Nógrád Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-06 / 5. szám

Színházi esték Örökzöldek szilveszterre „Délibábos Hortobá- v gyón”, „Egy kis cigaret­' ta...”, „Gyere csókolj meg szaporán...”, „Tündérkirálynő légy a párom”, „Szellők szárnyán..., E néhány - találomra kiemelt - dal­cím is jelzi, hogy Huszka Jenő „Li­li bárónő” című operettje tele van fülbemászó, népszerű melódiák­kal, s megfelelő zenei, énekesi in­terpretálás mellett akár koncert­szerű előadása, úgymond kereszt- metszete is sikert arathatna. De az még nem lenne színház. Az ope­retthez szükségszerűen kell olyan „háttér” - látványos ruhák, szép díszletek, ügyes táncosok, élő ze­ne - amely nélkül lényegét veszti. gulathoz és a személyekhez illettek a szellemesen megkomponált kosztümök, kellemes hatást keltett az egyébként először ez alkalom­mal bemutatott díszlet - a rendező Nyilván nem véletlen, hogy e sorok között eleddig egyetlen szó sem esett a cselekményről. A Lili bárónő szövegkönyve ugyanis ép­pen olyan naiv, meseszerű mint A táncos-komikus: Frédi (Bozsó József) és a szubrett: Clarisse (Kovács Zuzsa) FOTÓ: P. TÓTH LÁSZL A darab szerelmes­párja; IBésházy László gróf (Lettene Győző) mint lakáj és Malomszeghy Lili bá­rónő (Szóka JúFia) Nos, a salgótarjáni József Attila Művelődési Központban a minap - csaknem négy esztendő után - újra bemutatott előadásból semmi fon­tos „kellék” nem hiányzott. Talán csak az operettszínházból .impor­tált” hatfős - négy hölgy és két férfi - tánckar volt egy kicsit foghíjas, minden más nagyjában-egészében a helyén volt. Mindenekelőtt nem volt gond a közreműködők - Szóka Júlia, Leblanc Győző, Kovács Zuzsa, Medgyesi Mária, Bozsó Jó­zsef, Mucsi Sándor - énektudásá­val, hiszen valamennyien e műfaj ismert, elismert képviselői. A han­Kovács Zsuzsa és a producer Darvasi Hona munkája - a zenekart Félix Györgyi dirigálta. Az előadás ritmusát a még mindig tempera­mentumos Kovács Zsuzsa diktálta, aki - mint Clarisse, a színésznő - különösen a táncjelenetekben volt elemében. A szereplők nemcsak a zenei feladatukat oldották meg jól, hanem a színészit is. A törékeny al­katú, bájos Szóka Júlia méltónak bizonyult a címszerepre, Leblanc Győző férfias eleganciájával tűnt ki, Bozsó József, valamint Medgyesi Mária és Kovács Brigitta jól kama­toztatta komikusi adottságait. az operettek legtöbbjéé, azért a fenti szempontok fontosabbak annál, mint hogy mi is történik valójában a színpadon. Mert a jó­zan ész alapján vajon mi hihető abból, hogy egy grófot komor­nyiknak néznek, akibe az a hölgy lesz szerelmes, akit éppen a gróf­nak szánt újgazdag, bárói címet viselő apja. Ugyancsak hihetetlen­nek tetszik, a családi örökségre - jelesül a kastélyra - számító és szerelemre áhítozó két vénkisasz- szony grófnő átváltozása kacér nöszemélyekké. E darabból sem hiányzik a mindig mindent fél­reértő, kikosarazott, „ügyeletes” félnótás, akinek a figurája - ez esetben Frédié - a közönség mu- lattatására találtatott ki. Nos a publikum vette is a lapot s a kellemesen szórakoztató szín­házi estével mintegy ráhangoló­dott a két nap múlva következett év(tized stb.jbúcsúztató össznépi mulatságra. A jó hangulat és a telt ház a szervezőket igazolta: érde­mes volt ismét vendégül látni ugyanazt az előadást. Átváltozások könyve Pataki L. Andor: Békák és bolondok - Politikai pornográfia a „gengszterváltásról” Ez bizony nem semmi. Megjelent egy könyv Szekszárdon 2000 karácsonyán, ami „természetesen” nem erről a bájos városkáról szól, bár lehet, erről is szólhatna. Mégis inkább egy „görbeorszá­gi” kies helyről, bizonyos Abderáról mesél az író, amire a Mik­száth Kálmánon, esetleg Komjáthy Jenőn nevelkedett - nevelke­dik-e mostanában írókon, költőkön valaki? - nógrádi olvasó akár rá is ismerhetne. Ha megtenné, esetleg röhögőgörcsöt kapna, de ettől nem lenne feltétlenül jókedvű. így van ez a szatírával. Műfajilag ugyanis a szóban for­gó könyv szatíra, sőt a szerző meghatározása szerint: politikai pornográfia a „gengszterváltás­ról”. Nem nagyon kíméletes könyv, de nem is lenne szatíra, ha az lenne. Ideje elárulni, hogy Pa­taki L. Andor „Békák és bolon­dok” című könyvéről van szó, ami többszörösen is az átváltozá­sok könyve. A mű az országos Madách irodalmi pályázaton 1995-ben Balassagyarmat város különdíját nyerte. Úgy látszik, az ottaniaknak van humorérzékük. Amint mondani szokták, ez se semmi. Persze, az elmúlt évtized nagy kavarodásában jócskán megosz­lott mindenkinek a figyelme. A zsákmányszerzés szent dühében - mert erről van szó - „fontosabb” dolgok is akadtak és akadnak hol­mi írói, hírlapírói kekeckedések- nél, hiszen végül is mindenki mondhat amit akar, a végered­mény a fontos. Ennek lényege pe­dig az, hogy: ha megfogta, hadd vi­gye! Elvégre meg kellett teremteni a piaci szereplőket. Nagyjából meg is teremtődtek a remény évszáza­dának kezdetére. A tumultusban persze sokféle ideológia, nemes eszmény, demokratikus és kevés­bé demokratikus politikai és egyéb hitvallás kapott hangot, megkez­dődött a jelképek, a szimbólumok elszaporodása, folytatódott a né­pesség fogyása és a lakosság több­ségének tüneményes elszegénye­dése, mindez azonban nem lénye­ges. Aki ilyen időkben „ködevő”, netán „önsorsrontó bolond”, ma­gára vessen. Ha pedig ráadásul olyan érzése van, mintha a hata­lomvágynak, az önzésnek éppen úgy nincsen határa, mint a hülye­ségnek és a pislákoló értelmet her- vasztó bunkóságnak, tudja, hogy minden ellenkező híresztelés elle­nére igaza van. Akár Abderában, akár Újváron él, vagy bárhol ebben a kies országban. Nem kétséges, hogy a „Békák és bolondok” az átváltozások könyve. Maga a szerző is változik, aki Pataki László Andornak szüle­tett 1943-ban Budapesten. Aztán lett: „Taki, Ülő bika, Törzsfő, T. Pa­taki, Pat-Press-Men” - majd újra és tán végül Pataki L. Andor... De fő­ként „útonjáró”, hírlapíró, író, szín­Baky Péter grafikája ■ házi szerző, jó adag szarkazmus­sal, iróniával, öniróniával megál­dott közszereplő. Hogy aztán mi­lyen is ez a köz és az élet, vagyis a közélet, amelynek szereplője, arról ma már nemigen oszlanak meg a vélemények. Röviden szólva, egy­re cifrább. A kötet azonban nem írójának „átváltozásai” miatt ne­vezhető az átváltozások könyvé­nek, hanem azért, mert a politikai, a gazdasági, a társadalmi viszo­nyok változását írja le egy kisebb közösség életét vizsgálva leleplező szókimondással. Ezt szokták em­legetni rendszerváltásként, az író kifejezésével élve „gengsztervál­tásként”. Az alakok és az élethely­zetek persze egyáltalán nem csak Abderában lelhetők fel, mindenütt magunkra ismerhetünk bennük. Vagyis tipikusak. A könyv tizen­nyolc fejezete meglehetősen ka­rakteres, beszélő neveket viselő szereplőivel, furmányos, legtöbb­ször cseppet sem nagyvonalú, sőt meglehetősen kisszerű történései­vel, közéletnek hívott marakodása­ival, meghitt áporodottságával a mögöttünk lévő jó évtized látle­letét nyújtja. Csupa kis marhaság, sőt végeredményben lényegtelen „történet” ez, úgyszólván szóra sem érdemes. Vagy, ha igen, akkor azért, mert közben szinte észrevét­lenül eldőltek a lényeges dolgok. Aki bújt, bújt. Aki nem, ezután már nem is fog. Ilyen egyszerű az egész. Kész röhej. Persze érdemes emlékeztetni arra, hogy a történet nem ért véget. Nem szokása ez az ilyesfajta törté­neteknek. Hogyan is írta Mikszáth Kálmán „Két választás Magyaror­szágon” című könyvében? „Jó na­pot kedves ösmerősök, kik mindig voltatok és lesztek, kiknek esze mindég görbén hordott... ” Pataki L. Andor ezt a mondatot választotta könyvének mottójául. Sejteni le­het, hogy miért. De ez már egy má­sik történet. A könyvet a Határainkon Túl Élő Magyarság Anyanyelvi Kultú­rájáért Alapítvány adta ki. A borító és a szövegközi grafikák Újváry La­jos és BaJcy Päer festőművészek munkái._________________-MÉB­Nyilvánosságért kiált id. Szabó István szellemi hagyatéka A Nógrád Megyei Hírlap karácsonyi mellékletében jelent meg Csongrády Béla írása „Benczúrfalvai beszélgetés az (örök) ifjú Szabó István szobrászművésszel” alcímmel. Az írás régóta őrzött emlékeket idézett fel bennem és ezekhez kapcsolódó gyakran, de eddig feleslegesen felvetett gondolatokat is. A hűséges társ, a feleség a maga módján ápolja férje emlékét ■ Nem sokkal id. Szabó István halála előtt éppen a park fotózása céljából jártunk férjemmel Benczúrfalván. Pista bácsi a kert­ben üldögélt, láthatóan magába roskadva, gondolataiba mélyedve. Nehéz volt ebből a hangulatából kizökkenteni. Köszönésünkre fel­figyelt ugyan, de először talán meg sem ismert bennünket, az el­vesztett lába helyén érzett kínzó fájdalmakra panaszkodott, ame­lyektől a műtét sem szabadította meg. Eközben érkezett meg a kert­ből Ilonka néni, kosarában a szé­pen összeválogatott gyümölcsök­kel. - Mióta apa nem tud kijárni, én hozom ide neki a kertből azt, amit szeret- mondta kedvesen és beljebb invitált bennünket. Beszélgetésünk során ismert nevek, régi emlékek hangzottak el, s Pista bácsi mintha lassan elfe­ledte volna minden baját, rövid idő alatt éveket fiatalodott. Egyre vidámabban mesélt, majd felveze­tett bennünket a műterembe is, a „szentélybe”. Az idős művész sok­sok alkotását addig is ismertem és mindig megcsodáltam, de amit akkor ott láttam, az lenyűgözött. Új és régebbi, kisebb és nagyobb méretű, kész és még befejezetlen, a legkülönbözőbb témájú szobrok majdnem mindegyikéhez fűzött valami megjegyzést. Akkor éppen a Golgota tizenkét stációjához ké­szülő szoborcsoportokon dolgo­zott és talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy hatalmas lelkese­déssel, akarással. Olyan volt ez, mint amikor a gyertya lángja még egyszer utoljára fellobban, de olyan erővel, mint ahogy addig még soha! Nem csoda, hogy egy ideig szólni sem tudtunk.- Ha sikerül elkészítenem mind a tizenkettőt, megveszi a Vatikán - mondta, de éreztem, hogy neki nem az a legfonto­sabb, hogy majd megvásárolják- e, hanem az, hogy megcsinálhas­sa ezt a lelke mélyéből fakadó, életművét betetőző alkotássoro­zatot, amelynek minden egyes szobra külön is egy-egy remek­mű. Akkor éppen a negyedik stá­ciónál tartott. Ilonka néni megsimogatta a készülő művet és felénk fordulva halkan, szomorkásán megjegyez­te:- Nem hiszem, hogy mind be­fejezi. Pedig Ő mindent megtett, hogy szerető, gondoskodó lényével biz­tosítsa férje számára a nyugodt hátteret. Igazi feleség volt és ma­radt. Bennem az egész beszélgetés során többször is felmerült, hogy vajon mi lesz a sorsa ennek a ha­talmas értékű hagyatéknak, de nem tartottam illendőnek rákér­dezni. Pista bácsi lelkes, bizakodó szavaiból pedig úgy tűnt, benne fel sem merült annak a gondolata, hogy ezeket és a korábban már a múzeumba került szobrait hosz- szú időn át, vagy talán véglegesen nem láthatja az a közönség, akik számára készítette, mert azok va­lahol elzárva, esetleg a múzeumi raktár mélyén porosodnak. Talán jó is, hogy nem sejtette az azóta tapasztalt tényeket, amelyekről most fia, ifj. Szabó István beszélt. Valóban el kellene gondolkod­nunk azon, hogyan bánunk ezzel és az ehhez ha­sonló művészi hagyatékokkal. Úgy gondolom, ezeket nemcsak az alkotóik iránti tiszteletből kell megbecsülnünk, hanem azért, mert számunkra és utódaink szá­mára is az éle­tünket megszé­pítő, gazdagab­bá tevő kincse­ket jelentenek. De csak akkor, ha megfelelő kö­rülmények kö­zött hozzáférhe­tőek, bármikor láthatjuk őket. Szülőváro­som, Pécs példá­ja ötlik fel ben­nem, ahol egyet­len olyan nagyságrendű múzeum sincs talán, mint a mienk, mégis kisebb épületek sorában Schaár Erzsébettől Vasarellyig, Csontvári­tól Martyn Ferencig biztosították az oda kötődők művészeti örök­ségének méltó körülmények kö­zötti kiállítását a város szépítése, lakóinak és az odalátogató turis­ták programjának gazdagítása céljából is. Palócországban, ahol annyi ér­ték termett a művészetek világá­ban, mint virág a réteken, nincs igazán biztosítva ezek tartós be­mutatása sem Salgótarjánban, sem másutt. Hogy csak az eltávo­zottak közül említsek néhányat: id. Szabó István, Farkas András, Iványi Ödön, Czinke Ferenc és mások művei is megérdemelné­nek egy nagyobb, vagy esetleg több, kisebb galériát, bemutató- helyet. Az elődök elfelejtése ben­nünket szegényít. Azáltal is, hogy a ma még köztünk élő alkotók művészi ambícióinak is szárnyát szegheti. FANCSIKNÉ CSABA MÁRIA Az idős művész a műteremben alkotásaitól körülvéve ia szerző felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents