Nógrád Megyei Hírlap, 2001. november (12. évfolyam, 254-278. szám)

2001-11-24 / 273. szám

4. oldal - Nógrád Megyei Hírlap 2001. NOVEMBER 24., SZOMBAT Ez nem a politikai csatározások (szín)tere! Mementó 1956. december 8. Ezen a napon ártatlan emberek estek áldozatául a gyilkos sortűznek Salgótarjánban. Ez a nap az elhallgatás és a történelem­hamisítás évtizedei után Sálgótarján közmegegyezéssel elfogadott gyász­napja, amikor a város közössége fejet hajt a mártírok emléke előtt. Egy évti­zede már nyíltan, tudatosan őrizzük és ápoljuk ezt az emléket. Az elvett életeket természetesen senki sem tudja visszaadni, de a múlt őszinte feltárásával, vállalásával és a méltó emlékezéssel egyértelmű, hogy Salgótarján az áldozatok emléke mel­lett áll, és a tettesek nem kapnak er­kölcsi felmentést. A szörnyűség egykori színhelyén - ma már December 8. téren - ott áll a mártírok emlékműve, nevüket pedig kőbe vésve őrizzük és tiszteljük. Mindennek célja és értelme nem más, mint az: soha többé, semmilyen indokkal ne ismétlődhessék meg az, ami itt történt. Ehhez azonban elen­gedhetetlenül szükséges azt tud­nunk, hogy a sortűz alapvető oka a gyűlölet, a bosszúvágy, az esztelen politikai indulatok voltak. Éppen ezért nem csak szomorú, hanem igen veszélyes is mindaz, ami nap­jainkban történik 1956 ürügyén. Politikai piromániások - kihasz­nálva azok jogos fájdalmát, akik valójában megszenvedték a forra­dalmat és a megtorlást - saját ha­talmi, pártpolitikai érdekeik sze­rint szítják a gyűlöletet, az indula­tokat. Salgótarjánban mindeddig a jó­zan ész és a becsületes érzelem határozták meg megemlékezése­inket, és őszintén hiszem, hogy ez a jövőben sem lesz másként. A sal­gótarjániak tudják ugyanis legin­kább a sortűz okán, hogy a „gyűlö­let váltógazdasága” csak pusztu­lást hozhat. Ezért különösen fon­tos, hogy milyen példát mutatunk, milyen örökséget hagyunk e tekin­tetben gyermekeink, unokáink, egyszóval a jövő számára. Salgótarján közössége ismét méltó emlékezésre készül. Ebben számítunk minden józan, becsületes emberre, és szívesen látunk minden­kit, aki tisztességes szándékkal emlé­kezni jön városunkba, és aki megtisz­telni és nem megzavarni akarja Salgó­tarján gyásznapját. PUSZTA BÉLA polgármester Juhász Attila levelet írt a MIÉP elnökének A szó mindkét értelmében kijutott a pofonokból Juhász Attilának, a Politikai Foglyok Országos Szövetsége (Pofosz) Nógrád Megyei Szervezete elnökének, valamint sorstársainak az 1956-ban vállalt szerepükért, mégsem tudnak az­zal egyetérteni, amilyen módon a MIÉP országos elnöke és követői próbálnak meg közelíteni a salgótarjáni '56. december 8-i sortűz emlékéhez. Erről is szó esett a Juhász Attilával folytatott beszélgetés során.- Begyógyulhatnak-e azok a lelki sérü­lések, amelyeket 1956. december 8-a oko­zott?- Rettenetes érzés volt, még azoknak is, akik már csak a következményeket látták. A borzalmas napot megelőzően én az acélgyárban teljesítettem éjszakai fegyveres szolgálatot, majd hajnalban ha­zamentem. A délelőtt folyamán hazaro­hanó édesanyám mondta, hogy a megyei tanácsnál a pufajkások lövik az embere­ket. Sokadmagammal a bányai kórház­hoz siettem, ahol az udvaron már kiterít­ve feküdtek a gyilkos sortűz áldozatai. Hogy be lehet-e gyógyítani az akkor szer­zett lelki sérüléseket? A halottak hozzá­tartozóiét bizonyára nem. Legfeljebb né­mileg enyhíteni lehetne, ha végre közzé- tennék azok névsorát, akik szerepet vál­laltak a vérengzésben. A Pofosz nem po­litikai, hanem társadalmi szervezet, mi ezt nem bosszúból kérjük, hanem az igazság érdekében.- Hogy érzi, mit tapasztal, mennyire tiszteli a város az akkori áldozatok emlé­két?- Szerintem mindent megtettünk, amit csak lehetett, a város vezetésével egye­temben, az ő segítségükkel, hogy méltó mementó álljon a szörnyű esemény he­lyén. Némi kritikával azonban inkább a lakosság felé élnék, mert december 8. nem csak a naptári december 8-hoz kötő­dik. Az emlékparkban a táblára vésett ál­dozatok nevei szám szerint is többet kí­vánnak. Történetesen nem csak azt a pár szál gyertyát, amit például halottak nap­ján mi, pofoszosok szoktunk elhelyezni. Igen, hiányolom másoktól is a több, a más napokon is, így legalább a halottak napján megnyilvánuló részvétet. Ha már a hozzátartozók nem élnek, vagy nem tudnak eljönni halottak napján és gyer­tyát gyújtani, legalább a diákok, az ifjú­ság körében meg lehetne szervezni, mintegy újólag felhívni a figyelmet a fel­növekvő generáció számára, hogy soha ne ismétlődhessenek meg hasonló ese­mények.- Mennyire tartja reálisnak, sőt hiteles­nek azt a fellépést, amelyet a MIÉP orszá­gos elnöke a hozzá közel álló újságban nemrégiben beígért december 8-ra?- Az általa Salgótarjánba beígért, álta­luk szervezett rendezvényt úgymond egy, a városunkból írt levél előzte meg. A levél megállapításaival a legmesszebb­menőkig nem értek egyet. A megjelené­sét követő egy héten belül az elnökhöz címzett válaszomat Budapesten adtam fel, kérve őt, hogy jelentesse meg a hoz­zá közel álló újságban. De miről is van szó? A levél írója egyebek mellett kire­kesztettségről és a posztkommunista holdudvarról tesz említést december 8. kapcsán. Nos, kérdem én, hol élt eddig a levélíró? Mert ha Salgótarjánban, akkor tudnia és látnia kell, hogyan épült ki, bő­vült a December 8. tér, illetve a hozzá tar­tozó emlékpark, s, hogy annak tisztasá­gáról, a jellegének megfelelő kezelésről milyen mértékben gondoskodik a város vezetése is. Ha pedig az elmúlt évek meg­hívott szónokainak a névsorát elemez­zük, a posztkommunizmusnak semmi­lyen fajta udvaráról nem lehet beszélni. Mellébeszélni persze lehet, ám nincs ér­Szabó Tamás készítette az emlékművet az áldozatok emlékére telme. Az a véleményem, hogy ez a tér nem a politikai csatározások színtere! A meggyilkoltak emlékét szeretnénk to­vábbra is tisztelettel megőrizni. Ezt tuda­tosítottam a MIÉP elnökéhez írt levelem­ben is, azaz december 8-án, akárcsak az elmúlt évek során, tiszteletadás lesz a Pofosz, valamint a város részéről. 2001. december 8. A salgótarjáni gyásznap rendezvényei A történeti kutatás eredményei és további feladatai az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz körülményeinpk megismerésében Gyászmise a sortűz áldozatainak emlékére Helyszín: Római katolikus főplébánia­templom Időpont: 10 óra Koszorúzási ünnepség Helyszín: 1956. December 8. emlékpark Időpont: 11 óra A Madách Imre Gimnázium szervezésében zajló programok: 1. A salgótarjáni sortűz áldozata, az iskola egy­kori diákja, Ravasz István emlékére kiírt vers- mondó- és versíróverseny Helyszín: Madách Imre Gimnázium Időpont: 10 és 14 óra 2. Ravasz István felújított síremlékének avatása és megkoszorúzása. Helyszín: Salgótarján, régi temető Időpont: 12 óra 30 perc A József Attila Művelődési Központ programja: 1.1956-os témájú dokumentum- és játékfilmek a salgótarjáni és országos eseményekről Helyszín: József Attila Művelődési Köz­pont Időpont: 14 órától 17 óra 30 percig 2. Emlékkoncert a salgótarjáni sortűz áldozata inak emlékére Helyszín: Salgótarjáni Váczi Gyula Mű­vészeti Iskola koncertterme Időpont: 18 óra Az intézményi háttér Az 1956. december 8-ával kapcsolatos kutatások lényegében a '80-as évek végén indultak meg. Ösz- szefüggésben a Schiffer Pál és munkatársai által ké­szített dokumentumfilm eredményeivel, a történeti kutatás kezdetei és legkorábbi, ismeretterjesztői publikációi is erre az időre datálhatok. A munka el­végzésében jelentős erőfeszítéseket tettek a megyei múzeum történészei, és különösképp' a megye le­véltárosai, akik a kutatást rendszeressé tették az el­ért tudományos információkat kiadványaikban köz­rebocsátották. Az intézmény által megjelentetett for­rások, a személyi adattár, az esemény részletes kro­nológiája ma is az adott nap eseményeinek hiteles összefoglalását jelentik. Az akkor történtek közelgő 45. évfordulóján in­dokoltnak tűnik az eddig elért kutatási pontok meg­jelölése is. Megoldott kutatási eredmények Salgótarján újkori történelmének ismeretében ál­lítható, e tájon az ember élete - kiváltképp', ha mun­kásemberről volt szó - nem tűnt nagy és megőrzen­dő kincsnek. Nemcsak a tömegesen pusztító beteg­ségekre gondolhatunk, hanem az 1919 januári kato­nai „rendcsinálásra”, az 1944-es kivégzésekre egy­aránt. Az 1956. decemberében történtek azonban minden eddigitől drasztikusabb megoldásra utal­nak. A kegyetlenség tömeges jelenléte miatt méltán őrződik meg ez a nap az itt élők emlékezetében, mint Salgótarján történetének legtragikusabb napja. A kutatási összevetésekre épített megnevezés elfo­gadásra talált a lakosság között is. Bizonyossá vált, hogy a megtörtént - vezényelt - sortűznek sem logi­kai, sem katonai oka nem volt. Célja egyedül a vá­rosban és környező falvakban, bányatelepeken élő lakosok megfélemlítése volt. Ezt nyomatékosítja az a tény is, hogy a tüntető tömeg - közel 4000 ember - fegyvertelen volt. Az ott várhatóan kialakuló han­gulat, az indulatok és érzelmek békés eszközökkel történő kezelésére sem a karhatalmisták, sem a je­len lévő orosz katonák nem voltak felkészítve, így a brutális megoldás „kódolva” volt a feszültség növe­kedésével. Tisztábbá vált az első lövések - a levegő­be, illetve a tömegbe - és a vitatott füstgránát robba­násának sorrendje, ez utóbbi csak következmény­ként minősíthető. A kor eddig megismerhető vala­mennyi dokumentuma feldolgozásra került. Per­döntőnek számítható a kórházi beteglapokon az anyakönyvekben tanulmányozható adatsor. Ezek is­meretében a közvélemény számára is pontosítható az áldozatok száma. „A -sortűz következtében a helyszínen 27 személy halt meg. Velük együtt össze­sen 135 halottat és sebesültet szállítottak be a bányai kórházba, de köztük nem volt szovjet katona és kar- hatalmista. A műtétek alatt és után 19-en vesztették életüket. Összesen tehát - az eddig előkerült forrá­sok alapján - az állapítható meg, hogy 46-an, 33 fér­fi, 11 nő és 2 fiúgyerek halt meg a sortűz következ­tében” (1956. NML. 1996.41.6.) Bár a forradalom vezetői nem voltak jelen a tün­tetésen - amelyet a két letartóztatott kiszabadítása érdekében szerveztek - az azt követő megtorlás ide­jén számukra súlyosbító eseményként számították be a büntetésük kiszabásakor az akkor történteket. A sortűz okozta fájdalom az utódok által szerve­zett, és az itt élők összefogásában megmutatkozó méltóságában is felemelő gyásznap ünnepségén, a gyűlöletkeltés helyett egyre inkább a „soha többé” magasztos érzelmei nyertek teret. A kutatásnak tovább kell folytatódnia A lényeges, és alapvetően helytálló történeti kor­rekonstrukció nem jelentheti azt, hogy befejezett­nek tekintik kutatóink az eddigi eredmények eléré­se után az események vizsgálatát. Több bizonyta­lanságot el kell még oszlatni, és a lehető legponto­sabb történeti képet kell megalkotni. A megoldásra váró kérdések között a kutatónak arra is differenci­ált feleletet kell adnia: ki, vagy kik szervezték a tilta­kozó tüntetést? Megnyugtató választ vár az utókor arra is, vajon a forradalom elsőrangú vezetői miért nem tanúsítottak nagyobb aktivitást a tüntetés mel­lett, vagy éppenséggel a lebeszélő szándékuk miért nem volt hatásos? Nagy feladatot jelent a Salgótar­jánban állomásozó szovjet egység szerepvállalása, a karhatalmisták és a szovjet katonai egység tűzerejé- nek szakszerű összevetése. A megtalált üres löve­dékhüvelyek sem kerültek a vizsgálódás górcsöve alá. További elemzést igényel az a körülmény is, hogy az akkor hatalmon lévők miként viszonyultak a tragikus eseményekhez? Mindenki egyetértett-e a választott megoldással, és azt is szükséges tudnunk, ki választott, ki döntött, volbe a döntésben érintet­tek között más vélemény? A főkapitányságon tartóz­kodók politikai, szociológiai vizsgálata is segítheti a pontosabb ismeretünk eddigi körvonalainak meg­szilárdulását. Indokoltnak tűnik a kórházban történ­tek feldolgozása, jelentése is. Az elmondottakból - reményeim szerint - kiala­kulhat az az elfogadható összefoglaló kép, hogy a korszak, és jelesül az 1956. decemberében, a Salgó­tarjánban történtekről sok vonatkozásban történeti­leg hiteles tudással rendelkezhetünk - és ezt most egyrészt nem a hagyományos, másrészt rosszízű felidézés mondatja velem, hogy - ugyanakkor az összegzés rámutat sok hiányosságra, és mindebből következően a kutatómunka folytatásának fontossá­gára. A kutató abban bízik, hogy javuló állapotú vilá­gunk, szellemiségünk fejlődése biztos alapot képez a történeti feltáró munka szakszerű folytatásához. DR. HORVÁTH ISTVÁN TÖRTÉNÉSZ A csendes parancsmegtagadás nagy visszhangja Sturmann Béla életének évtizedeit sohasem az önösség jellemezte. Mindig tudta, hogy min lehet változtatni elszántsággal, tanulással, akarattal, és mi az, amivel szemben kilátástalan a küzdelmet felvenni. Különbséget tenni, helyesen dönteni azonban csak kellő bölcselettel lehet. Ehhez segítette hozzá mindig a gazdag élettapasztalata. Azt is mondhatnánk, hogy egyszerű történések láncolata az ő élete, amelyiknek egyik láncszemére az van írva: 1956. / december 8. Egyszerű?... Nézzük. Mint főhadnagyi rangban lévő légoltalmi tiszt már '56 október 23-án rácsodált a pesti forgatagra, ott volt a Pe- tőfi-szobornál, amikor Sinkovits Imre szavalt. Salgótarjánba hazatérvén október 27-én találkozott újra a tömeggel, de immár szemtől szembe. A vele szemben lévő, megyei tanácshoz felvonultak azonban nem ütköztek ellenállásba. A puskákat félretették előttük, nem szegezvén rájuk. Köztük Sturmann fő­hadnagy sem. A forrongó napok aztán december 8-án tetőztek Salgótarjánban. Sturmann Béla a városi tanácson látott el ügyeletesi szolgálatot, amikor a megyei légoltalmi törzsparancsnok (a neve ott szerepel a Sturmann kirúgását elrendelő dokumentumon) te­lefonon a megyei tanácsra rendelte. A körülmények ismeretében (és még csak jó­val később dördültek el a fegyverek) Sturmann Béla az acélgyárba telefonált, üzenetet hagyva az igazgatói titkárságra és Hárs László fegyveres parancsnoknak, hogy a munkások ne menjenek le a megyei tanácshoz, mert akár a legrosszabb is megtör­ténhet. Ő sem ment oda, a pa­rancs ellenére. Talán ezért, talán ezért is - sokan életben maradtak azok közül, akik ha lemennek... Ennél többet, egyedül, ma­gára utalva, senki más nem tudott volna tenni. De vajon mindenki megtette volna? A nehéz időkben történt helytállásáért 1992-ben nyugállományú alezredessé léptették elő. Az elismerésre nem várt, hisz' nem azért élt addig sem, hanem a közössé­gért. Csak két telefon? Ennyire egy­szerű? Talán most annak hangzik, de akkor, és főleg utána emberi sorsokat határozott meg. Az övét mindenképp', mert hamarosan száműzték munkahelyéről. Az erről szóló megsárgult dokumentum sorai még mindig vádlón tekintenek rá, ugyanakkor minden­ki számára idézve, tanúsítva, hogy a lehető leg­jobb döntést hozta. Bár mások is, máshol is, ezt tették volna... ,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents