Nógrád Megyei Hírlap, 2006. augusztus (17. évfolyam, 178-204. szám)

2006-08-19 / 194. szám

FOTÓ: P. TÓTH LÁSZLÓ 4 20 06. AUGUSZTUS 19., SZOMBAT KULTÚRA Tovább él a lavinaomlás áldozatainak emléke Gyermek- és ifjúkoromban, aztán meglett férfiként is évekig, évtizedekig jártam el nyughelyük előtt a salgó­tarjáni temetőben. Eleinte mit sem tudván, hogy kiket takarnak a hantok, síreihlékek, később ugyan hallot­tam valamit végzetes utukról, de tragédiájuk részletei - csakúgy mint a legtöbbek számára - csak az utóbbi években bontakoztak, bontakozhattak ki. Soha nem gondoltam rá, hogy valaha én is eljutok arra a helyre, ahol a kérlelhetetlen lavina kioltotta tizenöt - köztük tizennégy tarjáni - fiatalember életét. S most megtör­tént: a romániai, erdélyi Radnai-havasokban magam is fejet hajthattam az emlékükre felállított kopjafa előtt. Ester Ferenc képviselő (jobbra) az önkormányzat, Horváth Ferencné és leánya Agnes az Erdély Kör nevében koszonízta meg a kopjafát a Mosolygótónál Bár a sajnálatos esemény fél év­százados jubileuma 1994-ben volt, a tudatos, szervezett emlékezés fo­lyamata a 60. évforduló közeledté­vel vette kezdetét. Addigra alakult ki a kegyeleti aktusok mindenne­mű feltétele. Létrejött egy bizott­ság, amely igazán kreatívan, aktí­van végezte munkáját. Hathatós tevékenységük eredményeként az első emléktúra 2003-ban indult a helyszínre, a Mosolygó-tóhoz, ahol a résztvevők elhelyezték a Hege­dűs Gyula által készített kopjafát, amelyen a következő felirat olvas­ható angol, román és természete­sen magyar nyelven: „ 1944. janu­ár 13-án ezen a helyen 14 salgótar­jáni sportoló lett a lavina áldozata. Ezt az emlékjelet Salgótarján polgá­rai nevében helyeztük el 2003. jú­lius 29. ” Az emlékoszlop - ha kés­ve is, de - hírül adja országnak-vi- lágnak: a szülőhaza, a szülőföld nem feledkezett meg szerencsétle­nül járt fiairól, örökre megőrzi, nyilvántartja őket a város történe­lemkönyvének tragikus lapjain. Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata rendszeres anya­gi és erkölcsi támogatást nyújt a megemlékezéssorozathoz. Ennek is betudható, hogy 2004 januárja Szakonyi Károly darabját a Madách Színház vitte színre, az a társulat, amelynek Zenthe Fe­renc 1952 óta, tehát ötvennégy esztendőn keresztül tagja volt. S nem a hűség volt az egyetlen megbecsült jellemvonása, vala­mi különleges képesség, adott­ság folytán bővelkedett szeret­hető tulajdonságokban. Minde­nekelőtt nagyszerű színész volt: megannyi emlékezetes szerep­formálása - a Tenkes kapitányá­tól a Jóbon át a „Szomszédok” Taki bácsijáig - és az azokat kí­sérő szakmai és társadalmi elis­óta a nógrádi megyeszékhely köz- ixmti temetőjében emléktábla is őrzi a közelben nyugvó 13 fiatal sportember - Bacsa Mihály, Bagyinszky János, DombayPál, Fe­hér Gyula, Fényszarusi József, Győré József Huszár Béla, Juhász József Kojnok István, Vankó István, VlacsilBéla, Vlacsil József Völgyvá­ri Márton - valamint a református templom kriptájában elhelyezett Liptay Pál, továbbá a budapesti Farkasréti temetőben eltemetett Orosz Imre nevét Ők voltak tizen­öten, akiket örökre elsodort a hó­görgeteg, tizenhatodik sorstársuk mérésé - élén a Kossuth-díjjal - bizonyítja ezt. Úgy volt színmű­vész, hogy soha nem színészke- dett, mindig önmagát adta. Hor­váth Ádám rendező, a régi barát nyilatkozta a halálhír kapcsán, hogy Zenthében ékkövek lakoz­tak, s ő mindig tudta, hogy az adott szituációban melyiket kell éppen felragyogtatni. Nem volt sztár a manapság világszerte használatos értelemben, de szí­vesen látott vendég volt minden magyar lakásban. Szerénységé­re mi sem jellemzőbb, hogy alig akarta tudomásul venni népsze­- az 1999-ben Caracasban elhunyt ügyvéd, síoktató dr Varga Kálmán- kiásta magát a hóból és a hegyi­vadászokhoz igyekezett segítsé­gért. Velük volt a 2001-ig élt Far­sang János is, aki lábfájás miatt nem tudott a többiekkel menni a 2305 méter magas csúcsig. Mind­ezt - és sok minden mást - ilyen pontosan Szokács László „Tragé­dia a Nagy-Pietroszon” című köny­véből tudni, amely szintén a 2004- es, hatvanadik évfordulóra jelent meg. A szerző megszólaltatja a túl­élőket, illetve a gyászban érintett családok képviselőit, bemutatja a korabeli levente- és síéletet, a há­borús évek hangulatát, tekintve, hogy a történelmi és társadalmi körülmények ismerete is szüksé­ges ahhoz, hogy hitelt érdemlően idéződjék fel a tarjáni ifjak szándé­ka és a küldetésnek érzett harma­dik, sajnos végzetes túrája. „Kihív­ták a sorsot?” - kérdezi Szokács László. - „Mondhatni, igen” - vá­laszolja. „Fiatal életek estek áldo­zatul egy keliám át nem gondolt, ve­szélyes vállalkozásnak Egy hibás felfogásnak, amely mindig kísérti az embert, hogy uralkodni tud a ter­rűségét, amit éppoly méltóság­gal, mondhatni alázattal viselt, ahogyan az élete alkonyán igen­csak megszaporodott kitünteté­seket is. Nem irigyelt, nem bán­tott senkit, nem haragudott em­bertársaira, ritkán tapasztalt nyugalmat, derűt, harmóniát su­gárzott egész lénye, személyisé­ge. Felesége karjában mosollyal az arcán távozott az elíziumi me­zőkre is. Soha nem feledte, hogy hon­nan vétetett, végtelenül szerette földijeit: a salgóbányaiakat, a tarjániakat. Remekül tudott pa- lócozni, amikor így beszélt újra haza, gyermekkorába röpítette magát. Az őszinte szavú, nyílt szívű bányászok - akiktől, mint mondta, szorgalmat, hitet, be­csületet tanult - üzeneteként fogta fel és boldogan fogadta a Nógrád megye és Salgótarján díszpolgára címeket. Felejthetet­len, szívszorító pillanat volt, ami­kor a „Turini nyár” végén mé­lyen meghatottan állt a rivalda­fényben, a tapsviharban, s kezé­ben a virágcsokorral csak annyit akart, csak annyit tudott mon­dani: „Köszönöm a jó Istennek, hogy ide születhettem...” Mi pe­dig azt köszönjük, azért va­gyunk hálásak a sorsnak, hogy a miénk, nógrádiaké is volt hosz- szú, boldog élete folytán. Zenthe Ferencet 2006. au­gusztus 25-én, pénteken 14 órá­tól búcsúztatják és kísérik utol­só útjára Budapesten, a Farkas­réti temetőben. Nyugodjék olyan békében, ahogyan élnie adatott! ■ Cs. B. mészet erőin. S bár manapság egy­re fogyatkozik az elhaltak család­tagjainak, rokonainak száma, em­léküket a tanulságokkal együtt ma is fájdalom kíséri, s erre a mai na­pig nem adhat gyógyírt minden fáj­dalmak orvosa, az idő sem... ” Az idei emléktúra keretében negyvennégyen utaztunk Bur- sára, amely település legközelebb esik a Mosolygó-tóhoz illetve a Nagy-Pietrosz nevű csúcshoz. S ha mindenki nem is tudta vállal­ni az oda-vissza csaknem húsz ki­lométeres hegymenetet, a csoport többsége részt vett a gyalogtúrán. Bár a gyakori áfonyakóstoló mér­sékelte a nyolcórás kirándulás ne­hézségeit, a meredek, köves út le­küzdése így sem bizonyult köny- nyűnek. Egymást biztatva azon­ban sikerült elérni a mosolygó-ta­vi célt, ahol a kopjafánál rendezett alkalmi ünnepségen már ihletett hangulatban énekelte el a társa­ság a magyar és a székely him­nuszt Beszédet mondott a nyolc­vanadik életévében járó Hangonyi Zoltán is - aki mind a négy eddi­gi túrán jelen volt - s megfiatottan emlékezett egykori társaira, akik­kel azért nem tarthatott annak idején mert túl fiatal volt. Az em­lékoszlopot az önkormányzat ne­vében a csoport vezetője, Eisler Fe­renc képvisel ő és az esemény kró­nikása - jelen sorok írója - mint az oktatási, kulturális és sportbi­zottság tagja koszorúzta meg. Az Erdély Kör nevében Honáth Ferencné és leánya, Ágnes helye­zett el a koszorút Az ötnapos emléktúra - amely­nek programját dr. Kúti István ál­lította össze - utolsó estje ugyan­csak emlékezetesre sikeredett. A bursai „főhadiszálláson”, azllrsu panzióban - amelynek tulajdo­nosa, Bak Menyhárt Aneta ezúttal is mindent megtett, hogy a tarjániak jól érezzék magukat - megjelent kedves vendégeket a csoport nevében Palánki Imre kö­szöntötte, átadott egy, az eddigi kegyeleü történéseket összefog­laló albumot loan Munteanunak, a Radnai Nemzeti Park északi ré­sze igazgatójának és meghívta őt egy salgótarjáni látogatásra. A megem-lékezéssorozat helyi tá­mogatója további segítséget ígért és megköszönve a meghívást, re­ményét fejezte ki, hogy első kül­földi útja majd Nógrádba vezet. Osztrovszki Erzsébet, az Óradnai Magyar Kulturális Egyesület el­nöke elmondta, hogy ő viszont már járt Salgótarjánban, ahol az Erdély Kör és az Akkord fúvósze­nekar tagjaihoz jó barátság fűzi. Meg is invitálta őket a szeptem­ber 1 -jétöf 3-ig tartó óradnai ma­gyar kulturális napokra. A negyedik emléktúra min­den résztvevőben megerősítet­te: érdemes volt vállalni a hosz- szú utazást, a bensőséges élmé­nyek sorozata, a természeti szépségek, a kolostorok, kultu­rális értékek látványa minden fáradtságot kárpótolt. Jó érzés tudni: tovább gyarapodott azok­nak a száma, akik személyesen rótták le kegyeletüket az 1944- ben elhunyt salgótarjáni fiata­lok tragédiája színhelyén és fe­jezték ki együttérzésüket az el­hunytak még élő családtagjai­val. Egész biztos, hogy vala­mennyi utas úgy érzi: ezentúl személyesen is tovább ápolja szívében, lelkében a lavinaom­lás áldozatainak emlékét. E jo­got és lehetőséget soha, senki nem tudja megakadályozni. A belső harang örökké szólni fog értük! ■ Csongrády Béla mi Múlt heti rejtvényünk helyes megfejtése: „A cipőtis vegye le, különben visszakérem a belépő árát” Szerencsés nyer­tesünk: Antal Csabámé Kishartyán, Dózsa Gy. út 62. Kérjük, mai rejtvényünk megfejtését augusztus 24-ig juttas­sák el szerkesztőségünkbe (St., Alkotmány út 9.j, az 1000 Ft-os vásárlási utalvány szintén itt vehető át! A POÉN A NEUT­RON JELE SZENT, RŐV. ESŐN ÁLL SÁNTÍTVA JÁRÓ . ERÉLY : .............— ÁR ASZT. KIBOCSÁT SZÁLAK CSOMÓJA i-'-V-.ó'. "öd i-y ^ . co? BÁDOG­KAPOCS t t t i t ••• -* \ KOCSI­KÁZIK OKI Ci. VÉN • ’S D ■“ . * V'.-T­L KIS­MACSKA BŐ ° \o 0—1 r büs/boK AKADÁLY EBSZÍJ t KERÜLET. RŐV. L A BÁRIUM VEGYJELE, B ÉGETNI ’ KEZD ! ► ■■o ó- ?•• • HOT ...; S/.I-.NDV i< S FÉLE ► SÉTA­PÁLCA BŰNT RÁFOG ► t **•* • ALJZAT RÉSZE!­KACSA. NÉPIESEN GONOSZ­TEVŐ Oj|— RÓMAI ÍOOO ' ÉNEKLŐ HANG ... POETI­CA STRASSE, RÖV. ELBESZÉ- Lő IRO- DALOM BEKÖVET­KEZIK ~1 FŐISKOLAI ÉV IDEGEN KÖNNYŰ­VÉRŰ KIOSZK RÉSZE ! , BORÍT. FED TÉR­ALAKZAT L ' t t ELMÉS. SZELLEMES TAPASZ TALT i i i t HULLÓ­CSILLAG t SZILÁNK ERDŐSÉG. RENGETEG KORMÁNY L kukában; VAN ! t TURCSI, FITOS ÉRTÉ­KESÍT TESPED MÁZSÁL VERSENY­SZAKASZ RÉSZBEN MAI ! ► t t KÁTÉ ! ... DEREK; A „BOM- BANÖ" ► LEVELEK. KÜLDE­MÉNYEK r ARAB MESEALAK t PERUI AUTÓJEL ALSÓ­SZOKNYA FARMER­MÁRKA BÁTOR KODIK KISEBB ZONGORA ► t ANGELES RÓMAI 50 RAKPART. NÉMETÜL BE­VONALAZ SZÁNTÓ­ESZKÖZ t * ZÜMMÖG. ZSONG ZENEI FÉLHANG GÁZLÓ­MADÁR TÁPLÁLÓ NYITOTT FOLYOSÓ t SZINTÉN ; NE ÉLETTŐL MEGVISELT ► t BÍRÓSÁG­RA CITÁL NAGYOBB TASAK KÖZTE­RÜLET L t HOLTBIZ­TOS t RÉSZBEN ODAESIK ! REJTEK­BÖL ESZME. TÉZIS A Mill'd \ V! ( .1 IFI 1 NŐSTÉNY DISZNÓ t GURÍTÓS SPORTÁG t ELLENBEN TÖRÖTT RUGÓ ! DECILITER. RÖV. r _________l t HÁLÁVAL EMLEGET t HOZZÁ­TESZ m AZ OXIGÉN VÉG YJ ELE ATONNA JELE ÓCSKÁVÁ VAUK L A ► t t 3 Először és utoljára Bármilyen hihetetlen, a salgóhányai születésű Zenthe Ferenc, csak az elmúlt év áprilisában, 85. születésnap­jának előestéjén lépett fel először színészként Salgótar­jánban, a József Attila Művelődési Központ színpadán. Szakonyi Károly „Turini nyár” című játékában egy Antonio nevű festőművész szerepét formálta meg a „Nemzet színészé”-től megszokott magas színvonalon, derűs kedéllyel, kedves gesztusokkal. A közelmúltban bekövetkezett halála óta tudjuk, hogy az első itteni szín­házi produktum sajnos egyszersmind az utolsó is volt. Szakonyi Károly „Turini nyár” című darabjában Bánffy György Kossuth Lajost, Zenthe Ferenc (jobbról) Antonio festőművészt játszotta A legbátrabbak a Radnai-havasok Nagy-Pietrosz csúcsát is „meghódították”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents