Nógrád Megyei Hírlap, 2012. augusztus (23. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-01 / 177. szám
SPORTTUKOR .H 2012. AUGUSZTUS1., SZERDA de megérdemelte az aranyat ellenfelem. Persze hogy kicsit el vagyok keseredve, de igazságos eredmény született”. De nem volt sok ideje a magyar újságíróknak, sokan (mint e sorok írója is) meg sem várták ezüstösen csillogó friss olimpikonunk sajtó- tájékoztatóját, hanem átvágtattak a fentebb említett ExCeL vagy fél kilométerrel távolabbi másik, két Syma-csarnoknyi küzdőterére, a kardozó Szilágyi Áron összecsapására, amelynek a döntőbe jutás volt a tétje. Ott is szép számmal akadtak magyar szurkolók, akik hangjukból és zászlóikból ítélve akár félezren is lehettek. Áron egy kis „középjátékbeli” bizonytalanság után végül is simán behúzta az asszót és készülhetett az alig egy órányival későbbi fináléra. Ott szó szerint átrohant olasz ellenfelén, aki még szinte észbe se kapott, mire előhuza- kodott egy-két „digós” trükkel, már túl késő volt, Szilágyi megnyerte a sportágat ezzel talán a gödörből kirángató aranyunkat. „Sajtáj”-ra itt sem jut idő a 27 fős magyar zsurnalista-had jó részének, hanem rohanás a külön közlekedési sávon döcögő (természetesen emeletes) különbusz- hoz, amely visszavisz a központi olimpiai parkba, a labdajáték stadionok egyikébe, ahol már folyt a magyar-dán férfi kézilabda meccs. Ha a bécsújhelyi Európa- bajnokságon a magyar szurkolók létszáma miatt hazai pályán érezhettük magunkat, akkor itt is, mert zúgott a legalább másfélezernyi honfitársunk bíztatása. Mindenhol piros, fehér zöld helységneves zászlók, vicces és nagyon ötletes hun-magyar tökfedők, nemzeti színűre festett arcok és dübörgő hangerő - mintha hazai pályán játszana a Mocsai- legénység. Csak a játék nem volt az, a sajtos kollégák egyértelmű véleménye szerint a meccs hajrájára visszajövő Nagy Laci eladott labdáiból szerzett gólokkal kétgólos előnyünk után kerekedtek felénk az egyébként neves északiak. De még így is zengett a szép volt fiúk és a ria-ria-Hungária. Ha erre a meccsre nem is nagyon illett ez, az aranyvasárnapra igen: legyen a további két hétben (majd) minden napunk ilyen! Nyári ejiist- és aranyvasárnap - Újra csillog régi kardunk A legnagyobb gödörben lévő sikersportágunkban szerezte Szilágyi Áron első londoni aranyérmünket vasárnap este, de előtte, még délután Ungvári Miklós judo ezüstje - amely egyébként könnyen lehetett volna még szebben csillogó nemesfém, ha a bírók megítélik számára a befejezés előtti akcióját - adta meg az alaphangot. Míg szombaton Csernoviczki Éva cselgáncsos bronzánál hangjukból és zászlóikból megítélve csak pár magyar néző lézengett az ExCeL irgalmatlanul hatalmas csarnokrendszerének egyikében, addig vasárnap délután ugyanitt már 6-8 nemzeti színű zászlónk volt kifeszítve - ráadásul némelyikük az első soroknál félig-meddig takarta vagy zavarta az olimpiai feliratokat, s ezért le is vetették a rendezők, de hiába, mert leleményes honfitársaink mindig más helyen találták meg a lehetőséget trikolórunk elhelyezésére - és a hangerő is megsokasodott. Ungvári menetelésére felfigyelt a magyar olimpiai küldöttség vezetése is, és a döntő előtt Borkai Zsolt MOB elnök vezetésével majd’ mindenki ott volt, hogy kiszurkolja az aranyat, ami sajnos nem jött össze, pedig megérdemelte volna a szerény magyar fiú, aki az eredményhirdetés után ezt mondta az interjúzónában e sorok írójának: „Megbotlottam a ne ki ítélt egypontos, és egyben ezzel győztes akciójának közepette, Londonból jelentjük... Kollégánk, Márton (Satis) István élménybeszámolói az olimpia helyszínéről H. H. Nem minden papsajt - szólhatnánk az elcsépelt frázissal élve, avagy a vasárnapi részegítő boldogságot követően eljön a hétfői (ki)józanodás. Reggel Sidi Péter a lőtéren. Neten, meg rádión követi az érdeklődő a légpuska selejtezőjét, mert képet nem adnak róla britek. A komáromi fiú rosszul kezd - az első húszból kétszer is kissé mellétrafál. Ezeknek a „kilenceseknek” hamar megjön a böjtje, mert kapkod, és hiába céloz újra egyenletesebben, a végén a sietség hibákat szül: négy éve 595 kör elegendő volt a döntőbe kerüléshez, meg utána a hatodi k helyhez, most a 494 kevés. De ő maga mondja, ez a háromból talán a leggyengébb száma, és itt bizony a szerencse jobban számít, mint a precizitás - mutatja ezt például később a román Moldoveanu meglepetés-aranya is. Szász Emese a női párbajtőrben éppen hogy, az utolsó pillanatokban szerezte meg a londoni kiutazás jogát. Kesze-kusza év áll mögötte, küszködés, de a tehetsége elvitathatatlan. Az olimpián azonban csak röpke húsz perc adatik neki. Fásuknak, tompának tűnik a koreaival szemben, vívónyelven szólva „nem találja a távolságot”, és ilyenkor a mégoly agyafúrt mester, Kulcsár Győző sem segíthet a pást végéből. Kiesés, sírás, vigasztalás. A tatamin megint egy aprócska lányért szoríthatunk. Karakas Hedvignek sem volt sétagalopp az elmúlt pár hónap, sérülés, edzőcsere, és egy nagyon mély gödörből való kikec- mergés jellemezte ezt az időszakot. Nehezen is melegszik bele, az első körben a spanyol előnyben van, de tizenkét másodperccel a „csengő” előtt szépen kivitelezett dobással billenti helyre a papírformát. A második fordulóban brazil a rivális. Szemlátomást erősebb is a világranglista negyedik, csakhogy elkövet egy óriási bakit: a fóldharcban szabálytalanul, direkt lábra támad, és ez a cselgáncsban tilos. A bírók videóznak, visszanézik az esetet, és kizárják Silvát. A brazil, leroskad a küzdőtérre, de a lényeg, Hédi már a legjobb nyolc között van. Ott egy román a soros. Nem túl akciódús a meccs, a támadások mind hatástalanok. Nincs döntés az öt percben, nincs eredmény a „ráadás” háromban, jöhet az a pillanat, amit Hajtós Bertalan annyira elátkozott a barcelonai fináléban, amikor a bírák a japán Kogát látták jobbnak. Most se felénk billen a mérleg nyelve. Karakas a vigaszágon. A bronzmeccsért Putyin egyik kedvencével kell mérkőzni. Tudják, az orosz „főnök” kedveli a dzsúdót, maga is űzi, és ezért a tatamin néha túlzottan is tisztelik őket. Ám Karakas nem bánik így Zablugyinával, a hosz- szabbításban „jutóra” hajítja, és mehet a bronzmeccsre - ahol kijön a fáradtság, mind jobban a sajog a comb, passzívabb, és ezt a francia Pavia ki is használja. Ötödik hely, három cselgáncs nap - három pontszerzés. És este az uszoda. Debrecen átka tör elő. Mire is utalnék ezzel? Ugyebár kis magyar világunkban elképzelhetetlen, hogy ha hazánkban rendeznek egy komoly nemzetközi versenyt, arra ne élesítse formáját a sportoló, kiváltképp egy úszó. így aztán hiába hangoztatják a szakemberek, így és úgy, „mi munkából mentünk az Eb-re”, bizony rákészültek a kontinens- viadalra Cseh Lászlóék. Az eredmény meglátszik, ugyanabban a szezonban kétszer képtelenség a csúcsra járatás. Tessék csak megnézni, kik szerepelnek jól az olimpián! Azok, akik május végén messze elkerülték Debrecent, s miközben a mi versenyzőink a foghíjas mezőnyökben aratott dicsőségben fürdőz- tek, addig például Yannick Agnel, Lacourt, Muffat, a franciák ászai, vagy a brit Adlingtor) szépen csendesen készültek a maguk ütemében. Londonban pedig ők állnak a dobogón, vagy közvetlenül az amerikaiak és ázsiaiak mögött - mert lehagyta a vén Európát az úszóvilág -, és nem Cseh, akinek még egy döntőbe kerülés sem adatott meg. Ezek puszta tények, és tessék elgondolkodni rajtuk. Hétfőn egyébként a botrány sem maradt el. Az egyiket a koreaiak „csinálták” a vívásban, egy legeslegutolsó találat megadása miatti felháborodásuk és protestálásuk miatt egy órán át csúszott a program, s mire az ukrán Semjakina bevitte a győztes találatot a döntőben, már Greenwich-ben is rég túl voltak a vacsorán. A tornacsarnokban meg a japán Ucsimura alig „tántorgott” le a lóról, iszonyatos rosszul sikerült a leugrása, amit jócskán lepontoztak a bírák, mire a japánok hevesen tiltakoztak, óvtak, és persze igazat adtak nekik, ezzel a felkelő nap országának fiai a csapatversenyben a negyedik helyről „felcsimpaszkodtak” a dobogó második fokára. Lesz ennél jobb napunk is! J >
