Nógrád Megyei Hírlap, 2003. december (14. évfolyam, 277-300. szám)
2003-12-10 / 285. szám
2. oldal - Nógrád Megyei Hírlap MEGYEI KÖRKÉP 2003. DECEMBER 10., SZERDA Boldog légyott a világgal Ács Irén legújabb fotóalbuma Légyott - Rendezvous címmel a napokban jelent meg Budapesten, az Interart Stúdió gondozásában a Fényképtár (Collection of Photography) huszonnegyedik köteteként. Szerkesztette és a bevezetőt írta Gera Mihály, a fotóművész életrajzának tömör összefoglalása pedig Kiscsatári Marianna munkáját dicséri, aki a fényképek válogatásában is közreműködött. Az album megjelenését a Nemzeti Kulturális Alapprogram Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma, a Nógrád Megyei Ön- kormányzat és Szécsény Város Önkormányzatának képviselő-testülete támogatta. Ács Irén, Nógrád megye díszpolgára Szécsényben született. Ács Irén Légyott című legújabb fotóalbumába több mint száz fekete-fehér fotográfiát gyűjtött össze a világ tucatnyi országából 1957-től az 1990-es évek végéig. A csaknem négy évtizedet átfogó fotóriporteri pálya legjavából nyújt ízelítőt ez a gyönyörű album. Az életmű ennél mérhetetlenül gazdagabb, körülbelül 70 000 negatívot foglal magába, ezt a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi és dolgozza föl folyamatosan az alkotó közreműködésével. Gern Mihály megjegyzi: „A fotóriporter mindig légyottra siet, mert hajtja hivatása kecsegtető parancsa: találkozzon a valósággal.” Ha kíváncsi rá, csaknem bizonyos, hogy találkozik is vele. Ács Irén kíváncsi. A légyott megtörtént. Bizonyság rá az életmű és ez az album is. Ezek a fekete-fehér fényképek a fotográfia klasszikus értékeit őrzik, mindenekelőtt a hitelességet. Semmi technikai trükk, manipuláció, számítógépes átírás. Csak a legnagyobbak engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy önmagában mutassák meg a valóságot, mert miHollókő (1975) után ismerik, tudják, hogy az még nyomorúságában is eredendően szép. Ez - mai kifejezéssel élve - nem a politikai, gazdasági, szóra- koztatóipari píárosok világa, aminek semmi köze ahhoz, ami az emberrel valóban történik, így aztán végső soron érdektelen. Ács Irén fotográfiáinak szellemi és esztétikai izgalmát éppen az adja, hogy őrzik az időt, amelyben az emberrel valami mindig történik. Ami belesűrűsödik a fényképezés mindenkori pillanatába, az álló képbe, ami voltaképpen nincs-idő és mégis van. Azt is tudjuk, hogy előtte is volt, utána is lesz pillanat, mert minden gesztust, minden mozdulatot követ egy másik. Ezt a folyamatot nevezzük jobb híján életnek, ■ aminek az értékét éppen végessége és megismételhetetlen- sége adja. Ez a valódi világ lányege. Világot látni annyit tesz, hogy embert látni. Termelőszövetkezeti gyűlésen gesztikuláló parasztot, hólapáto- lót, bebugyolált fokhagymaárust a téli piacon, elegáns bálteremben elmélyül- ten táplálkozó ifjú hölgyet, a villamoson ebédszünetben horgoló kalauznőt, sakkozókat, fürdőző asszonyságokat, konok tekintetű lengyel apácát, Kádár Jánosnak tüzet adó munkást a Csepel Művekben, harangot kongató grúz asszonyt, pesti plakátragasztót, tisztelőket a házibulin, pravoszláv kolostorban fohászkodó vénséget, vízipipázó beduint, Szíriái utcagyereket, járandóságát átvevő nyugdíjast, kisbí- rót, házmestert, szövőnőt, üvegfúvót, kamillagyűjtőt, favágót, buharai kovácsmestert, vendégváró üzbéget, repülőgépen imádkozó vallásos zsidót útban Izraelbe, orosz bevándorlót a Ben Gurion repülőtéren, nyűtt zakóján szovjet kitüntetésekkel. Csupa ismeretlent, csupa ismerőst. Festőt, szobrászt, írót, költőt, színészt, színésznőt, táncost, Ferenczy Bénit, Konsztantyin Szimonovot, Valentyin P. Katajevet, Olga Lepesinszkaját. Kovács Margitot, József Etelkát, József Attila testvérét, Gobbi Hildát, Déry Tibort, Zelk Zoltánt, Odescalchi Eugénia hercegnőt, Abody Bélát, Bulat Okudzsvát, Boldizsár Istvánt, Anna Margitot, Weöres Sándort, Károlyi Amyt, Tandori Dezsőt, Ruttkai Évát. Csupa ismerőst, akik szintén ugyanolyanok, mint mi, csak többségük már az irodalom-, a színház-, a művészettörténet, a históriának nevezett valami része. Ács Irén mindannyiuk- ban az ember lényegét látja. Embert látni annyit tesz, hogy az ember arcát látni. Az öntudatot és az esen- dőséget, a fotográfiában foglalt sérülékeny valót. Öröm és bánat, fölszabadultÁcs Irén fotóalbumai közül a Palócország címüt a Corvina Kiadó nívódíjjal jutalmazta. Hollókői képeit Tihanyban, Párizsban, Jeruzsálemben, Prágában és Londonban is kiállították. 1995-ben Húsvéttól karácsonyig című állandó kiállítása Hollókőn nyílt meg. Az Oktatási Minisztérium oktatási segédanyaggá nyilvánította „Őrizd meg..." című albumát, amelyben a szécsényi zsidóság tragédiájáról, a holocaustról mesél lírai szépséggel. Albumai: Palócország (Budapest, 1984), Nógrádi képek (Salgótarján, 1985), Hollókő (Budapest, 1990), Istenek a Palóc Olimposzon (Salgótarján, 1994), Magyar- ország Otthon (Budapest, 1997), Őrizd meg... (Budapest, 2000). Díjai: 1964 - World Press Photo - Emlékplakett, 1978 - Izvesztyija nemzetközi pályázat - I. díj, 1988 - Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Aranytoll, 1999 - Magyar Fotóművészek Szövetsége Életműdija, 2003 - Nógrád megye díszpolgára. Szécsény (1980) m ság és meghatottság, fény és árnyék, a suhogó idő tükröződik az arcokon. Az ember arcát látni annyit tesz, hogy az időt látni. Az időt, azt a folyamatot, amelyben valamennyien elidőzünk egy darabig és amely elidőz bennünk. A tér változhat, lehet Szécsény, Ács Irén szülőhelye, Hollókő, Herencsény, Rimóc, Tar, Magyamándor, Karancsság, Salgótarján, Budapest, Moszkva, Zagorszk, Lenin- grád, Tbiliszi, Jereván, Buhara, Budapest, London, Párizs, Görögország, Szíria, Izrael, az ember története szívszorí- tóan ugyanaz. Kár, hogy ezt oly kevesen veszik észre. Kár, hogy oly kevesen vagyunk kíváncsiak önmagunkra. Ács Irén kíváncsi. Ezért tudja, hogy az idő a mi történetünk. bódi tó™ elemér Repülőút Izraelbe (1991) Csongrády Béla Zsinórpadlás nélkül - „Felvonások” Salgótarján színházi életéből című könyve a közelmúltban látott napvilágot Salgótarjánban a Polár Stúdió kiadásában a Háromkő Takarékszövetkezet, Salgótarján Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Nógrád Megyei Egyesülete támogatásával. A kötetben szereplő fotókat P. Tóth László készítette. Legalábbis Shakespeare óta mondjuk, bár azelőtt is sokan tudták, hogy „színház az egész világ” és benne mindannyian szereplők vagyunk. Hosszabb- rövidebb ideig eljátsszuk benne kisded játékainkat és a láthatatlan, de annál következetesebb rendező utasításának megfelelően egyszer csak eldöngetünk valahová az édes-bús színpadról, ami az élet. Többnyire meglepetten vesszük észre, hogy eny- nyi az egész, ha egyáltalán erre is időnk marad. Ha nem, hát nem. A színház egy darabig még marad, az előadás más szereplőkkel folytatódik. A taps legtöbb esetben elmarad. Van másfajta színház is. Sziklába vájt, fából ácsolt, kőből rakott, szabad ég alá telepített hely, ahol már nem mi színészke- dünk, hanem azok a férfiak és nők, akik ezt a mesterséget külön is tanulták, hogy egy-két óra alatt megmutassák nekünk, a nézőknek, milyenek is vagyunk valójában kutyakomédiába illő pár ezer éves úgynevezett történelmünkkel, hajlamainkkal, amelyekből jóval többször kerekedik fölül a rossz, mint a jó, álmaink édességével, ha éppen nem rémálmokat álmodunk. Vagyis ez az „elkerített” színház is olyan, mint a nagy, az egész világ, amiben mindnyájan színészek vagyunk. Kelet-Közép-Európa tájain a 19. században, a nemzeti romantika idején épültek föl a nemzet színházai, kivéve, ahol később. Aztán a magukra adó városok is megépítették lassan-lassan a maguk színházait. Salgótarján azon városok közé tartozik, amelyeknek nincs színházuk. Színházi életük viszont van. Erről szól, ezt foglalja össze Csongrády Béla Zsinórpadlás nélkül - „Felvonások" Salgótarján színházi életéből című könyve. A könyv hiányt pótol és alapvető jelentőségű a város kulturális, szellemi élete iránt érdeklődők számára csakúgy, mint az Minden csak játék Csongrády Béla legújabb könyvéről író korábbi kötetei közül például a Kötődések (1994), vagy a „Remény a csillag...” (1999). Előbbiben Csongrády Béla Nógrád megyei, vagy Nógrádhoz kötődő írókról, költőkről, képzőművészekről ír, utóbbiban a Nógrád megyei Madách-kultusz legújabb kori történetét foglalja össze 1964-től 1999-ig. Ezeket a műveket a várostörténet kutatói sem kerülhetik meg, bármikor kerül is majd sor egy újabb városi monográfia kiadására - ehhez még nagyon sok részpublikációnak kell elkészülnie - a helyi kulturális életet tárgyalandó fejezetből nem hiányozhatnak e három könyvben közzétett tanulmányok, dokumentumok, sőt a közvetlenebb műformában megírt és a személyesség által hitelest' tett portrék, interjúk, kritikák, emlékezések sem. Csongrády Béla------u gyanakkor nemcsak szenvedélyes és pontos krónikása Salgótarján kulturális életének, hanem sok-sok évtized óta szervezője és résztvevője saját példájával is bizonyítva, hogy az értékteremtés, az értékre figyelés, az érték közvetítése nem a lokális helyzettől függ, jóllehet az köny- nyítheü vagy nehezítheti azt. Csongrády Béla színházi könyve, a Zsinórpadlás nélkül vegyes műfajú. Első része alapos forráskutatáson alapuló tanulmány a kötet tárgyát tekintve stílszerűen prológussal, első, második és harmadik felvonással, valamint epilógussal (ez a szerkesztés saját találmánya). Az elemzés a 19-20. század fordulójától napjainkig dolgozza föl Salgótarján színházi életét a műkedvelő színi előadásoktól (gyári, ipartestületi stb.) napjaink változatos színházi kínálatáig, a színházkedvelő törzsközönség kialakulásáig. Mert már az is van annak ellenére, hogy Nógrád a színházlátogatások arányát tekintve abszolút értelemben az utolsó a megyék közötti sorrendben. A Ráadás fejezetben kritikák, recenziók, jegyzetek, interjúk szerepelnek, a szerző tizenhárom éve ír színikritikákat a megyei napilapba. Csongrády Béla jelen írásainak is meghatározó jegyei közé tartozik a tárgyszerűség, a színházzal és szereplőivel való értelmi és érzelmi azonosulás, a tájegység szellemi életébe való mély beágyazottság, a választott műfajokban változatlanul érvényesülő műgond. A kötetet Színlap és a városban az évtizedek alatt fellépő jeles személyiségek nyilatkozatai teszik még izgalmasabbá annál is inkább, mert hiszen a kortárs magyar színházművészet sok-sok élvonalbeli reprezentánsa - színművészek, rendezők - lépett fel, illetve rendezett Salgótarjánban. A névsor tekintélyes. P. Tóth László fekete-fehér fotográfiái nemcsak tovább növelik a kötet dokumentatív értékét, hanem abból az élményből is ízelítőt adnak, amit az életben a színház jelenthet. Mert igaz, hogy minden csak játék. Viszont nincs más ezen kívül akár a világot jelentő deszkákon, akár azok mellett játsz- szák. Attól függ, hogyan játszszuk. BÓDI TÓTH
