Nógrád Megyei Hírlap, 2012. március (23. évfolyam, 52-76. szám)
2012-03-28 / 73. szám
4 2012. MÁRCIUS 28., SZERDA A NAP TÉMÁJA A salgótarjáni Dolinka: élt, él, élni fog Fejezetek a kedvelt kirándulóhely történetéből (II.) A sokrétű városépítési tennivalók közül nem maradt el a pihenésről, szórakozásról való gondoskodás sem. Egész sor pihenőpark, játszótér létesült. Közülük legkedveltebb a Zója-ligeti gyermekpark és játszótér, a hozzá tartozó állatA múlt ismerete, a történelmi tudás fontos a jelen életviszonyai alakítása és a jövőre vonatkozó elképzelések megfogalmazása szempontjából is. Ugyanakkor a konkrét településtörténet - benne az örökölt környezeti adottságok, a megtörtént események, a hagyományok, a közösségi és emberi értékek - megidézésének kiváltképp különös jelentősége lehet a várossá válásának 90. évét taposó - más településekhez hasonlóan nehéz időszakát élő - Salgótarján esetében. Lapunk munkatársa helytörténeti kutatásai egy szerény szeletének - ez esetben a Dolinka pihenőpark történetének - bemutatásával fontos folyamatokra fókuszál, miközben a történet(iség)ben az örök emberit - az alkotó tehetséget, az elszánt akaratot, a gyümölcsöző együttműködést - is igyekszik követendő példaként felmutatni. * Baráthi Ottó A Dolinka-történet első részét azzal zártam, hogy a gondos kezek munkájának köszönhetően a már igencsak ismert és kedvelt liget a ’30-as évek közepéig még tovább fejlődött, természeti szépsége kiteljesedett. Ezekben az években kezdett divatba jönni a kirándulás, a természetjárás. A város vezetése számított az ide érkező vendégekre, a turizmusból származó - reményei szerint - növekvő bevételekre, s ebben szerepet szánt a Borbély-ligetnek is. A Borbély-ligetből Zója-liget A jó szándék azonban kevés volt a város idegenforgalmának kibontakoztatásához, a történelem közbeszólt. Az elhúzódó gazdasági krízis, az életkörülmények romlása, a militarizmus miliője egyáltalán nem kedvezett a városi infrastruktúra bővítésének, a turizmus feltételei javításának, s ugyanezek a körülmények szabtak gátat a Dolinka további fejlesztésének is. Salgótarján a „kenyereden” jelzőt még a ’30-as évek végére sem tudta feledtetni, hiszen jelentős volt a munkanélküliség és a szegénység, teltházas a men- hely. Az újságokban mind több hír és tudósítás szól a honvédelemről, a honvédség felkészítéséről, a határincídensek- ről, a háborús készülődésről. Nem véleüenül, hiszen 1939. szeptember 1- én a náci Németország lerohanja Lengyelországot, és ezzel kezdetét veszi a II. Világháború. Az elhúzódó katonai konfliktus, a véres háború L amely borzalmas pusztítást okozott és mintegy 50 milliós emberáldozatot követelt - 1945. május 7-8-án a fasiszta Németország feltétel nélküli kapitulációja után a szövetséges haderők győzelmével ért véget. Salgótarján lalkói már a fegyvemyug- vást, illetve a békekötést megelőzően 1944. december 25-én fellélegezhettek, és 1945 elején azonnal nekiláttak az élet megszervezésének. A gyárakban a termelés legtöbb helyen már januárban megindult. Megkezdődött a nagyüzemek államosítása, az acélgyár 1946. december 1-i hatállyal került állami kezelésbe. Ezzel döntő változás következett be az Acélgyár történetében. Az illetékes szervek döntését Apró Antal, a Magyar Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja nagygyűlésen ismertette... Beszédében kifejtette, hogy várakozással tekint a Nehézipari Központ Salgótarjáni eljövendő tevékenységére, majd bejelentette, hogy a gyár élére munkásigazgatót neveznek ki: január 1-el Mekis lózsef lett az új igazgató - olvasható a Salgótarján története című kötetben A termelés nehezen indult, kezdetben értetlenkedés fogadta az intézkedéseket, a munkások esetenként leállásokkal, kisebb sztrájkokkal tiltakoztak, a munkafegyelem laza, a szervezettség alacsony színvonalú volt. Csak lassan állt helyre a rend, s tért vissza az élet a normális kerékvágásba. Később, kellemes és melegebb időben mind többen látogattak ki már a Dolinkába is, igaz az „első fecskék” alig ismertek rá korábban kedvelt kiránduló és pihenőhelyükre. Az újjáépítés, a termelés beindítása és felfuttatása, a szovjet típusú szocialista munkaverseny bevezetése, a megélhetés nehézségei közepette nem volt idő a pihenésre, különösebben kedv és hangulat sem a szórakozásra. A gyárvezetés még évekig nem tudott energiát, eszközöket fordítani a Borbély-ligetre, és - még az is elképzelhető, hogy - talán nem is akart. Jellemző a politikai viszonyokra és a közállapotokra, hogy a Dolinkáról szóló első sajtóhírek egyike nem a liget birtokbavételének, helyreállításának és szépítékésőbb a munkaversenyt megszervezni, a „Termelj ma többet, mint tegnap” jelmondat szellemében cselekedni. Aztán ahogy teltek az'évek, úgy változott a gyárvezetés Dolinkával kapcsolatos álláspontja és mentalitása is. Ugyanakkor a gyár jóérzésű dolgozói sem tudták tűrni az elhagyatottság érzését, nem akarták látni a lepusztult állapotokat. Egy alkalommal a hatvanas évek elején a lakótelepi nyugdíjasok összejövetelén, a május elsejei majálisról beszélgetve vetődött fel, hogy az idős emberek ugyan örömmel mennek ki a Dolinkába, de az a kérésük, hogy ne csak az ünnepi alkalomra hozzák rendbe a ligetet és végezzenek nagytakarítást, hanem újítsák fel, kezeljék, ápolják és gondozzák folyamatosan - a régi jó hagyományoknak megfelelően. Megújulás a '60-as években Ez adta a nem is túl eredeti ötletet, de a fontos lökést, és egyben szülte az elhatározást is, hogy a Dolinkát parkosítvét, amit aztán a dolinkai vadas-parknak adott át Szívesen jártak ide az emberek a város minden részéből, de máshonnan is - mesélte személyes találkozásunk alkalmával e sorok írásakor már régen nyugdíjas - korát meghazudtolóan fiatalos -volt önkormányzati képviselő. A megyei sajtó is egyre többet foglalkozik a gazdagodó, szépülő Zója-ligettel. A Tarjám Acél egyik, 1964. évi számában arról olvashatunk, hogy Őrlik Ferenc úgy gondoskodik az átalakuló Zója- ligetről, mint szülő a gyermekéről. Aztán arról esik szó, hogy a városi tanács tárgyalt a liget jövőjéről: a hároméves fejlesztési terv keretében több millió forintot fordítanak majd rá. Megtudjuk azt is, hogy gyepesítenek, parkosítanak, a tervek szerint állatkertet és „kétlépcsős” tavat is létesítenek. Őrlik Ferenc elmondja még, hogy igen sok segítőkész dolgozó van a gyárban, legutóbb a 13 fős vagonos brigád dolgozott kinn, másnap a MEO-sok jöttek szalonnasütésre, de aztán minden felszólítás nélkül nekiláttak a munkának. A jó példa ragadós, sének feladataival foglalkozik, hanem a régi reakciós elnevezéseket veszi célba és azok cseréjét tűzi zászlajára. Felhívja az illetékesek figyelmét, minél előbb hassanak oda, hogy a múlt rendszer még itt kísértő figuráinak nevei minél előbb eltűnjenek. A „Borbélyok és Ludovikák” nevei helyett a munkásosztály hőseiről és mártírjairól nevezzék el azokat. Az új gyárvezetés „ugrott” is, és nagy igyekezetében, vagy inkább politikailag felfűtött túlbuzgóságában a Borbélyligetet nem is a magyar mártírok egyi- kéről-másikáról, de, a „szovjetbarátság” szellemében, és a „testvériség” jegyében egyenesen egy háborús hősről, egy szovjet lányról, Zójáról nevezte el. Magam - e sorok írója - amikor 1971.évi idekerülésem után mindjárt hallotta, hogy a Dolinkát Zója-ligetnek (is) hívják, gondoltam, hogy ez csak a „Kis- Moszkva effektus” jegyében történhetett, jóllehet úgy tapasztaltam, hogy a salgótarjániak, köztük legalábbis kollégáim és barátaim, „csak” a Dolinkába jártak és invitáltak engem is. Ám nem csak a liget neve változott meg, de a gyár vezetésének a ligettel kapcsolatos koncepciója, a pihenőpark használatára és fenntartására irányuló magatartása is. Részben érthető módon, hiszen a háború után nem az volt a legfontosabb, hogy a ligetet felújítsák, kitakarítsák, hiszen sok más, meghatározó feladat megoldására kellett figyelmet fordítani, energiákat mozgósítani. Mindenekelőtt a termelést, a munkát kellett beindítani, sák, rendezzék, lássák el játékszerekkel, tegyék rendbe és mindenkor alkalmassá kirándulásra, pihenésre, szórakozásra. Egy forrás szerint Tóth Pálnak, a gyár munkásellátási osztálya vezetőjének köszönhettek nagyon sokat, akinek a tervező és irányító munkája nélkül az elképzeléseik aligha valósulhattak volna meg, miközben persze mások is kivették részüket a tervek megvalósításából, a kétkezi munkából. Ám, hogy miként látta a Zója-ligetet ebben az időszakban egy már akkor is lokál- patrióta városlakó, Czene Gyula tanár, később iskolaigazgató, arról kérésemre tájékoztassa olvasóimat ő maga, az alábbiak szerint: - AII. Világháború után a fejlődés, az igazi megújulás a ’60-as években kezdődött, amikor a gyár dolgozói - név szerint és mások mellett Tóth Pál, Őrlik Ferenc, Révay Ferenc, Tajti József - tettek nagyon sokat a Dolinkáért. Brigádok jöttek ide dolgozni, játszótereket létesítettek saját elhatározásukból, és egyáltalán nem kényszerből. Örömmel dolgoztak, mert tudták, hogy itt családtagjaik, gyerekeik, unokáik szórakoznak majd. 1964-ben a vadaspark létesítésének láttak neki. Az első állatokat a pécsi Mecsek- aljai Vadas-parkból telepítették át, azt hiszem, először szarvasokat, őzeket kaptak. Az idősebbek közül bizonyára többen emlékeznek, hogy a bányatröszt vezérigazgatója, Pothomik Józsi bácsi - amikor 1977- ben az SBTC focicsapata a szibériai Kemerovóban járt, s ő volt a küldöttség vezetője - kapott ajándékba egy barna-medmondják: rövidesen mozgásba jött az acélgyár jószerivel egész kollektívája a Dolinka felélesztése érdekében. Elsősorban Őrlik Ferenc irányító és szervező munkájának és társai hatékony közreműködésének köszönhetően önkéntes gyári brigádok, munkahelyi kollektívák, fizikai és szellemi dolgozók sokasága vette ki részét - társadalmi munkában - a liget megújításából. Mindez így egyszerűnek tűnik, ám elgondolható, milyen hatalmas koordinációs tevékenységet és mozgósító munkát jelentett. A szervezők a szakszervezeti műhelytitkárok bevonásával ismertették, hogy mikor, milyen munkafajták elvégzéséhez kérnek segítséget. A titkárok szervezték be a dolgozókat, s közölték a névsort a szervezőkkel, akik aztán a Dolinka bejáratánál - a terepet és a munkaeszközöket, szükséges felszereléseket már előkészítve - várták az önkénteseket. Az elvégzett munkák sokaságát itt felsorolni sem lehet, csak néhány részletet tudok kiemelni. Az erdészet kijelölése alapján kivágták a beteg vagy sűrűn nőtt fákat, ritkították és megtisztították az erdőt Tereprendezést végeztek, kialakították a szalonnasütő helyeket és a félkör alakú - később lebetonozott - teret. Elültették a vállalati hozzájárulással beszerzett - és azóta már nagyra nőtt - tu- jákat és díszfenyőket. Fokozatosan készültek és kerültek beépítésre - az azóta is masszívan álló - betonlapos asztalok és betonlábas padok, valamint bográcso- zó és szalonnasütők. Vállalati hozzájárulással és részben társadalmi munkával felújítást nyert a ligetbe vezető út, a mellette húzódó vizesárok - a gyors csapadék-vízelevezetést biztosítandó - kikövezésre került. Az ötvenes évek előtt a gyári fiatalok által létesített kis büfé-épület kétszer is bővítésre került. Ennek köszönhetően alakult ki a kedvelt, legalább „turista igényt” kielégítő, kedvező áron megfelelő ellátást biztosító, szórakozást is nyújtó „vendéglátó egység”. A szervezőktől megtudjuk, hogy a munkák több éven keresztül folytak, s a büfé létrehozása sem volt egyszerű feladat, sok utánjárást, még több társadalmi munkát igényelt. Legnagyobb gondot az anyagbeszerzés jelentette. Az építkezéshez a városi tanács bontási anyaggal járult hozzá. Felhasználásra és beépítésre került a vállalt udvaráról felszedett kockakő egy része, ez - aki valaha is látta az épületet, tudja - jellegzetes külsőt kölcsönzött az épületnek. Érdemes akár megismételni is: gyári brigádok tucatjai, dolgozók százai és hozzátartozóik vettek részt - időnként még külső szakemberek (például a közeli építőipari szövetkezeti vállalattól, a „STÉSZ”- től) is bedolgoztak - a Dolinka megújításában. Többek között évente felülvizsgálták, karbantartották, javították, kenték a játszótéri hintákat - mint mások is, önkéntesen és egy fillér fizetség nélkül. Még a ’60-as évek közepén-végén is folytatódott a fejlesztés. Ekkor készült el a madárház épülete, amelyet az elképzelések szerint kitömött kisállatok, madarak és különböző rovarok, lepkék elhelyezésére és bemutatására, iskolások részére demonstrációs célokra alakítottak ki. Mivel csak távlati elképzelésről volt szó, indokoltnak tűnt a villannyal, vízzel, sütés-főzési lehetőséggel ellátott, komfortos épület más- és többcélú célú hasznosítása, így azt a vállalat szervezeti egységei (osztályai, csoportjai, brigádjai) vették rendszeresen igénybe, különböző közösségi rendezvényekre, kollektívák összejöveteleire, baráti találkozókra. Néhány év múlva az SKSE „bérelte ki” a madárházat és sportolói edzőteremmé alakították át, illetve kondi-teremként használták. A többcélú hasznosításnak, amely aztán esetenként „átment” a nem rendeltetésszerű használatba is, később a hátulütői is megmutatkoztak, különösen akkor, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a madárház csak füstbe ment tervnek bizonyult. Az ismert lokálpatrióta, a néhai Vertich József nem nézte jó szemmel a madárházzal történteket, s némiképp ironikusan és kritikusan szóvá is tette ezt: „a játszótér felett állt egy díszes, gyári készítésű madárház, néhány árválkodó szárnyassal. Kiderült, hogy fenntartása költséges, na és szakembert kívánna, hát felszámolták. A sportkör élelmes emberei, az atléták, nyomban lecsaptak a helyiségre, berendezték erősítő teremnek, de csak átmeneti volt a használat: amikor 1982-ben a korszerű futófolyosó elkészült, véglegesen áttelepültek oda. Azóta a madárház árván várakozik valamilyen feladatra: egyelőre raktárként szuperál.” Más helyütt így ír az ismert lokálpatrióta: „A hatvanas években, amikor még jól futott a gyárnak, a Művelődési Központnak, zenekarunk és a dalkörünk, az agilis karnagy, Krajcsi Lajos vezetésével színvonalas erdei hangversenyeket is adott. A Dolinka árnyas fái alatt szép számú hallgatóság élvezte a muzsikát, a kellemes környezetet. Ma Villon szavaival szólhatnánk: De hol van a tavalyi hó?” (Folytatása következik) * A sorozatírás Baráthi Ottó A Dolinka krónikája - Kiáltás Salgótarján ritka természeti kincséért - című kötetének lényegére rövidített, aktualizált, szerkesztett változata. Az eredeti kiadvány Czene Gyula közreműködésével és fotóival, a Dolinkáért Egyesület kiadásában, 2006- ban jelent meg.
