Nógrád Megyei Hírlap, 2012. március (23. évfolyam, 52-76. szám)

2012-03-06 / 56. szám

4 2012. MÁRCIUS 6., KEDD VAN LAPUNK HOZZA SzülofoMem Nógrád megye déli részén Egy kis faluban réges-régen A szüleim örömére Megszülettem a hóesésben. Hideg volt és Január Mikor a bába reám várt Fiút szerettek volna helyettem Mert én egy lányka lettem. Mindegy müyen gyerek Csak egészséges legyen Született még egy fiú Azután meg egy lány A szülők amikor dolgoztak Olykor a mamára bíztak Ritám is én eleget Mire Ő megetetett Lassan-lassan cseperedtem Majd iskolás lettem Megtanultam írni, olvasni Nem is tudnék innen elmenni Ez a falu az otthonom, a hazám Itt nevelt fel az Édesanyám Itt minden fát, bokrot ismerek Itt minden embert szeretek E szép faluban csendességben Szeretetben, békességben Legfontosabb, hogy egészségben Elérjem a százegy évet Báli lánosné-Palotás NYTTMEK Hajamba fúj a lágy tavaszi szél, Itt a sűrű erdő rejtekén. „Nyitnikék” énekli a kismadár. NYHM-KÉK. Az út: az élet mely elkísér, Vezeti a vándort, s néha visszanéz. A múlt porában ért nagyon sok veszteség, Most: NYITNI-KÉK Ez a csalóka fény mind kö­réin, Amit belülről érzek, mind enyém. Ha az ember sérül, bezárkózik, vár és reméL Épp ezért: NYITNI-KÉK. Megéltem a télben, a tavaszt Simogat, lágyan májusi blúzom alatt. NYITNI-KÉK a hozzám érke­zőknek, NYITNI-KÉK a velem együtt lépkedőknek. Akácvirágtól illatos a levegő, Száll a pillangó, pipacs színe vérző, Csak nézem - milyen szép a sok virág. Megértettem: érdemes élni, mert szép a vüág. Csak azt nem tudom, ki va­gyok ÉN? És vajon érdemes? NYITNI - még? „I" Tóth János Gyuláné Deák Éva 2011. május Röfike, a tengerimalac imádja az uborkát. Ha már meghallja a lépteinket a falépcsőkön, jelez vékony hangjával. Egyesek sze­rint - s valószínű, hogy a nevét is innen kapta - az igazi malaco­kéhoz hasonló „uí” hangot ismé­telgeti, nekem viszont határozott véleményem, hogy a kis szó, amit kántál valójában az „ubi”. Megeszi az almát is, de csak ím- mel-ámmal, nyámmogva. Az uborkát azonban sokszor való­sággal kitépi a kezemből, és han­gosan falja. így aztán háztartá­sunkban mindennapos rítussá vált a kígyóuborka beszerzése. Egy alkalommal, napi bevá­sárlásom során, jól bevált szo­kásomhoz híven kígyóuborkát akartam venni. Annak rendje és módja szerint kiválasztottam az általam legtetszetősebbnek ítélt példányt, és a mérlegre he­lyeztem, majd - ugyancsak jól bevált szokásomnak megfelelő­en - megnyomtam a kódszá­mot, amely a 6-os volt. Felra­gasztottam a címkét, és tovább­indultam portyázó utamra, hogy beszerezzem a többi szük­séges árucikket. Ezzel végezvén a pénztárhoz mentem, majd a szalagra pakoltam, amikor rám került a sor. Eddig rendben is ment a do­log. A pénztáros srác mindent beblokkolt, s utoljára ma­radt a kígyóuborka, ami­kor is közölte velem, hogy „Ez nem fürtös pa­radicsom!” Először hirtelen azt hittem, áprilisi tréfa az egész (hiszen áprilisban jártunk), s első gon­dolatom az volt, hogy ártatlanul visszakérdezek: „Tényleg nem az? Pedig megtévesztésig ha­Kígyóuborka Dráma az ablak alatt Egy napfényes őszi délelőtt épp íróasz­talomnál dolgoztam, amikor zümmögés ütötte meg a fülemet, azonban nem az a fajta, mint amikor egy zümmögő állat re­pül, hanem inkább, ha felfokozott idegál­lapotban szabadulni próbál egy ellensé­ges teremtmény karmai közül. Mivel ez az apró zaj kizökkentett elmé­lyült munkálkodásomból, hát nem folytat­tam azt, hanem felálltam, és kíváncsian el­húztam a függönyt. Az ablak belső párká­nyán egy piciny pókhálóban megpillantot­tam egy közepes méretű házi legyet és egy annál valamivel kisebb pókot.- Micsoda zsákmány! - futhatott át a „mi­ni vadász” agyán, ahogy az enyémen is. A csapdába került rovar ekkor még el­szántan küzdött, tudomást sem véve arról, hogy percei meg vannak számlálva. Ám a kis nyolclábú rá se hederített, csak szor­galmasan körültekergette a prédát látha­tatlan fonalával. A légy még mindig vergő­dött, s talán addigi rövid, de vidám életé­nek legszebb pillanatai peregtek le előtte. Hasztalan kapálódzott azonban, mert a pók tovább „bugyolálta”, akár egy múmi­át, míg végül áldozata már csak a lábait tudta mozgatni. Annak már nem lehettem szemtanúja, de azt hiszem, beleereszthette mérgét a „raga­dozó”, mert polipként nyújtotta ki, s fonta kö­Egv potya kori Van még úgy tíz percem, sem­mi idő ahhoz, hogy az ember csi­náljon valamit, de tenger idő ah­hoz, hogy ne csináljon semmit se. Jön be busz, szállnak le róla, érkezik jármű a beállóba, száll­nak fel rá. Csak az én távolsá­gim nincs még sehol sem. Révedő tekintettel nézek a messzeségbe, de befele se látok. Úgy terem elibém az ember, hogy kicsit neki is megyek.- Jó napot, főnök! - így ő. De nem ám folyamatosan, hanem meg-megzökkenve. Meg nem állapítom, hogy sör-, bor-, vagy pálinkafelhő leng körül a szava nyomán, csak a szagából követ­keztetek, akármi a friss, három­napos nyomakszik utána. Hogy meg ne fulladjak, oldalt fordu­lok, úgy veszek levegőt.- Már ne haragud­jon ... - fújtat egyet, meglógja a könyökö­met. Időbe telik, míg megértem, pénzt kér. Csak száz, illetve két­száz forintot. Mert Etesre akar menni, az anyjához. Akit ki tudja már, mikor látott utoljá­ra. Vagy az anyjánál volt itt, Tarjánban, és azért kell a pénz, hogy jegyet váltson haza, Etesre. Esdeklőn néz rám, azt hi­szem, de lehet, csak belső" köd homályosítja el a tekintetét. Mondom neki:- Rendben van. Megyünk a vés és visszaszaladt nekem ki­javítani a hibát. Hát igen, ez a kockázata, ha valaki rutinból cselekszik... Körülbelül egy évvel később ugyanezen áruházba tértem be, munka után fáradtan. Megint akartam vásárolni kígyóubor­kát, ezért e tervemnek megfele­lően, némi válogatást követően kézbe vettem a legszimpatiku­sabb állatot... akarom mondani zöldséget. Reményekkel telve rá­helyeztem a mérlegre, majd megnyomtam az ugyancsak jól bevésődött 19-es számot, melyre a 6-ost cserélték le annak idején. Csakhogy erre a mérleg igen vá­ratlan módon reagált, mert vala­miféle méltatlankodásszerű sí­poló hangot hallatott, de árucím­két nem adott. Nem nagyon foglalkoztam az­zal, hogy miféle felirat jelent meg a kijelzőjén (olyannyira nem, hogy el sem olvastam), hanem odamentem a biztonsá­gi őrhöz, mint egy megszep­pent gyermek, és félénken tájé­koztattam, miszerint kifogyha­tott a papír a mérlegből. Mire azonban ez lezajlott, közben megnéztem az uborka ártábláját is, melyen a kódszámot is feltün­tetik, és ez, alig akartam ugyan hinni a szememnek, de a 72-es volt, nem pedig a 19-es. Gyorsan szóltam hát az őrnek, hogy való­színűleg csak tévedés történt, és rossz számot ütöttem be. Mint utóbb erre fény derült, a 19-es kódszám alatt nem szere­pelt semmilyen áru, ezért adta ki a mérleg azt a furcsa hangot. Lám-lám: másodszor is sikerült hülyét csinálnom magamból az uborkával... Szekrényes Gábor ré - tapadókorongok híján - mind a nyolc karját, azaz lábát. Emocionális szemszögből tekintve, persze be kell látnunk, hogy e cse­lekedetét vajmi kevés önzetlen szeretet vezé­relhette, s a vonzalom a légy részéről viszon­zatlan maradt, de a pók részéről is kimerült a pusztán gasztronómiai élvezet iránti vá­gyat megtestesítő, ama fentebb említett öle­lésben. Legvégül pedig, amikor a legyecske már teljesen mozdulatlanul lógott „bepólyál- va” a leheletfinom hálóban, támadója elvon­szolta egy védett helyre. Megrázó élmény volt ez számomra, de vé­gül rá kellett döbbennem, hogy temérdek üyen és ehhez hasonló „dráma” zajlik le nap mint nap a természetben, amely emberi mértékkel tragikusnak is felfogható. pénztárhoz, megveszem a buszjegyet Etesre. Néz rám, illetve felém, de nem veszem biztosra, hogy lát. Furcsa gri­maszt vág, időbe telik, míg rájövök, felfogta, hogy rájöttem, s most mosolyog. Elengedi a könyökö­met, elfordulok, nem kap utánam, ellépde­lek. Aztán látom, be­megy a buszvégállo­más (azt hiszem, úgy emlékszem) söröző pia­patikájába. S ahogy neki nyílik az ajtó a befele útra, úgy egy másik piásnak ugyanaz az ajtó kifele nyílik. S mivel három lépésre állok a szó­ban forgó búfelejtőtői, a kifele tartónak én vagyok az első em­ber, akit megszólíthat.- Jó napot, főnök! - csodálko­Unokámnak Liliána, Liliána, Nagy világnak legszebb lánya! Kopasz papád unokája, Életének boldogsága. Lilikének becézgetlek, Könnyes szemmel átölellek. Veled együtt énekelek, Felemellek, táncot lejtek. Rosszat teszel, mérges vagyok, Rám nevetel, megbocsátok. Névnapodra puszit adok, Ajándékba verset írok. Oláh Károly 2011. 07 27 zásomban eltátom a számat. - Már ne haragudjon... Közbevágok:- Pénz kéne. Buszjegyre. Megy Etesre, az anyjához. Néz bele a szemembe, tárgyi­lagosan, vagy csodálkozva, nem is tudom. Es elkezdi ingatni a fejét.- Á, nem. Nem az.- Hanem? - még nagyobb csodálkozásomban még na­gyobbra tátom a számat.- Hanem innék még egyet. Egy korsó sört. De elfogyott a pénzem. - Ez nem igaz! Ilyen egyszerűen nincs is. Hiába jó a hallásom, nem hallok jól.- Főnök, adjon annyit, hogy meghívhassam magát is! Persze hogy lekéstem a buszo­mat. Sebaj, több is veszett Moh­ácsnál. Egy óra múlva indult a kö­vetkező. Egy potya korsó sört iga­zán nem hagyhattam ott. Mónus Miklós ügyesen megjegyzett 6-os kód számát a 19-esre. Szerencsén egy eladóhölgy volt olyan ked dicsőm állt, akkor rájöttem a turpisságra azonnal: kicserél­ték a kígyóuborka általam már sonlít rá”. Amikor azonban megnéztem a ráragasztott cím­két, s azon valóban fürtös para-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents