térképet, sárkányrepülőről készült rajzolatot, amely Salgótarján földrajzi elhelyezkedését, tagozódását, domborzati adottságait láttatja . S e kép nem véletlenül váltotta ki az előadóból az új elnevezést... A lényegre térve először az általa is szorgalmazott úgymond örömteli változásokat mutatta be. Például azt, hogy a főplébánia előtti támfalnál ott áll az első világháborús emlékmű, a kőládákba virágok kerültek, az Acélgyári úton, a „kolduspaloták” megújultak, kiszínesedtek, a Füleki út kezdetére csinos sarókházat építettek, a körforgalomhoz szökőkutat helyeztek, a Bajcsy Zsilinszky úton a bányakaszinót megmentették az enyészettől és a szemközti épületnél megszüntették a vizes falat. Távolabbról is hozott jól példákat, többek között a tari buddhista sztúpát. Persze az előadásban jócskán szerepeltek kedvezőtlen, nem kívánatos jelenségek is köztük a bontások, a salgótarjáni üres (kolónia)házak, a szintén lakatlannak tetsző Strabag-székház, az acélgyári irodaház és mindenekelőtt az „állatorvosi ló”-ként aposztrofált Karancs Szálló. A salgótarjáni belváros egykori emblematikus, sokak által látogatott, kedvelt emeletes épülete éve óta (ki)használatlanul árválkodik a Fő téren. Külön fejezet volt az előadásnak a vízzel, mint a legnagyobb horderejű környezeti tényezővel kapcsolatos gondolatok képi illusztrálása Salgótarjánból és környékéről. Ezek közé is kerültek dicséretes és joggal kritizált példák. Az előbbiek közé sorolható a béri (magánkezdeményezésű) idegenforgalmi fejlesztés a tervezett vízimalommal, az utóbbiak sorát viszont a vízválasztói tó gyarapítja. A „Vegyes kép” című fejezetben kapott helyet Kalló Viktor szobrászművész lepusztult „Üvegfú- vók”ja, az Erzsébet-téri üres virágláda és ide sorolta az előadó a meg nem valósult büki (tájegységi gasztronómia), bátonyterenyei (biomassza erőmű) és tarjáni (kálváriái lanovka) tervezéseit. Zárásként Luda László bemutatott néhány lírai felvételt is (például a Balázs János festőművészről készült, gyermekekkel körülvett szobrot) és végső konklúzióként idézte két külföldön dolgozó fiatal szakember mély kötődését Salgótarjánhoz, az otthonhoz. Ezt a kiveszőben lévő, kívánatos lokálpatriotizmust sajátos kedéllyel sugallta az egész előadás, amely akár egy építészi hitvallásnak is tekinthető. csébé * m Mii 111.i ■—B
