Nógrád Megyei Hírlap, 2012. március (23. évfolyam, 52-76. szám)
2012-03-23 / 69. szám
2 2012. MÁRCIUS 23., PÉNTEK A NAP TÉMÁJA A salgótarjáni Dolinka: élt, él, élni fog Fejezetek a kedvelt kirándulóhely történetéből (I.) A múlt ismerete, a történelmi tudás fontos a jelen életviszonyai alakítása és a jövőre vonatkozó elképzelések megfogalmazása szempontjából is. Ugyanakkor a konkrét településtörténet - benne az örökölt környezeti adottságok, a megtörtént események, a hagyományok, a közösségi és emberi értékek - megidézésének kiváltképp különös jelentősége lehet a várossá válásának 90. évét taposó - más településekhez hasonlóan nehéz időszakát élő - Salgótarján esetében. Lapunk munkatársa helytörténeti kutatásai egy szerény szeletének - ez esetben a Dolinka pihenőpark történetének - bemutatásával fontos folyamatokra fókuszál, miközben a történet(iség)ben az örök emberit - az alkotó tehetséget, az elszánt akaratot, a gyümölcsöző együttműködést - is igyekszik követendő példaként felmutatni. Baráthi Ottó Salgótarján város acélgyári település- részének épített környezetétől keletre, közel karnyújtásnyira terül el egy szépfekvésű, sűrű erdővel borított, gazdag és színes flórájú, csodálatos szépségű táji körzet. A kis völgyben megbúvó, már egy jó évszázada feltárt természeti látványosság a Dolinka nevet viseli. Legenda születik: a Dolinka Az egykor különösen kedvelt kirándulóhely és pihenőpark még ma is varázslatos természeti adottságokkal rendelkezik. Fölöttébb sajnálatos, hogy egyes történelmi időszakokban, esetenként rövidebb-hosszabb ideig gazdátlanul, méltatlanul elfejtve, csaknem az enyészet martalékává vált, állaga-álla- pota szinte helyrehozhatatlanul romlott. A több mint száz éve népszerű, Salgótarján és környéke lakói által különösen felkapott, bájos ligetecske, a Dolinka nevének hiteles feltárására több kezdeményezés és kísérlet történt, a kutatások eredményei többnyire és nagyjából egybecsengenek. A Dolinka szó eredetét a „dolina” szócskára vezetik vissza, ami tölcsér vagy tál alakú mélyedést jelent, sőt a szlovákok bemélyedést, völgykatlant is értenek alatta. Egyes feltételezések szerint a „dolina” szót vették alapul és alakították át „Dolinka” tulajdon névre az 1868-ban alapított Salgótarjáni Vasfinomító Társulatnál a kezdetektől foglalkoztatott szlovák származású dolgozók, amikor megismerték a völgyben lévő munkaterületet. Ugyanis a gyárból a pácoló üzem szennyezett, mélybarna-vöröses színű vizét az egykori futballpálya területén (nagyjából a ma Szojka Ferenc nevét viselő stadion helyén) húzódó mélyedésbe telepítették. Később a drótkötélpályás salakszállítás bevezetésével a pá- cos lét a fokozatosan terebélyesedő salakdomb és/vagy hamuhegy („bremz”) tövébe vezették. Pihenőidőben és munkaidő után pedig a gyár dolgozói a kies környéket is becserkészték. 1881-ben a tőkekoncentráció révén, az említett vasmű - stílszerűen szólva - beolvasztásával megalakult a Rimamu- rányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. (RIMA), amely akkoriban az ország egyik legnagyobb iparvállalata volt. A salgótarjáni gyár fő profilját a meleghengermű gyártmányai jelentették, ezért (is) 1889-ben a gyár nevét Salgótarjáni Acélgyárra változtatták. A termelés növekedésével, az alkalmazott technológiai eljárások következményeként (is) mind több gyári munkás és vezető személyiség fordult meg a természettől elrabolt völgyrészben, lehetőséghez jutva a környék, a még „termelésbe nem vont” területek értékeinek megismerésére is. A gyár üzemi épületeinek létesítésével nagyjából egy időben indult meg a közeli lakótelep tervezése és építése. A vezérigazgatósággal szemben készült el a tisztviselők részére egy egyemeletes lakóépület. A lakótelep munkáslakásait a gyártól távolabb létesített út (ma ismét Acélgyári út a neve) két oldalán építették meg. Később aztán a felújítására Fabini Henrik (1871-1938) igazgatóságának idején (1931-ben) került sor. A gyártelep kiépítésében elévülhetetlen érdemei voltak, a fentebb említett Fabini igazgatón kívül korábban Borbély Lajos (1843-1923), a későbbiekben pedig lónásch Antal (1850- 1945) és Liptay B. Jenő (1878-1928) igazgatóknak. Hogy a gyár gyarapodó munkássága és családtagjaik pihenő és kiránduló- helyként, különböző ünnepségek megtartása is igénybe vehessék a környező szépséges tájat, javukra fordíthassák és élvezhessék a természeti környezetet, a gyárvezetés a mai szóhasználattal tervszerű intézkedéseket kezdeményezett, és 1892-ben határozott a Borbélyliget (Dolinka) telepítéséről. Az őskorszak: a Borbély-liget Ezzel a zöldövezeti kis liget mindinkább a gyár dolgozói figyelmének is fókuszába került. A már említett igazgatók szociális érzékenységüktől vezérelve úgy gondolták, hogy életerős, művelt, kultúrált, a szabadidőt hasznosan eltöltő és egészséges életmódot folytató munkásokra van szüksége a gyári társulatnak. Elgondolásukhoz igyekeztek megteremteni a feltételeket is. Megépítették a kultúrházat és az elemi iskolát, hozzájárultak a sportpálya létesítéséhez, a gyárterület és a lakótelep rendezéséhez, parkosításához, sportpálya létesítéséhez, a Dolinka hasznosításához. Ezen alkotó szociális-jóléti tevékenységből az első számú vezetőkön kívül nagyon sokan kivették részüket, többek között Karakó Antal és Jankovszky Éva neve kívánkozik még feltétlenül a képzeletbeli dicsőségtáblára. De ki is volt az a személy, akiről a ligetet elnevezték? Borbély Lajos egyes források szerint 1870-ben lett a vasfinomító alkalmazottja. 1873-tól mint a gyár műszaki igazgatója tevékenykedett. Gyors előrehaladása annak tudható be, hogy a társulat igazgató tanácsa látva kimagasló szakmai tevékenységét bizalmat szavazott számára. A RIMA fentebb már említett 1881. évi, fúzióval történő megalakulásakor az új társulat összes ipartelepeinek műszaki vezérigazgatójává nevezik ki. Jelentős mérnöki tevékenysége mellett a munkások szociális és kulturális életének javításáról is gondoskodott. Biztatására és támogatásával alakult meg az acélgyári kaszinó és olvasóegylet. Aktív szerepet vállalt a Doünka fejlesztésében, és miután 1901-ben a cég központjába költözött, az itteni tevékenysége elismeréseként nevezték el róla a pihenőparkot. A Borbély-ligetben 1902 és 1908 között szakszerű erdőritkítást és tereprendezést végeztek, az először csak kitaposott, „hevenyészett” kis gyalogutakat fokozatosan alkalmassá tették a rendszeres gyalogos közlekedésre. A gyár vezetése mindezeken túl - feltehetően felismerve perspektivikus gazdasági érdekeit is - mind nagyobb figyelmet fordított az erdőgazdálkodásra: a szükséges erdőirtás kompenzálása érdekében fenyők ültetésére, más fafajták tervszerű telepítésére. Motiválhatta a gyárvezetést a liget kialakításában és fejlesztésében a község gazdasági-társadalmi életében is tapasztalható élénkülés és dinamizmus. Működött Fabini igazgató úr fantáziája is. Egy alkalommal a Dolinkában sétálva hirtelen megállt és odafordult kollégájához, de'válaszra sem várva csak monologizált, hogy milyen nagyszerű játszóteret - a kicsik részére homokozóval - lehetne építeni a gyári gyerekeknek, minthogy a zöldövezet közel van lakótelephez és nagyon jó a levegője is. Milyen hasznos lenne itt felállítani a hintát, a csúszkát, tornaszereket. Itt játszathatnának a gyerekek szinte egész nap, és még az éjszaka dolgozó munkásokat sem zavarnák a pihenőjükben. - Potom pénzen meg lehetne csinálni - így az igazgató. S az ötletet tettek követték. A gyár vezetői már nemcsak a gyár dolgozóival, de feltehetően a település érdeklődő lakóival, a község polgáraival is számolva fejlesztették a ligetet. Tágították pihenőterületeit, rendezték útjait, bővítették felszereltségét. A park szépítgetése is szakaszosan és folyamatosan történt. Mindinkább „pihenő, szalonna-csurga- tó, szórakozó” területté alakult. Főleg az első világháború után, amikor is a RIMA telepein lévő erdőállományok szakszerű kezelését szorgalmazták. Fabini Henrik igazgató asztalokat, padokat készíttetett, amelyeknek különösen az idősebbek örültek. A legifjabbaknak - ahogy azt már korábban kigondolta - játszóteret alakítottak ki, mind több játékszerre] és játszóhellyel (hinta, csúszda, homokozó, télre ródlipálya) sikerült a gyári szülők örömére is a gyerekek kedvében járni. Baráthi Oltó mm nimm Kiáltás Síilgóliirján ritka Irrmrszrti kincséért Salgótarján ■ima, az öblösüveggyár, a vasöntöde és az ötvözetgyár) voltak, amelyek révén a település 1922-ben rendezett tanácsú városi rangot kapott. Nem véletlenül nevezte Förster Kálmán, a város első polgármestere a nagyüzemeket a város' életét mozgató legfőbb erőközpontoknak. A város fejlődése azonban - a polgármesteren kívül álló okokból - már akkor is ellentmondásos volt, ahogy az maradt a későbbiekben is. A korabeli Dolinka parkot jellemezve, érdemes kiemelni szervezett őrzés- védelmét, miszerint a terület három pontján nyugdíjas parkőrök vigyázták a terepet, szolgálatukat „dekoratív” őrbódék tették komfortosabbá, amelyek egyben díszei is voltak a Dolinkának. írásos emlékek tanúsítják - magam személyes beszámolókból és beszélgetésekből is tudom - , hogy mindig példás rend és tisztaság uralkodott a területen. A fenyves erdő telepítése és a fáAz első játszóberendezések egyike a családi hinta volt (1938) Fabini Henrik - aki szintén kiérdemli, hogy bemutassuk - okleveles gépészmérnök, négy évtizedet töltött a RIMA szolgálatában, egyike volt a gyár legjobb szakembereknek. Alkotó és építő egyéniség volt, nagyra becsülte a múlt hagyományait. Életművének túlnyomó része a RIMA hatalmas vasműveinek fejlesztésében és vezetésében manifesztálódott. Ugyanakkor, minthogy erős szociális érzékkel bírt, nem feledkezett meg á kultúráról sem. Támogatta az acélgyári elemi iskola működését, a lakóterületek csinosítását, az épületek felújítását, a játszóhelyek kialakítását és harmóniában tartotta a gyár és a munkások érdekeit. Ha már a RIMA-ról szóltam, érdemes megjegyeznem, hogy Salgótarján fejlődésének döntő láncszemei a nagyipari létesítmények (a kőszénbánya, cánetető létesítése mind a természet szeretetét és védelmét sugallta. A gyár dolgozói örömmel töltötték el szabad idejüket a tiszta levegőjű környezetben. Ugyanakkor nemcsak a lakótelepen élők, hanem a város más üzemeinek munkásai, a'hivatalokban dolgozó tisztviselők, sőt a környékbeli települések lakosai is felfedezték, és egyre inkább megkedvelték a Borbély-ligetet. Az őrzésvédelem hasznos-hatékony formáját Fabini igazgató fejlesztette ki és tette biztonságosabbá. Ennek érdekében a kijelölt őrzéspontokat megerősítette, az őröket szolgálati idejük alatt 2-3 körjárásra kötelezte. A Dolinka rövid történetét a bevezető út elején felállított, öntöttvas kivitelezésű tábla is hirdette, amely rögzítette - többek között -, hogy ki és mikor kezdte el kiépíteni a pihenőhelyet. Egy másik, az említett táblával szemben elhelyezett tábla pedig a terület védelmére, a rend megtartására figyelmeztette az erre felé sétáló, kiránduló, kikapcsolódásra vágyó, szórakozást kereső embereket. Az 1930-as évek elején már a helyi sajtó, A Munka című újság is szárnyára veszi a Dolinkát, a Gödöllőn megrendezett cserkész-világtalálkozó (dzsembori) egy külföldi csoportjának salgótarjáni látogatása alkalmából. Ahogy az újság leírja többek között, hogy amíg a cserkészek fele az acélgyárat szemléli, a másik fele a SSE sportpálya körüli erdei úton körül sétálja a Borbély-ligetet, háromnegyed órai sétával. Az újsághírből néhány - eddig még sehol le nem vont - követ- keztetetést is megengedhető. Az első, hogy 1933-ban Salgótarján már benne volt az ország vérkeringésben, méltónak találtatott külföldi vendégek fogadására. A másik konklúzió: a Dolinkát - mint helyi természeti értéket, és/vagy szociális létesítményt - már meg lehetett mutatni országnak-világ- nak is. Kiterjedésére, hasznos területére utal, hogy mintegy háromnegyed órát igényelt a körüljárása. (Az is érdekes, hogy egyáltalán körben is bejárható volt a liget, kiépített sétánnyal, sétautakkal. Ezek vajon hová lettek? S végül: már létezett a futballpálya, azaz a sport is jelen volt a gyár és a város életében. A Salgótarjáni Sport Egyesület (SSE) 1903-ban alakult meg, a várossá válást követő második évben pedig felavatták a SSE pályát a Borbély-ligetben. Az új sporttelep helyét a völgy nyugati, acélgyári városrész épített környezete felé eső részen jelölték ki azzal a szándékkal, hogy a jelenlegi Acélgyár út 5-7-9 számú bérház helyén lévő első egyesületi sportpálya helyett, annak pótlására kerüljön megépítésre először a futballpálya, majd később adjon otthont a terület szükséges egyéb létesítményeknek is. Az új sporttelep létesítése igen nagy földmunkával járt, hiszen korábban a Dolinka völgyének hatalmas vízelvezető árka húzódott itt. így aztán helyenként tíz-tizenkét méteres feltöltést kellett végezni. A gyári vezetés messzemenő támogatásával, nem kis erőfeszítések árán a sporttelepet 1924. július 27- én adták át a sportolóknak. A pálya átadásával veszi kezdetét tulajdonképpen Salgótarján város rendezésére irányuló korabeli koncepció és gyakorlati tevékenység. A Borbély-liget ilyetén módon nemhogy nem gátja, de lendítője volt a városfejlődésnek. A Dolinka a '30-as évek közepéig még mérsékelten tovább fejlődött, gondos kezek munkájának köszönhetően természeti szépsége kiteljesedett, szociális és szórakoztató létesítményekben, ha nem is látványosan, de fokozatosan gazdagodott és tulajdonképpen minden tekintetben megfelelt egy pihenőparkkal szemben támasztott - a kor szellemével is harmonizáló - elvárásoknak. Ezekben az években - annak ellenére, hogy a gazdasági világválság recessziós hatása nem múlt el nyomtalanul - kezdett divatba jönni a kirándulás, a természetjárás, mint szabadidős tevékenység. A város vezetése, apellálva a város természeti adottságaira, számított is az ide érkező turistákra, a növekvő idegenforgalomra, s ebben feltételezhetően szerepet szánt a Borbély-ligetnek is. (Folytatása következik.) * A sorozatírás Baráthi Ottó A Dolinka krónikája - Kiáltás Salgótarján ritka természeti kincséért - című kötetének lényegére rövidített, aktualizált, szerkesztett változata. Az eredeti kiadvány Czene Gyula közreműködésével és fotóival, a Dolinkáért Egyesület kiadásában, 2006- ban jelent meg.
