Nógrád Megyei Hírlap, 2001. február (12. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-17 / 41. szám
2. OLDAL SALGÓTARJÁN MEGYEI KÖRK É P 2001. FEBRUÁR 17., SZOMBAT Faragó Zoltán: T j? R j? P j Á Ó Tavaszt ígértek az elmúlt hét verőfényes napjai, de nem lehet azt mondani, hogy itt van már a kikelet: reggelente még nulla fok alá süllyed a hőmérő higanyszála, s hófoltokat is látni itt-ott a mindig árnyékos erdőszéleken, mély vízmosásokban, és a tavak sem szabadultak még ki a jég szorításából. Ugyanakkor számtalan jel utal arra, hogy a tél végi időpont ellenére tavaszodik: Salgótarjánban hallottam egy barázdabillegető hangját, ami költöző madár, s ritkán érkezik haza március elejénél korábban. Felbukkanása azt is jelenti, hogy előbújtak azok a rovarok és pókfajok is, amelyekkel táplálkozik. Tavaszi elmúlás Vízválasztó hosszú, keskeny, jéggel borított tavai után jobb oldalt egy út vezet be a dombok közé. A völgy aljában feküdt a középkorban Inászó, ami a középkorban még mezővárosi kiváltságokkal, vásártartási joggal bírt, s a husziták felvidéki betörésének idején, valamikor az 1430-as és ' 50-es évek között pusztult el. Pár évszázadon keresztül nem történt itt olyan említést érdemlő dolog, aminek írásos nyoma lenne. 1848-ban azonban itt nyílt meg az első nógrádi kőszénbánya. A bányásztelepülés ezután gyors fejlődésnek indult, a XIX. század végén - nógrádi viszonyok között nagynak számító, 2300 főnél is népesebb - kolónia jött itt létre. Amikor aztán a széntelepek kimerültek, elnéptelenedett Inászó. Ma még áll a régi művelődési ház, amiben laknak, mellette pedig hatalmas füstöt eregetve pipálnak a szénégetőboksák. Van belőlük vagy nyolc, s egyszerre látható minden készültségi fokuk: olyan is, amelyik már össze- roskadt, meg olyan is, amelyik még csak most épül. A földburok alatt lassan izzó fa fojtó füstjét kifelé viszi a völgyből a szél, ezért feljebb szerencsére nem olyan fojtogató a levegő... Szépen süt a nap, a rossz földút ki is engedett az egyik szélén, míg a másikon fagyott a föld, sőt, egy-egy tenyérnyivé zsugorodott hófolt is látható. Persze itt esik könnyebb járás, nem a sáros oldalon, mégis át kell lépni oda: valami éktelen zörgést csap az út- széli árok oldalában növő bozótban. Újra és újra megisméüődik a gallycsörgés - azután felröppen onnan egy tarka tollazatú szajkó. Akkora zajt csapott a gerle nagyságú madár, ami még egy közepes vaddisznónak is becsületére vált volna! A csőrében nem vitt semmit, de, lévén mindenevő, jó pár lehetséges táplálékból választhatott, a döghústól a tölgymakkig. Az erdő felett egy egerészölyv köröz a kék égbolt alatt, s egy- szer-kétszer kiált is: alighanem a tavaszt érzi a ragadozó. A völgyben valamivel feljebb az elmúlásra emlékeztet a régi inászói temető. Furcsa ellentét: régen lebontották azokat a házakat, amelyekben az itt eltemetett emberek laktak, de a sírok közül néhányat még gondoznak. A feliratok között szép számmal akad olyan is, amelyik az 1800-as évek első felét jelöli meg a születés dátumául, s a nevek jelentős része német, cseh, vagy morva származásra vall. A környékbeli palóc ember, legalábbis az első bányanyitások idején, s amíg a föld, az erdő, a házi ipar megélhetést adott, nem szívesen dolgozott a föld alatt: a már szinte szállóigévé vált mondás szerint ugyanis „patkánynak való hely a bánya, mert nincs rajta ablak”. A temető valaha igen nagy lehetett, s elfoglalt egy egész domboldalt: évszázados fák állnak itt, közöttük elkorhadt fakeresztek, ledőlt sírkövek, rozsdás vasfeszületek mindenfelé. A temető csendjébe madarak jelzőhangja vegyül: nem szentségtörés az a pár cippantás, amit a cinegék, a csuszkák meg a két királyka hallat, s nem zavaró a velük lévő harkály kopácsolása sem. A nagy fakopáncs egy öreg juharfán dolgozgat, a kéreg- repedésekből szedegetve a rovarokat. A cinegék között mind a három gyakori fajt, a szén- a kék- és a barátcinegét is sikerül megfigyelni. Egy sírt valamikor fakerítéssel vettek körül; áll is még az egyik tölgyfa oszlop. Szorosan mellette emberderék vastagságú kőrisfa nőtt, aminek kérge már magába forrasztotta az oszlop egy részét. A sűrű bodzabokrok között mindenfelé látható kőtörmelék, itt- ott néhány nagy méretű, régi vörös téglát is látni. A moha benőtte már mindegyiket, de a többségük egy darabban van. Amikor egyiket jobban megnézem, jelzést is találok rajta: körbe zárt, a nyelénél keresztezett kalapácsok, a szénbánya emblémája. Békebeli égetet- tagyag-termék, mert jobban bírja az időjárás viszontagságait, mint a málladozó, betonból készített sírkőalapok... A temető alatt az árok partja teli van vaddisznónyomokkal, a többség eléggé frissnek tűnik. Pintérpuszta felé látni a Pécskő csúcsát; innen egészen jól kivehető a tetején a szikla, nem úgy, mint az útról. A Somlyó-hegy felé aszfaltozott út vezet, s egy öreg fa koronája magasodik ki a köré telepített erdőből. Messziről is hatalmasnak tűnt a kiszáradt fa, közelről meg egészen elképesztő méreteket mutatott: a földtől mért - körülbelül - egy méteres magasságban 5 méter 62 centi a törzskerülete! Alatta is, felette is óriási kinövések, forradások, - régi palóc tájszóval úgy mondják az ilyet: „pusok” - növelik a roppant méreteit, s emberfejnyi odúnyílások tátonganak a derekán. Körülötte hosszú, nagyarasznyi vastagságú, lehámlott kéregdarabok hevernek. A fa törzsén rovarrágások ezrei: a legnagyobb, legjellegzetesebb „mintákat” a nagy hőscincér lárvája fúrta. Az óriás kocsánytalan tölgy lehetett, s csak a jó ég tudja, hogy mikor bújt ki a makkból. Akár az is lehet, hogy akkoriban még török martalócok tartották rettegésben a nógrádi falvakat... A korát tulajdonképpen nem is szeretném megtudni: az évgyűrűk ugyan pontosan elárulnának mindent, de ahhoz le kellene dönteni az egyébként már halott óriást... Előbb vagy utóbb persze magától is ez lesz a sorsa, de rengeteg odújával, lábon korhadozó faanyagával valósággal hiányt pótol az idősebb fákban egyáltalán nem bővelkedő környéken. Sajnos az óriást öt-hat méteres magasságú, lucfenyővel vegyesen ültetett tölgyes veszi körül, így lehetetlen elfogadható fénykép készítése. Később kiderül, hogyan maradt meg ez az óriásfa: környéke ugyanis a „tánctér” nevet viselte egykor, tehát az inászóiak majálisozó- és kirándulóhelye volt! A XIX. században sokfelé alakítottak ki ilyeneket a nagyobb erdőbirtokokon, - úgy látszik, a földbirtokosként is jelentős kőszénbánya is gondolt erre. Az ilyen területeken meghagyták az idős fákat, hogy árnyékot adjanak. Ezek a táncterek tekinthetők a mai természetvédelmi területek, főleg a parkerdők elődjeinek is. Az óriás tölgy tehát, amellett, hogy természetvédelmi értéke óriási, szerény kultúrtörténeti jelentőséggel is bír. Szénégetőboksák Inászón a szerző felvételei Vénséges juhar- és kőrisfák állnak az elhagyott temetőben ■ „Somoson, Somoskőben még ma is otthon érzem magam” A Krepuska unoka elsőként kapott amerikai szakorvosi diplomát az '56-os magyarok közül A Somoskői Váralja Egyesület meghívására a közelmúltban Salgótarjánba látogatott dr. Jakó Géza, az egyesület államokbeli Bostonban élő professzor. Angyal János egyesületi elnök kalauzolásával felkereste Somoskőújfalut, valamint a megyeszékhely több intézményében is látogatást tett, így vendégül láthattuk lapunk szerkesztőségében is, ahol Plachy György kereskedelmi igazgató és dr. Csongrády Béla felelős szerkesztő beszélgetett a fül-orr és gégegyógyászat világhírű orvosprofesszorával. Dr. Jakó Géza unokája annak a dr. Krepuska Gézának, aki a fülgyógyászat Európa-hírű professzora volt, és akinek hatalmas birtoka volt Somoskőújfalun. Nemcsak az orvoslásban, a kutatómunkában mutatkozott kiválónak, hanem szép eredményeket ért el a somoskői birtokon gyümölcstermesztésben, valamint a kőbányászatban is.- 26 éves voltam, amikor el kellett hagynom Magyarországot - emlékezett vissza dr. Jakó Géza.- Ott voltam 1956-ban a Péterffy utcai kórházban, ahol megszerveztük a mentő- szolgálatot, amelynek a járműveire senki sem tüzelt. A megtorlás elől nekem is menekülnöm kellett: ez volt egészen pontosan 1956. november 26-án. Előbb New Yorkba, onnan pedig Bostonba mentem: hála nagyapám ismeretségi körének, a Harwardon folytathattam tanulmányaimat, és 1959- ben amerikai szakorvosi diplomát kaptam, elsőként az '56-os magyar orvosok közül. A hetvenes évek derekán lettem egyetemi tanár.- Miért éppen a fül-orr-gége gyógyászatot választotta?- A családomban orvosprofesszorok voltak, meghatározó volt ebben a döntésemben nagyapám, dr. Krepuska Géza élete is. úgy gondoltam, nekem is ebben az irányban kell továbbhaladnom, mind a fül-orr-gége gyógyászat, mind az egész orvostudományra kiható új módszerek kidolgozásával. A világon én kezdtem el először a lézersebészetet, annak klinikai alkalmazását a gégegyógyászatban, innen terjedt tovább a nőgyógyászat, a sebészet, az összes többi szakma területére. Persze, nemcsak a saját szakmámban, hanem azon kívül is szerettem volna valami újat felmutatni, ami előbbre viszi a többi sebészeti szakmát is. Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne a különféle sebészeti beavatkozásokat minél kisebb nyíláson keresztül végezni: ehhez szükséges volt egy új endoszkópos feltáró műszerre. Mindig újabb és újabb típusokkal próbálkoztam, annak megfelelően, hogy műtét közben mire volt szükség. A jakoszkópot magyar klinikákon használtuk először, innen terjedt el Amerikában is, ahol különböző sebészeti kongresszusokon mutattuk be. Nekem egy nagyon jóleső érzés, hogy ezek az új dolgok Magyarországról indultak el.- Úgy tudjuk, hogy bekerült az amerikai tudós tanácsadó körökbe is.- Valóban így van: amikor Nbcon elnököt megválasztották, ő azt akarta, hogy a tanácsadó körökbe ne csak amerikaiakat, hanem bevándorlókat is válasszanak be. Én voltam az egyik, akit négy évre kineveztek fül-orr- gégészet tanácsadójának. A következő ciklusban az általános orvosi tudományok tanácsadója lettem, tagja voltam a Reagen elnök által kinevezett, 12 orvosból és négy nem szakmabeliből álló bizottságnak. Az idősebb George Bush elnök kért fel arra, hogy dolgozzam abban a háromtagú testületben, amely a rákbetegségekről közvetlenül az elnöknek számolt be. Most pedig, a legutóbbi elnökválasztás után is megvan minden esélyem arra, hogy apja után a fiatalabb Bush tanácsadói köréhez tartozzam. De bárhogyan is alakul majd, elmondhatom: én voltam az USA történetében az egyetlen orvos, aki bevándorlóként a négy legmagasabb orvosi tanács tagja voltam.- Milyen időközönként látogat Magyarországra?- Évente két-három alkalommal. Jó kapcsolatom volt a néhai AntaU József miniszterelnökkel, aki nagy tisztelője volt a Krepuska családnak. Akkoriban rendszeresen jártam ide orvosi dolgokban, ha csak tudott, segített. Az utóbbi években új épületeket, üzleteket látok, most már semmit nem kell hozni ide, hiszen minden kapható itt is. Bár - úgy látom - a technikai cikkek jóval drágábbak, mint Amerikában. Szerintem jól mennek a dolgok, igaz, én nem élek a magyar gazdaságban és a politikai életben, de azt látom, hogy van fejlődés, érzékelhető az előremenetel. Viszont úgy érzékelem, hogy probléma van az idősekkel: az USA-ban az állami nyugdíjrendszer és a magán-nyugdíjpénztár kiegészíti egymást. Ha valakinek csak az állami nyugdíja van, szerényen abból is meg lehet élni, ez pedig itthon nem így van, mert az itteni idősek csakis a nyugdíjra hagyatkozhatnak. Az új generáció már a privát nyugdíjrendszerhez tartozik, idősebb korukra lesz annyi pénzük, hogy nyugodtan megéljenek.- Hogyan alakult a családi élete?- Feleségem is magyar származású, őt 1965-ben engedték ki Nyugatra. Németországban, Hamburgban házasodtunk ösz- sze. Három gyermekünk van, a legnagyobb fiam orvosi egyetemet végzett, a lányom bölcsész, a kisebbik fiam pedig mérnök, akinek éppen az idén májusban lesz majd az esküvője.- Hogyan került újra kapcsolatba Somoskővel?- Kölcsönösen kerestük egymást Angyal Jánossal, nagyon örülök annak, hogy szívén viseli Somoskő fejlődését. Gyermekkoromban nagyon sok időt töltöttem itt az iskolai szünetekben, különösen nyáron. Valószínűleg így „ragadt” rám a tájszólás, mert sokan megjegyzik még ma is, hogy palócos kiejtésem van. Én ezt nyilvánvalóan nem tudom megítélni, mindenesetre Somoskőújfaluban, vagy Somoskőn úgy érzem magam, mintha otthon lennék. Mondják azt is, hogy milyen jól beszélem még mindig a magyart: az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szakmai szavak néha nem jutnak eszembe, ugyanis a tanfolyamok, az előadások nyelve ma már szinte mindenhol az angol.- Mikor tervezi a következő látogatást?- Kisebbik fiamnak is szeretném megmutatni ezt a csodás nógrádi tájat, mindazt, ami oly' kedves nekem, még nincs konkrét időpont. Ami viszont biztos: június 24-én itthon leszek. Akkor lesz ugyanis nagyapám születésének a 140. évfordulója, amikor is szeretnénk méltó emlékkel üsztelegni előtte egy emlékművel: egy bazaltkő állítását tervezzük, rajta egy bronz dombormű a nagyapámról. Ezt a domborművet nagybátyám, Krepuska István csináltatta egy Kovács nevű röntgenfőorvossal, aztán kiküldte nekem. A rendelőmben függött egészen addig, amíg nyugdíjba mentem. A somoskői emlékműre ennek egy nagyobb, az „Alsókastély” falára tervezett emléktáblára egy kisebb változatát szeretnénk elhelyezni. Ennek a leleplezését tervezzük június 24-re, amikor eljönnek majd a családtagok, az utódok, a régi barátok, az ismerősök. HEGEDŰS ERZSÉBET Dr. Jakó Géza professzor szerkesztőségünknek is vendége volt [FOTÓ! GYURIÉN TIBOR) A bostoni orvos egy tavalyi felvételen az azóta elnökké választott ifj. George Bush-sal ■
