Nógrád Megyei Hírlap, 2011. november (22. évfolyam, 255-279. szám)
2011-11-04 / 257. szám
6 2011. NOVEMBER 4., PÉNTEK KULTÚRA - HAGYOMÁNY Színházi élet a Talent klubban Figyelmes, érdeklődő gyermekarcok, döbbenetről, meglepetésről árulkodó kamasztekintetek, elismerő felnőttpillantások. Ha fotóként ábrázolnám, (ahogyan a talent-klub.hu-n látható), így festeném le a közönséget, akik megtekintették az elmúlt két hónapban előadásainkat. Az Apró Színház Mostohák című gyermekszínháza azért volt különleges, mert úgy szólt az apróságokhoz (körülbelül 60 óvodás volt jelen), hogy nem gügyögött, nem tapsikoltatta fölöslegesen a gyereksereget. Autentikus, értő, rendkívüli módon kidolgozott mesét hoztak, amelynek végén valóban együtt játszottak a kicsikkel, ahogyan óriás nézőtér előtt képtelenség lenne. A kamaszok megdöbbentek a kábítószer-használók sorsát, nehéz helyzetét, küzdelmes létét, vergődését abszolút hitelesen ábrázoló előadáson. A gyáva című produkcióban Sherer Péteré s Kovács Krisztián ezért kapta a négyszeres vastapsot, de maradandó élmény volt az addiktológussal való beszélgetés is, az előadás után. November 5-én, szombaton 19 órától a budapesti Studio „K” monodrámája következik, Men- szátor Héresz Zsolt előadásában, Jászai Mari életéről. A kiemelkedő tehetség küzdelme a hétköznapi léttel, a zseni összeférhetetlen viselkedésének indítékai, a halhatatlanság és elmúlás örök problematikája. Ezeket a felvetéseket ajánlja továbbgondolásra a dramaturg. A KO-MA (kkortárs magyar darabokat játszó) Társulat Jevgenyij Swarz A sárkány című komédiáját hozza el művészeti klubunkba, délutáni időpontban. A hatalmi mámortól megszédült vezér „elsárkányosodá- sának” meséjét követhetik nyomon a nézők. Félembernyi bábokkal játssza a társulat. A dinamikus, lendületes, lenyűgöző előadásról Parti Nagy kiváló, jellegzetesen humoros fordítása gondoskodik. Olyan színházat kínálunk a Talent Művészeti Klubban, amely szórakoztató, értékes, maradandó élményt nyújt. A színész itt nem „bliccelhet", nem hazudhat egy pillanatig sem, hiszen két méterre ül a néző... Minden rezdülését, moccanását, a lélegzését, zihálását látja-hall- ja. Különleges élmény. Szeretettel várjuk a közönséget! Nagyné Hajdú Györgyi Háromnapos vásár az erdélyi Feketetón- Nem akarsz eljönni Erdélybe? - kérdezte egy ismerősöm úgy egy hónappal ezelőtt.- Miért, mi lesz ott? - kérdeztem vissza.- Hát a feketetói vásár! Két nap nyüzsgés, kirakodás, zene, tánc, zizi, bambi, körhinta! Na? Mit mondhattam mást:- Ott a helyem. Aztán persze csak furdalt a kíváncsiság, hogy egyáltalán mit is lehet tudni erről az eseményről. A leírások szerint a vásárt minden év októberének második hét végéjén rendezik meg Erdély nyugati részén, a Csúcsa melletti Feketetón. A falu egyébként Fekethetow néven már 1406-ben megjelenik az okiratokban, az országos és heti vásári szabadalmat pedig 1815- ben kapta meg. A hagyomány szerint a háromnapos vásár szombaton kezdődött, ez a nap az állatok adásvételére szolgált. Vasárnap a mesterségek léptek színre, csizmadiák, fazekasok, szűcsök, teknővájók, szabók, szitások, kötélverők és mindenféle más kézműves érkezett Erdély szinte minden részéről, de még Besszarábiából és a Bánságból is vetődött ide mesterember. A harmadik napon, hétfőn az élelmiszereket árulták. A kommunista rézsűn alatt a vásár kétnaposra szűkült, s bár a ‘80-as években eltűntek az olyan jellegzetes alakok is, mint a mutatványosok, valamint az erőművészek, a vásár forgataga, összehasonlíthatatlan hangulata ma is igen sok érdeklődőt vonz. Maga az út viszonylag eseménytelenül telt el, az M3-ason végigrongyolva csak Debrecenben álltunk meg egy rövid időre, ahol már javában folytak a Mi- hály-napi vásár előkészületei. A cívisvárosban beköszöntünk az egyik ismerősünkhöz, majd magunkhoz véve némi jófajta kökényből, szilvából és egyéb nemes gyümölcsökből készült alkoholos párlatokat, nekilendültünk az utolsó etapnak. A határt Biharkeresztesnél léptük át, s rögtön szembesültünk a kellemetlen ténnyel: a forint bizony itt sem igazán erős, egy lejért 71 forintot kell fizetnünk. Feketetóra már sötétben, úgy hét óra felé érkeztünk meg, s egy gyors körutat tettünk a vásárban, amely így elsőre némi csalódást okozott. Az árusok túlnyomó része már összepakolt, csak a büfésátrak üzemeltek teljes gőzzel, valamint néhány édesség- és szent- képárus bízott a torkosságban vagy a hitben. Mellettük az elmaradhatatlan dodzsem és egyéb játékok színesen viliódzó fényei csábították az egyébként nem túl népes közönséget. Megkóstoltam a legendás mics nevű ételt is, ám oly rettentő nagy kulináris élvezet nem taglózott le, lévén egy egyszerű fűszeres sült kolbászról van szó. Ami viszont valamit mégis csak megcsillantott a vásár egyedi hangulatából, az egyik büfésátor előtt fogadott, ahol egy elegáns öltönyben feszítő cigányember egy közeli standról átszűrődő zenére parádés táncot járt. Fantasztikus lépéskombinációk, könnyed elegancia, önfeledt jókedv fémjelezte az alkalmi produkciót az összeverődött nézősereg nagy örömére. A szállásunkat Feketetótól körülbelül 30 kilométerre, Kalota- szentkirályon foglaltuk le. Egy kedves fiatal házaspár fogadott minket, akiktől ízelítő kaptunk a hagyományos erdélyi vendégszeretetből. második nap. Az ég teljesen elborult, szemerkél az eső, a hőmérséklet a tegnapi 24 fokról körülbelül 7 fokra esett vissza. Mire Feketetóra érkezünk, a faluban teljes a káosz. Autó autó hátán, az emberek tömött sorokban áramolnak a vásár felé. Ahány ház van, mindegyiknek nyitva a kapuja, udvaraik alkalmi parkolóhelyként szolgálnak. A vásárban érdekes „beléptetőrendszer” működik: áll egy rendezőféle ember az utca közepén, időnként megszólít egy-egy arra tévedőt, és egy lejért ad egy cédulát. Mivel ilyen rendezőt ösz- szesen kettőt láttam, óhatatlan, hogy a látogatók túlnyomó része belépőjegy nélkül kerül be. Nekünk nincs szerencsénk, négyen vagyunk, de a négy lejért csak kettő jegyet kapunk. Maga a vásár az első benyomást tekintve kifejezetten csalódás. Kétutcányi sátor, a kínai piacokról jól ismert ruhaneműkkel zsúfolva. A meglepetés akkor ér, amikor továbbsétálunk. A sátrak mögött egy patak csörgedezik, a túloldalán pedig ott van az igazi vásár. Árusok, ameddig csak a szem ellát, sőt, még azon túl is, hatalmas tömeg hömpölyög le s föl. A kínálat elképesztő. Amit csak a pincéből, padlásról, pajtából vagy bárhonnan előkotorható, az itt és most eladó. Régi könyvek, folyóiratok, bakelit hanglemezek, autókból kiszerelt, szemmel láthatóan működésképtelen rádiós magnók, gramofonok, csillárok, talányos rendeltetésű alkatrészek, szerszámkészletek, katonai sisakok, kések, régi érmék, kitüntetések, tányérok, poharak, csaptelepek és minden, amiről az gondolható, hogy valaki majd csak megveszi. A sláger a cipő. Elképesztő mennyiségű lábbeli kelleti magát a földre terített nejlonokon vagy az asztalokon, sokszor egyetlen nagy kupacban ömlesztve, úgy hogy már az is kaland, ha egy cipőnek valaki meg akarja találni a párját. Sajnos, amiért valójában jöttünk, azaz a valódi kézművestermékek egyre kevesebb teret kapnak és igen drágák. Egy lajbi 30- 35 ezer forint, egy széntüzeléses vasalót vagy egy vaskályhát 100 euróra tartanak. Alkudni szinte kötelező, az első árak is ennek ismeretében hangoznak el. Egyikőnk a szemerkélő eső ellen egy műanyag esőkabátot akart vermi. Az eladó 250 lejben határozza meg az árat. (Ez átszámítva körülbelül 17 000 forintot jelent!) A végső ár 25 lej lett. A vásár természetesen nem vásár étel-ital nélkül. A büfésátrak környékét vastagon üli meg a különféle sülő húsok illata. A választék nem túl nagy, mics, kolbász, hurka, babgulyás. A hideg ellen forró teával próbálunk védekezni, ám a kapott ital nem forró, inkább csak langyos, és teának is csak igen-igen nagy jóindulattal nevezhető. Népszerű viszont a főtt kukorica és a kürtös kalács. Késő délutánra teljesen kimerülünk, így egy rövid kirándulást tervezünk a közeli Sebesvár romjához. Mintegy kétórai autókázás után sem találjuk a várat, viszont egy jó 20 kilométeres tengelytörő utat leküzdve, amelyen ráadásul vagy 20 percig araszolgatunk egy birkanyáj után, kilyukadunk egy szép vízeséshez. Visszafelé - már a szürkületben - megpillantjuk az út menti hegyen magasodó Sebesvár sziluettjét, de már sem kedvünk, sem erőnk nincs felkaptatni a várhoz. vasárnap. Reggel a háziak érdeklődésünkre felajánlották, hogy elvisznek egy ismerősükhöz, ahol áfonyalikőrt, csipkelekvárt, homoktövisszörpöt és más hasonló különlegességet vásárolhatunk. A megadott címen valóban válogathattunk a különböző finomságok között, ám áfonyapálinkából nincs a háznál elegendő mennyiség. Látván elkeseredésünket a háziasszony elmagyarázza, hogy a vásár melyik részén lelhetjük fel a férjét, akinél bizonyára sikerrel járhatunk. Az utolsó napon nem csak a pálinka, de egyéb elképzelések miatt is céltudatosan érkeztünk a vásárba. Kicsit meglepő, de ma mintha többen lennének, mint az első két napon. Ebben valószínűleg közrejátszik, hogy nem esik az eső, sőt, ha csak rövid időkre is, de néha bátortalanul a nap is kisüt. Mivel úgy gondoljuk, hogy az előző egész napi sétafikálás révén már mindent láttunk, igencsak meglepődünk, amikor a pálinkaárust keresve újabb és újabb „utcákat” fedezünk fel, ráadásul olyan kínálattal, amely némileg visszaadja a hitünket abban, hogy ez a vásár a bóvlikon tűi azért igazi értékeket is tartogat Gyönyörű lenvászon ingek, hímzett kendők, elegáns mellények, rakottasok, térítők, rámás csizmák, frissen faragott tálak, kanalak, egyéb eszközök kínálgatják magukat, s bár az árak elgondolkodtatóak, egyáltalán nem megfizethetetlenek. Hamar megtelnek a szatyrok, hol egy a gyereknek szánt kis szoknya, hol egy mázas cserépedény megszerzése okoz örömöt. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy igazán vásárolni az utolsó napon érdemes. Több mozgóárust is látni, akik lépten-nyo- mon megszólítják a sétálókat, és kitartó elszántsággal kínálják portékáikat. Cserépedényből például tegnap 2500 forintért egyet lehetett vásárolni, 3000-ért kettőt. Egyikőnknek megtetszik egy hatalmas faragott fatál, mondja, milyen jól nézne ki gyümölcsösnek az asztalon. Az árus - látván érdeklődésünket - felír egy papírra egy árat (60 lej), majd ugyanazzal a lendülettel át is húzza, és a barátunkat biztatja, írjon ő egy számot. Barátunk 30 lejre tartja a tálat. Az árus - aki mellesleg következetesen Nyikolájnak hívja az egyébként Bálint névre hallgató társunkat - előbb az égre néz, mintegy az Istent híva tanúságul a 30 lejes szégyenhez, majd megadóan 50 lejre engedi az árat. Biztatjuk Bálintot, hogy menjen fel 35-re, de Bálint is makacs, megismétli a 30 lejes ajánlatot. Az árus búsan ingatja a fejét, majd befelé nyelve a könnyeit, egy 45-ös számot ír fel. Bálint megvonja a vállát, megfordul és elindul. Két lépést tehet, amikor az eladó utána lép, és kezébe nyomja a tálat. „Vigyed, Nyikoláj!” - int nagyvonalúan és megkönnyebbülve gyűri zsebébe a 30 lejt. Lassan délre jár az idő. Telítődünk a sátrak és az áruk látványával, az étel és ital szagával, a rendszeresen felbukkanó, testi hibái- kat/hiányosságaikat mutogató koldusok kántálásával, a tömeg lökdösődésével, így a döntés egyszerű: ideje hazaindulni. Mielőtt kocsiba szállnánk, kisebb problémát okoz még, hogy minden csomagnak megfelelő helyet találjunk, de aztán ez a gond is megoldódik. Az autó szülte lépésben araszol ki Feketetóról, hogy aztán az országúira kiérve nekilendüljünk az otthonig tartó mintegy 400 kilométeres úrnak. A vásár zaja távoli zümmögéssé szelídül, majd végképp elhal. Csöndben bámuljuk az elszaladó erdélyi hegyeket, s hagyjuk, hogy az élmények emlékké ülepedjenek. Koppá ndi János
