Nógrád Megyei Hírlap, 2014. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
2014-03-01 / 51. szám
FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ Hol tai Kálmán szép ajándékmusort adott szülővárosa, JSk Salgótarján közönségének (is) • j A búcsúzó művész fia. Hollai Adam nagyon tehetséges zongorista, enekes „Búcsúzni csak nagyon szépen szabad...” E kétségkívül jó szándékú, de naiv, nehezen betartható intelem az egykoron népszerű dalszövegből lett ismertté. Az elválás ugyanis többnyire érzékeny, nem egyszer fájdalmas mozzanat, különösen ha váratlanul és sorsszerűén következik be. Valamelyest könnyíti a helyzetet, ha a búcsúzó saját elhatározását valósítja meg s nincs kényszer a háttérben. Azért tudott a minap Hollai Kálmán színművész is szépen elköszönni szülővárosa közönségétől, mert ő maga döntött úgy, hogy 65. születésnapja előtt öt nappal azon a színpadon tartja meg utolsó önálló estjét, ahonnan elindult Kaposvárra kóristának, segédszínésznek. így kívánta megköszönni a bizalmat, a szeretetet, a tapsokat, amely öt évtizedes pályáját végigkísérte. Hollai Kálmán azért is tudott szépen búcsúzni, mert remekül szerkesztette meg a műsorát, mert még mindig élvezhető, színvonalas produkcióra képes énekesként, színészként, versmondóként s akár kellemesen anekdotázó konferansziéként is. Estje értékét növelte, hogy jó érzékkel választott maga mellé fellépő partnereket két tehetséges fiatal személyében.... „Álom, mit nem láttak még, Mintegy ötven évet töltött színpadon. Tizenöt éves korában, a legendás Petőfi színjátszók soraiban - Vertich József és Csics György rendezők védőszárnyai alatt - kezdett szerepelni. De talán még korábbra vezethető vissza „karrierje”: amikor a kis Heiser Kálmán (ahogyan eredetileg hívták) ugyancsak az Acélgyári Olvasóban, búcsúzó óvodásként nagy átéléssel - minthogy az ő családja is nehéz körülmények között élt, öt gyermeket neveltek - elmondta József Attila első a „De szeretnék boldog lenni” című versét és először kimondta a nyilvánosság előtt, hogy színész lesz... Mindezt el is mesélte Hollai Kálmán, miután a „Rockfesztivál....” egyik nevezetes dalát idézve „beringtatta” magát a színpadra és a közönséget is rávette egy kis éneklésre. Máté Péter egyik szerzeményét követően Charles Aznavour egy érzelmes sanzonját énekelte, majd József Attila „Thomas Mann üdvözlése” című versét tolmácsolta olyan módon, ahogyan kevesen tudják. Mint Heltai Jenő „Néma leventédében Beppó monológja is megállapítja: „Ahány az asszony, tudjuk, any- nyi féle...” Ezt kívánta igazolni egy bejátszás, amelyen a rangos író, Esterházy Péter maga mondott el részleteket az „Egy nő” című művéből. E kuriózum akár el is maradhatott volna... Hollai Kálmán Zerkovitz Béla „Komédiásdalá”-val folytatta majd Petőfi Sándor „Csokonai” című versét „játszotta el”. S ezen a ponton újra a visszaemlékezés kapott helyet: a kaposvári évekről, a főiskolai tanulmányokról s a nagy beugrásról a váraüanul elhunyt Latinovits Zoltán szerepébe „A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak...” című darabban. S természetesen dal is idézte az emlékezetes előadást, miközben egymás után sorjáztak a színházi világ legendás nagy nevei: Komor Istvántól Nádasdy Kálmánon át Vámos Lászlóig. Kár, hogy a szóbeli múltidézés a hetvenes évek végével, a nyolcvanas évek elejével véget is ért. Jött viszont „Az élet voltaképpen szép...” című szving és következett Hollai Ádám, aki nemcsak édesapja zongorakísértével, hanem saját számaival, hangszeres tudásával és különleges énekhangjával is bizonyította: nem esett messze az alma a fájától. Remélhetően szép jövő előtt áll. Ugyancsak kivételes talentumról tett bizonyságot a zeneakademista növendék Farkas Mira, aki beváltva Hollai Kálmán álmát, hárfán működött közre a műsorban: kísérőként és önálló számmal egyaránt megcsillogtatta képességeit. Az idősebbik Hollai elénekelte az 1977-es vizsgaelőadása, a „Kitörés” című blues-musical egyik számát s végre felhangzóit a sokak által várt „Én vagyok Don Quijote, La Mancha lovagja... ” és az „Álom, mit nem láttak még... ” Dale Wasserman és Mitch Leigh világhírű musical-jéből, amelyik az egyik csúcsa volt Hollai Kálmán zenés szerepeinek. A szépen hangsúlyozott szövegrészek pedig a prózai színészt idézték meg a legjobb oldaláról. A fináléhoz közeledve az utánpótlást képviselő fiatalok nyújtották át ajándékaikat a jubilánsnak, természetesen a maguk módján egy-egy zeneszám formájában. Hollai Ádám Sammy Davis muzsikájára személyes hangú köszöntőszöveget is írt felmenőjének, aki egy olyan musical-lei búcsúzott, amely úgymond „elment mellette”: „Ha bánt az élet, csak igyál és elszáll az gond... ” énekelte a bordalt a „Hegedűs a háztetőn” -bői. Simon Lajos, a Salgótarjáni Köz- művelődési Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója - aki az előadás elején felidézve Hollai Kálmán életpályájának főbb állomásait szóban is köszöntötte a város szülöttjét, a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett 65 éves művészt - a közönség vastapsa közepette nyújtotta át az ünne- peltnek a születésnapi tortát, de nemcsak a József Attila Művelődési és Konferencia-központ kollektívája nevében... Hollai Kálmán február 1-jén a budapesti Ferencvárosban, ahol évtizedek óta él, február 21-én pedig Salgótarjánban elköszönt a publikumtól. Elhatározása szerint önálló est formájában nem lép többet színpadra. De más feladatokat még hozhat számára az élet. így például számítanak rá a Zenthe Ferenc Színházban, ahol a napokban kezdték el próbálni Illyés Gyula a „Kegyenc” című drámáját, amelyben Susán Ferenc rendező Fulgentius ellenzéki szenátor szerepét bízta rá. Premier május 12-én, előadás a Zenthe felnőtt bérletben: május 13-án... Csongrády Béla Színház (nagyon) gölte tükörben „A farsang titkai” Jelenet a Kassai Thalia Színház előadásából. Jobbról az első Nagy Kornélia, aki a műkedvelő súgó szerepében aratott nagy közönségsikert. Minden foglalkozásról, szakmáról, hivatásról lehet színpadi művet írni, akad is rá példa bőven a világ drámairodalmában. Gyakran kukkantanak be a szerzők a kulisz- szák mögé is, nem ritkán alkalmazzák a „színház a színházban”- szituációkat, minthogy ezek eleve különleges, pikáns ízt kölcsönöznek a játéknak. Az a fajta túlzott kitárulkozás, mintegy „élve boncolás” azonban - amit BengtAhlfors kortárs svéd nyelvű finn szerző a „Színházkomédia” című, 1983-ban írott darabjában tesz - meglehetősen szokatlan, illetve a Kassai Thalia Színház - amelyik Salgótarjánba, a Zenthe Ferenc felnőtt bérlet- sorozat keretében hozta el a 2012-ben bemutatott előadást - által használt ironikus elemek esetenként végletesen szélsőségesek, alkalmasint önmaguk indokolatlanul elnyújtott karikatúrájába torkollnak. Az alaphelyzet reális: egy vidéki színtársulat új bemutatóra készül s a próbafolyamat felszínre hozza azokat az emberi gyengéket, magánéleti és szakmai konfliktusokat, az értékek és az érdekek olykor kibékíthetetlen ellentmondásait, amelyek valamennyi munkahelyi közösségben fellelhetők. Egy önkifejezésre „szakosodott” szellemi műhelyben, úgymond érzékeny művészemberek körében azonban még kiélezettebbek a feszültségek - s ha úgy adódik - hangosabbak, látványosabbak az elégedetlenség jelei. A megjelenített próbafolyamat során egyre ádázabb vita bontakozik ki a bemutatásra váró darabról - egyrészt mert az alkoholista író késlekedik a befejezés megírásával, másrészt külső hatásra az igazgatótanács is fenntartásokat fogalmaz meg - a kiosztandó szerepekről, az előadás módjáról, a gyakorta változó rendezői felfogásról, a színészek hozzáállásáról, fegyelméről, az ügyelő önmagát túlértékelő önkényes intézkedéseiről, a közönség feltételezett elvárásairól. A kritikus pontot az ellentétek a premier előtti sajtótájékoztató idejére érik el, ahol a részeg szerző alaposan kipakol és alpári módon mindent „sz...”-nak ” nevez. S ami ezután történik a társulattal - amennyiben sokkos állapotba kerül - az már nemcsak ráadás, hanem mondhatni felesleges része is vagy eleve a darabnak, vagy a kassai színház társulatát instruáló, sőt igazgatóként vezető Czajlik József koncepciójának. A fiatal - még a negyvenen inneni - rendező eddigi pályafutása, a budapesti Bárka Színházban is végzett munkája arra enged következtetni, hogy nem hagyományos módon gondolkodik a színházról, szereti a váratlan megoldásokat. E törekvése azonban - legalábbis e darab esetében - megkérdőjelezhető módon realizálódik. Az rendben van, indokolt, hogy a nézőteret is bejátszatja, de a sok jövés-menés a színpadra fel és le, egy idő után értelmetlennek tűnik. Ugyanez mondható el a Lotta nevű színésznő illetve Linda Molin az egykori primadonna szerepének megkettőzéséről. Egy személy jellemének karakterisztikus vonásait - mint rendesen - másként is érvényre lehet juttatni, annál is inkább mert a különböző személyiségjegyek normális esetben egy emberben szoktak volt keveredni. S ezzel a „húzással” - csakúgy mint a már kétszer-háromszor is befejezettnek tetsző epilógussal - növekszik a játékidő, csökken a publikum figyelme és őszintén szólva türelme is. A görbe tükörben láttatott szituációk rövidebben „elbeszélve” hatásosabb lennének, a kevesebb több lett volna. Talán egy dramaturg hiányzott ehhez. Sajnos - s ebben minden bizonnyal a szövegkönyv a „ludas” - a második részben kevés szerep jut a Janssonné nevű háziasszonynak, aki a műkedvelő színjátszók képviseletében szakmai segítségért kopogtat be a színházba, a kívülről sokra becsült profikhoz s egyszercsak önkéntes súgónak tudhatja magát. Ez a - Nagy Kornélia révén remekül megszemélyesített - figura jó értelemben kirí a társulatból és visz igazán élvezhető, szórakoztató, önfeledt hangulatot az előadásba. Cs. B. Nem véletlenül került egy busófej annak az előadásnak a meghívójára, amelyet Jankovics Marcell Kossuth-díjas (rajzfilmrendező, művelődéstörténész a minap tartott „A farsang titkai” címmel Salgótarjánban, a Dornyay Béla Múzeumban. A so- kácok egykori népszokása, az immár az UNESCO szellemi örökség listáján is számon tartott mohácsi busójárás ugyanis egyike a farsangot leglátványosabban szimbolizáló eseményeknek. Az idén éppen e héten csütörtökön indult és március 4-ig, húshagyó keddig tart a maszkos felvonulásokkal, téltemetéssel együtt járó rendezvénysorozat. Természetesen Jankovics Marcell is említette a busójárást és gazdagon jellemezte. Előadásában nagy hangsúlyt fordított a naptár úgynevezett mozgóünnepeinek értelmezésére, minthogy ezek közé tartozik a húsvét is. Ennek a dátuma pedig attól függ, hogy mikor van a tavaszi napfordulót követő első holdtölte utáni vasárnap. Ez legkorábban március 22-én, legkésőbb április 25-én lehet. Ezt megelőzi a nagyböjti időszak, amely elé iratkozik fel a vízkeresztet, azaz január 6-át követő farsang, a vidám lakomák, bálok időszaka. Csúcspontját az utolsó három nap képezi. Ezeket a magyarok „farsang farká’-nak is nevezik. Jankovics Marcell nemcsak az időpontját, a tartalmát is elemezte a farsang szónak, amely idegen nyelvi megnevezésekkel összefüggésben vesszőnyalábra utal. Ezt a tavaszváró metszés eredményezi és jórészt ebből áll a farsangi máglya is. Az előadó kiemelten szólt a farsang időszakára eső szentek - főként Balázs és Bálint - nevéhez kapcsolódó hagyományokról, e napok étkezési szokásairól is. Supka Gézám is utalva történelmileg mutatta be a karnevál szó jelentését, a gyakorlati megvalósulás változatait. Számos más téma is felmerült, bizonyítván, hogy a jeles rendező - aki raj zfilmre vitte Madách Imre zseniális alkotását, „Az ember tragédiájá’-t is - igencsak otthonosan mozog az egyetemes és a magyar művelődéstörténet e területén is. - csébé Jankovics Marcell sokoldalúan mutatta be a farsangi ünnepkört... t
