Nógrád Megyei Hírlap, 2001. december (12. évfolyam, 279-302. szám)

2001-12-24 / 298. szám

2001. DECEMBER 24., HÉTFŐ KARÁCSONY Nógrád Megyei Hírlap - 11. oldal „Lehet, hogy én már egész életemben úton leszek...” Ünnep előtti beszélgetés Újhelyi Eszter salgótarjáni származású, bnáapesti textilművésszel- Éppen festékes a kezem, mert „munkából” érkeztem - mondja picit restelkedve Újhelyi Eszter, miközben neki­ülünk, hogy számvetést készítsünk a művész eddigi pályafu­tásáról. Láthatóan örül is, meg nem is a lehetőségnek, mert szerény a végtelenségig, de azt is tudja, hogy a művész köz­életi ember (is), akinek illik megnyilatkoznia, ha megkere­sik, ha kérdezik, meg egyébként is: saját érdeke is azt kíván­ja, hogy minél többen és minél jobban ismerjék meg munkás­ságát.- Akkor kezdjük az elején: Önre mint kisgyermekre, annak idején milyen hatást gyakorolt, hogy édes­anyja, Újhelyiné Csirrcsik Orsolya amellett, hogy pedagógusként ke­reste a kenyerét, képző- és iparmű­vészeti alkotómunkát is végzett?- Édesanyám - aki akkoriban sokkal aktívabb volt, sokat rajzolt, textilképeket készített - nagy sze­repet játszott érdeklődési köröm kialakulásában. Ennek megfelelő­en az a meggyőződés viszonylag hamar kialakult bennem, hogy mindenképpen kreatív pályán talá­lom meg a helyem. Álmodozó al­kat voltam, s nagyon szerettem a manuális tevékenységet: töreked­tem valamit megcsinálni, létrehoz­ni. Meseillusztrádókat és épület­rajzokat egyaránt készítettem (utóbbi sem volt véletlen, hiszen édesapám építész), számos gyer- mekrajz-pályázatot nyertem. Sze­rettem volna ruhatervező is lenni, a gimnáziumban azonban sokáig nem fogtam ceruzát a kezembe. Harmadik osztály környékén dőlt el bennem végérvényesen, hogy számomra nincs más út, mint a művészet. Bár Czinke Ferenc szak­körébe is jártam, mégsem volt elég magabiztos rajztudásom és önbi­zalmam, hogy a képzőművészeti főiskolára jelentkezzek. Az ipar- művészetire is „csak” második ne­kifutásra vettek fel. Öt évet jártam oda s két szakon végeztem: egy­részt rajz és környezetkultúra ta­nár vagyok, másrészt nyomott- anyag-tervező, vagy egyszerűbben textiltervező.- Nemistudtam, hogytanáris. Ez a dipbmája hogyan hasznosul?- Egyelőre áttételes módon. Szá­momra szimpatikus tantárgyakat - néprajz, pszichológia stb. - tanul­tam, kiváló tanáraim voltak, de a tanítást még nem gyakoroltam. Úgy érzem, hogy ahhoz nincs iga­zán képességem, hogy a tudáso­mat másoknak átadjam. Pedig na­gyon jó lenne fiatalok között len­ni, frissen tartani elméleti ismere­teimet is. Ezért végleg korántsem tettem még le az oktatásról sem, csak a megfelelő közeget kell meg­találnom hozzá.- Akkor tehát elérkeztünk a tex­tilművészethez, amit nap mint nap gyakorol...- Igen, immár évek óta ebből élek meg. Újhelyi Stúdió néven van egy családi vállalkozásunk, amelynek fő profilja a selyemfesté­szet. Színes kendőket, nyakkendő­ket, tehát úgynevezett kiegészítő­ket tervezünk és gyártunk, illetve Harmóniára törekszik ■ gyártatunk alvállalkozók bevoná­sával. A másik terület, amely vonz: a jelmeztervezés. Közreműköd­tem például Heltai lenő „Szépek szépe” című darabjában, a Hevesi Sándor téri Nemzeti Színházban. A harmadik vonal, ami érdekel a lakástextil - a függönytől a díszpár­náig - amely a belsőépítésszel való szoros együttműködést, látvány- tervezést is feltételez.- Mindent összevetve, voü-e már olyan piUanat az elmúlt tíz évben, amikor megbánta, hogy művészi pályám lépett?- Két-három hetente megbá­nom...- Ezt hogyan kell érteni?- A tervezés maga is küzdel­mes folyamat, a kivitelezés azon­ban nagyon nehéz. Szinte be kell járjam az egész Budapestet, hogy időre és az általam elképzelt mi­nőségben elkészüljön egy mun­kám. Ez az örökös hajsza, a sok utazás Pesten, illetve onnan Salgó­tarjánba és vissza, bizony nagyon fárasztó és nem igazán felemelő érzés. Ennek ellenére optimista vagyok, s remélem elérkezik majd egy olyan időszak az életemben, amikor csak az alkotásra koncent­rálhatok.- Ha már a vágyaknál, kívánsá­goknál tartunk mü kér a Jézuská­tól"?- Mindenekelőtt egészséget kí­vánok az egész családnak. Meg azt, hogy találjam meg a lelki bé­kémet, s találjak harmóniát az életben legalább egy rövid időre, hiszen az úgy sem lehet tartós. Azt szeretném, ha elmond­hatnám magamról, hogy önmagam vagyok, hogy elégedett vagyok önma­gámmal.- Miért most nem elége­dett saját magával?- Nem...- S vajon ennek mi az oka?- Az igazi harmóniát ne­héz megtalálni, de az is le­het, hogy én már egész éle­temben úton leszek...- Mit jelent Önnek egy- egy olyan kiállítás, mint amüyen az elmúlt napok­ban voll Salgótarjánban, a Bolyai János Gimnázium Derkovüs Gyula Galériájá­ban?- Nagy örömet jelent, annál is inkább, mert innen indultam s most ezzel az önálló tárlattal visz- szajutottam az alma máterbe. Egyébként is ide kötnek a gyöke­reim, szeretnék majd visszaköl­tözni Salgótarjánba, itt élni, alkot­ni. Persze csak akkor, ha megfele­lő munkakörülmények - például egy műtermes lakás - adódnak számomra. Visszatérve a tárlatra, az egy kitárulkozás, amelyre fel kell készülni, nem mindegy, hogy az ember milyennek mutatkozik. Igazából persze én egy olyan kiál­lítást szeretnék, amelynek az anyagában elmélyülhetnék, mély­re áshatnék. Amiket most én csi­nálok, azok olyan műtárgyak, amelyekben nem én vagyok a fon­tos, hanem a megbízható szakmai színvonal, a határidő.- Nem olyan régen volt szeren­csém egy olyan kiállítást megnyit­ni a Gagarin Általános Iskolában, amelynek keretében Ön együtt állí­tott ki édesanyjával és kislányával. Ű is művész lesz? A harmadik ge­neráció?- Kislányom, Anna egy ideje nincs velem a fővárosban, itt él Salgótarjánban a nagymamáéknál Minden jel arra mutat, hogy génjeiben hordoz némi tehetséget a mi családunk révén, de volt mit örökölnie az édesapjától, a volt férjemtől is, aki formatervező gra­fikus. Én nem bánnám, ha úgy­mond civil foglalkozást választa­na, pedig nagyon érzékeny a való­ság és művészetek iránt. Nemcsak a képzőművészethez van érzéke, nemcsak képregényeket rajzol, verseket is ír, tetszik neki a színé­szet is, szeret dramatizálni, szere­peket osztani. Természetesen fél­tem őt, mert ha nem lesz sikeres művész bármelyik területen, kön­nyen lehetnek lelki problémái. A művésznek csak sikeresnek sza­bad lennie...- Ezzel egyetértünk, köszönöm a beszélgetést. CSONGRÁDY BÉLA ________ ___ ____“ «a*, A Bolyai János Gimnáziumban rendezett tárlatán „hazatalár__________________________■ „ Mindent az Úristen dicsőségére akarok szépen csinálni...” Ipolyszög olyan szegény, nádfedeles falucska volt az Ipoly partján még az ötvenes években is, hogy a „Rákóczi hadna­gya” című film forgatásához ettől ideálisabb helyet szerte az országban nem találtak. Még a falu lakói is, köztük a férjem, Záborszky Ferenc is szerepeltek statisztaként a filmben, me­séli a feleség, ahogy a helyiek szólítják, Annus asszony, a tör­téneteket. _____48888»___tf fa B úcsú Ipolyszögön az ötvenes években. Bibliával a kezében Szabó Anna^ ■ Az ő élete is megér egy misét, már azért is, mert ötven éve félállá­sú kántorként szolgálja a római ka­tolikus egyházat szülőfalujában, Ipolyszögön. Ennek a kántorság- nak is megvan a maga története, ami az államosítások idején kezdő­dött, amikor az akkori hatalom vá­laszút elé állította Ipolyszögön is a kántortanítót, hogy vagy tanít, vagy kántorkodik. A tanítónő kénytelen, kelletlen a pénzesebb állást választotta, az akkor ideke­rült fiatal káplán Kávás Sándor, pe­dig kántor után kellett, hogy néz­zen. Bárány Anzelm balassagyar­mati plébános a 17 éves Szabó An- nuskát javasolta erre a feladatra, akinek szép és jó hangja volt és már több éve énekelte az egyházi dalokat.- Édesapámék vallásos embe­rek voltak, - meséli a történetét Annus asszony. - Édesanyámnak nagyon szép hangja volt és én is énekelgettem velük a templom­ban. Mivel a falu nem tudott kán­tort szerezni, a jó papok biztatásá­ra minden képzettség nélkül bele­vágtam a számomra nagy feladat­ba. Kezdtem a szentmise éneke­ket, ahogy tudtam. Amikor úgy gondolta a tisztelendő úr, kezdtem megismerkedni a harmóniummal, pedig a kottát sem ismertem. Nem sok időnk volt és csak a legszüksé­gesebb elméleti tudást szerezhet­tem meg. Még ma is pontosan tu­dom, hogy 1952-ben február 9-én a szentségimádáson játszottam elő­ször a harmóniumon. Ennek majd ötven éve és azóta vagyok a Jóisten kegyelméből Ipolyszögön kántor - néz rám komolyan a szőkéből las­san őszbe váltó szép arcú palóc asszony. A párja, Záborszky Ferenc, kő­műves, falubeli. Sőt egy évben, 1934-ben születtek és a közös fia­talság összehozta őket, aminek 1957. október 19-én házasság lett a vége, amely máig is boldognak mondható. A lányuk és fiuk házas­ságából négy unoka született.-A férjem nagyon jó ember,- néz rá szeretettel a mellette lévő párjára Annuska. - Ha ő nem lett volna ilyen jó, én ezt a kántorko­dást nem tudtam volna csinálni öt­ven évig. Mert mint minden házi­asszonynak, nekem is megvolt a magam gondja, baja, de ő mindig segített, úgy hogy ő nékem a vilá­gon a legjobb férjem. Aztán arról beszél, hogy az alig ötszáz lelkes falu többsége római katolikus, a másik része evangéli­kus és van egy pár református csa­lád. A falu közepén álló kis templo­mot 1926-ban építették. Tőle lej­jebb épült meg 1951-ben az evan­gélikus templom, a sokak által is­mert Szabó püspök szorgalmazá­sára. A felekezetek jó barátságban élnek együtt a faluban.- Ezelőtt ötven évvel, a Rákosi korszakban kemény évek jártak a vallásos emberekre és nagy szó volt, hogy valaki kántornak álljon, főleg egy erre képzetlen asszony. Befogadtak-e? - kérdez vissza An­nuska. Úgy érzem igen, mert ha nem fogadtak volna be, ezért öt­ven év az ember életében sok idő és én érzem is a népeknek, a lelki- pásztoroknak a szeretetét. Össze­számoltam, hogy a közel fél évszá­zad alatt negyvenhét papot szol­gáltam ki, akikkel a legnagyobb szeretetben voltam. A lelkipásztor­ok közül, akik elmentek innen Ipolyszögről, mind-mind, akik el­mennek erre, bejönnek hozzám látogatóba, mint a solymári plébá­nos, aki itt volt kanonok és elhozta ide a kórusát is. Vagy Szondi Lász­ló, az esztergomi plébános. Sokan felkeresnek, visszaemlékszünk egymásra, az együtt töltött szép időkre. Sok-sok szép esküvő volt, sok keresztelő, első áldozás, a bú­csúk, a körmenetek és sajnos a te­metések. Nagyon sok embert elkí­sértem az utolsó útjára, és higgye el nékem, hogy mikor itthonról el­indulok temetni az atyával, én itt­hon majdnem minden embert megsiratok, mert minden embert lélekben sajnálok, legyen az bár­milyen. A fiatalt, azt pláne nagyon sajnálom. A temetéseken nem sí­rok. Nem is tudom, hogy van ez, de soha nem fakadtam sírva, vég­zem a szolgálatomat. Hogy a szolgálatról esik a szó, felemlítődnek újra az ötvenes évek, amikor már dolgoznia kel­lett. Először a balassagyarmati MÉH Vállalathoz került hivatalse­gédnek, aztán átment a vendéglá­tóhoz, majd a postához szegődött és a falujában volt kézbesítő. A fia megszületése után a gyarmati Szondi óvodában kapott munkát és mikor Ipolyszögön 1975-ben megnyílt az óvoda, ide jött dolgoz­ni. Tizenhét évet töltött a gyerekek között, akiket nagyon szeretett és ezen keresztül is mindenkinek jó ismerőse a faluban.- Nehéz volt munka mellett kántorkodni, mert a munkát el kel­lett végezni, vagy be kellett pótolni, akkor is, ha a főnökeim megértet­ték, hogy a temetésről a kántor nem késhet el - meséli Annus asz- szony a történetét. Kerékpáron járt mindenhová, amelyen a mai napig szeret közle­kedni.- Az egyházi ünnepekre nem mindig engedtek el, akkor a népek maguknak énekeltek. A helyiek nagyon szépen tudnak énekelni, kíséret nélkül is - magyarázza. A kottaolvasás nehézségeiről szólva megemlítődik, hogy a har- mónium sokáig szolgált a keze alatt is, aztán Sághy Ferenc kano­nok adott egy elektromos orgonát, amelyet tíz éve egy újabbal cserél­tek ki.- Összebarátkoztam az orgoná­val és két kézzel játszok rajta. Igyekszem pontosan csinálni, hogy szép legyen - mosolyog rám az ipolyszögi kántor asszony. Még pár alkalommal helyettesítettem a balassagyarmati plébánia-temp­lomban Varga János karnagy urat is, aki többször kihozta ide a kóru­sát, a Szent Felicián egyházi ének­kart. A szalézi templomban is he­lyettesítettem két hétig a kántort és játszottam a csesztvei orgonán, a szügyi harmóniumon, Orhalom- ban, Patakon, ahová hívtak. Még Pécset a Krisztus Király kápolnájá­ban is megszólaltattam az orgonát, a káplán atya biztatására, aki azt mondta: Annus néni, most me­gyünk a szentmisére és maga fog kísérni. - Hát jól van - mondtam, majd az Úristen megsegít, ha nem fogok olyan nagyon jól játszani. Higgye el jó uram, mikor a kará­csonynak vége van, vagy a húsvétnak, én mindig végig gondolom, hogy Is­tenem, jól csináltam? Én mindent az Úristen di­csőségére akarok szépen csinálni. Hát ennyi az én tudásom és szeretetből csinálom, meg minden a népeim örömére, meg az Úristen dicsőségére - fo­galmaz komolyan az ipolyszögi kántor asz- szony. Aztán arról be­szél, hogy nincs ugyan kórusuk, de a passiót mindig éneklik. Vagyunk vagy tizenöten és abba benne van minden kor­osztály, az első osztályok gyerektől a férjemig be­zárólag. A Jézust a sógo­rom énekli, Záborszky Zoltán, ald- nek szép hangja van, én pedig az evangélista szerepét éneklem. A Pilátust a Szügyben tanító Jakab Ottó énekli, aki nagyon jó gyerek, még a kommunista időkben is járt templomba, pedig a főiskolán nem erre tanították. A szolgálót legutóbb egy kedves fiatalasszony, BekeJenőné énekelte, és még van­nak egy páran, akik segítik a passió előadását. Egyszer egy előadáson arra biztattak, hogy énekeljük a passiót, ne hagyjuk el, ha csak né­gyen, öten is, a legkisebb falusi templomban is, de ne hagyjuk el, mert az ugyanolyan kedves az Úr­istennek, mint ha bármelyik nagy bazilikában énekelnék a hívők. Azóta úgy vagyok ezzel, hogy én is mindig azt mondom magamban: Istenem, énekeljünk! Most már úgy vagyunk, hogy a fiataloknak is szólunk. Aki énekli, az meggyőző­désből és jó szívvel jön. Még a falu 40 százalékát kitevő cigányság kö­zül is sokan eljárnak a templomba. A húsvéti körmenetre és kará­csonykor rendszerint eljönnek és újabban ők is szentmisét mondat­nak a megholtakért és akkor na­gyon sokan jönnek. Van itt egy szegény cigányasszony, de mikor keresztelő van a családjában, olyan gyönyörű virágokat küld a templomba, hogy gazdag ember nem küld különbet. Szép tőlük, és most egy fiatal káplán, Kovács At­tila jár hozzánk misézni, akit meg­szeretett a falu. Azelőtt egy éven keresztül Koza József kanonok járt misézni Balassagyarmatról Ipolyszögre, akire nagy teher há­rult, annyiféle szolgálatot kellett el­látnia. A fél évszázadi kántorsága alatt Ipolyszögön szolgált ötven papot Annuska néni számon tartja, akik mind jó emberek voltak, megbe­csülték, szerették őt.- El ne felejtsem, - nevet rám a 67. évéhez közelgő Annuska, hogy karácsonykor mindig van pásztor- játék és járnak a betlehemesek is. A pásztorjátékot Jakab Ottó és Bekéné tanítja be minden évben és azt a szentmise előtt mutatjuk be. Itt szeretnek a népek énekelni és olyan szépen énekelnek, hogy én úgy örülök mindig. Nem bántam meg, hogy ötven éve kántorként szolgálom az egyházat, pedig egész életemben sok dolgom volt nékem és azért azt is mindig el tudtam végezni. Igaz, hogy sok­szor sietve, szaladva kellett az utol­só pillanatban a szolgálatra érnem, de valahogy a Jóisten mindig oda­vitt, hogy álljam meg a helyemet. ________ SZABÓ ENDRE Z áborszky Ferencné férjével az orgonánál ■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents