Nógrád Megyei Hírlap, 2001. január (12. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-20 / 17. szám

2. OLDAL SALGÓTARJÁN MEGYEI KÖRKÉP Faragó Zoltán: T ££ R E F* J A e Ó 2001. JANUÁR 20., SZOMBAT Jégkristályok, fények, téli madárvendégek Színtelen ez a január. Nem mintha máskor tarka lenne, de hi­ányzik a fehér hólepel, a vastag dér nem pótolja. Szürke és bar­na, barna és szürke, jóformán ennyi a változatosság. Különösen szembetűnő a fakóság, amikor egy kis köd vagy pára száll le. Olyankor aztán éppen olyan vigasztalan a téli világ, mint ami­lyennek januárban lennie kell... Akadtak persze az elmúlt hé­ten napsütéses órák is, de telente, amikor derült az égbolt, rendszerint hideg van - de hát annak meg éppen most van itt az ideje. Kár is az időjárásra szót vesztegetni, olyan amilyen, befo­lyásolni úgysem tudjuk... Az Ember, a zsemle, a morzsa és a verebek S ütött ugyan a nap a fá­tyolfelhők közül, valóság­gal beragyogta a világot, de még késő délelőtt is fa­A távolban a Karancs vonulatai sötétlenek, a hegység lábánál a nagyra nőtt erdeifenyők egészen kárpáti hangulatot kölcsönöznek a másfelé azért sokkal szelídebb nógrádi tájnak. Az árnyékos részeken a füvet tenyérnyi vastagságban dér borít­ja. Alighanem több hajnal égi ál­dása gyűlt össze, mert közelről is olyannak tűnik, mintha hó esett volna; amikor rálépek, még ropog is egy kicsit a cipőm talpa alatt. A jégkristályok azonban gyorsan el­tűnnek onnan, ahol a napsugarak megtalálják őket: az út szélén egy akácfarakásröl szinte szabad szemmel is látható, ahogyan leol­vadnak... A fenyőfák felé tartok, az erdő alatt. Hirtelen mozdul valami, s nagy zörgés közepette egy mezei nyúl iramodik el a bokrok alól a sűrű felé. Vörösesbarna háta alatt világos színű hasa is meg- megvil­lan, amint nagy, jól megnyújtott ugrásokkal, de nem különöseb­ben sietve menekül. Az erdő szé­lén sűrű, kopasz bokrok, de né­hány szederindán levelek zöldell­nek. A szarvasok és az őzek, leg­alábbis ott, ahol nem etetik őket, ezen telelnek át. Lehet, hogy a nyúl is csemegének tartja? A réten megállva egerészölyv rikoltásait hallom, aztán közvetle­nül a fejem felett pillantom meg a madarat; nincs is különösebben messze. Alighanem a tavaszias napsütés tévesztette meg, mert mi más oka is lehetne, hogy nekiáll ilyenkor vijjogni? Valahonnan, a domb mögül egy másik ölyv felel- get neki. Úgy viselkednek, mintha már nyakunkon lenne a tavasz, s költőterületet kellene foglalniuk... A környéken ta­nyázó fenyőrigók hangja mindenhon­nan hallható, s ez a jellegzetes sák-sák- sák kiáltás ugyanúgy a tél „tartozéka”, mint a fagy, a jég, vagy - már, ha lenne - a hó. A pettyes begyű, bar­na kabátos madarak egy helyen a földön keresgélik tápláléku­kat. A területen, ami tavasztól őszig alighanem legelő lehet, trágyakupacok sorakoznak. Mindegyik halmocska úgy két vas­villányi, ezek között kutatnak táp­lálékuk után a rigók. A hatalmas, legalább ötszáz madárból álló csa­pat létszáma persze folyamatosan változik: néhányan elrepülnek, mások a környező kökénybokrok­ról a többiek közé szállnak le, de valahogy egyre többen lesznek... Az erdő felett egy holló is kor- rog. Többször hallom egészen kö­zelről is rekedtes hangját, de meg­pillantanom nem sikerül, mindig takarják az akácfák és az erdeife­nyők. (Meglehetősen szomorú lát­vány, hogy ezen a kárpáti hangula­tú vidéken, legalábbis az út közelé­ben, alig látni őshonos fát.) A holló helyett újra felbukkan az ölyv, de most már csendben van. Gyors számycsapásokkal re­pül keresztül egy keskeny völgy felett, hogy a fenyőfák felett tűn­jön el. A rigókat figyelgetem, talán va­lamelyik ritkább faj egyedei is fel­bukkannak közöttük. A legtöbb esélye a szőlőrigó felbukkanásá­nak lenne, egy-két példányt bizo­nyos években látni a kisebb-na- gyobb csapatokban. Persze nem lenne könnyű felismerni a többiek között, mert meglehetősen hason­ló a tollruhája, mint a fenyőrigók­nak. Elindulok a rét szélén, s földön keresgélő rigók egymás után, rend­szerint tíz-húsz madárból álló csa­patokban repülnek fel, de egyszer egészen sokan, vagy százan szárnyra kapnak közeledtemre. Mire a háromszáz lépésnyi hosz- szúságú rét végére érek, üres a te­rület, csak egy útszéli akácfán füty- tyentget bánatosan három süvöltő. Ok egészen közeire bevárnak, de vagy öt méterről azért persze el­röppennek. Túlságosan azért nem bíznak az emberben... A fák között valahol nagy fako­páncs kiabál, hangja végigszáll a völgy felett. A rét alatt, ahol terme­tes éger- és akácfák állnak, mintha vízcsobogás hallatszana... Megné­zem közelebbről is a helyet: egy kis patak szalad ott lefelé. Majd­nem mindenhol jég borítja, de a legtöbb helyen csak vékonyan, hártyaszerűen: általában lehet lát­ni alatta a rohanó víz fodrozódását, a köveket és a gyökereket a meder alján. Egy helyen azonban két- arasznyi magas pádról ugrik le a patak vize, ez okozza a messzire hallatszó, az ember fülének igen kellemes csobogást. Érdekes, hogy a patak fölé hajló fűszálakon, ága­kon, gyökérdarabokon milyen vas­tag jégréteg képződött: a felfreccse- . nő vízcseppek híztak rajtuk jó vas­tagra. A mindig árnyékos patakme­derben lényegesen többször fagy és tovább tart a hideg, mint pár mé­terrel magasabban fekvő környe­zetében. A meder kihalt, nem mozdul itt semmi, kivéve a patak vizét. Ami­kor azonban visszamegyek a rétre, vagy tizenöt erdei pinty röppen el közeledtemre, s felismerek közöt­tük két-három citromsármányt is. Egy gazos részen néhány tengeli- cet látok, azután egy zöld küllő jel­legzetes kiáltásai hallatszanak a közeli tölgyesből. A fiatal cserfákat ilyenkor Idlométemyi távolságról fel lehet ismerni, A távolban a Karancs vonulatai sötétlenek, a kis völgy felett pedig éppen beborul az égbolt. Néhány perc alatt leszáll egy kis pára, és álomszerű, alig látható, szürkés háttérbe vesznek az elnyúló bér­cek. A nap süt még egy szobányi felhőrésen keresztül: egy fára kú­szó iszalag repítőszőrös magvai olyanok a fényében, mintha fur­csa, vüágosszürke gyümölcsök lennének. A színtelen januárban már ez is valami... Más. Az utóbbi napokban a megszokottnál sokkal több rókát láttam. Megkezdődött a koslatás, a ravaszdiak párzási időszaka; eb­ben nincs semmi szokatlan, egyéb­ként is januárra esik, még a legna­gyobb télidőben is. Ilyenkor gyak­rabban láthatjuk a vörös bundás lovagokat az utak mellett, a telepü­lések szélein, de még a belterülete­ken is, amint éppen gáláns (róka) hölgykalandok után igye­keznek. Mit lehet ehhez hozzáten­ni? Jó nekik... gyott. Hideg voll az utca és a csu­pa beton, forgalmas kis park, a sűrű bokrok között pedig csípős januári szél bujkált. Az Embert azonban egyik sem zavarta; ta­lán úgy érezte, hogy tavaszodik. Leüli a fapadra, kopott táskájá­ból előhalászott egy nejlonzacs­kót, benne két zsemlével Csak úgy, magában kezdte el tördelni és eszegetni az egyik férfiökölnyi péksüteményt. Aligha gondolta, hogy rövidesen kasztosai akad­nak. Másodpercekkel később azonban egy veréb telepedett le a közelében, buksi fejét kíván­csian forgatva, azután mellé­röppeni a második, a harma­dik, a negyedik... Nemsokára egész verébhadsereg vette körül voltak vagy ötvenen. Az Ember feléjük fordult, ba­rátságosan elmosolyodott és a kö­vetkező falatot nem a szájába tet­te, hanem a madárkáknak nyúj­totta A csapat tagjai megélénkül­tek, valamennyien egy irányba fordultak - ugyanakkor azonban mintha tanácskoztak volna, fel­vetve a „merjük, vagy ne merjük" örök kérdését, ami azonban a természetben a túlélés záloga is. A szárnyasok tartottak az Ember­től úgy egy lépésnyi, azaz inkább verébugrásnyi távolságot - s vé­gül nem közeledtek Az Ember rövidesen elunta a dolgot, és szá­jába dugta a zsemledarabkát. Nevetett a szeme, mert amikor a falat eltűnt, a verebek csalódot­tan azonnal a felére lopták a tá­volságot, ismét csak a fejüket for­gatva, egyik-másikuk csipogott is, alighanem dühében. A következő pillanatban azonban mindegyikük egy kö­zel bokorba menekült; szívdob- banásnyi ülő alatt lett üres a pad környéke. Nem karvaly csa­pott azonban közéjük, csak egy gerle repült át a tér felett. Várat­lan felbukkanása, gyors röpte azonban a ragadozóm emlékez­tethette, s megtévesztette a szür­ke-barna tollas társaságot. Jobb persze az óvatosság: voltak már rossz tapasztalataik, mert a kis térfeleit telente minden nap, né­ha kétszer is megjelenik egy kar­valy. Az Ember ismét tört a zsem­léből, a verebek felé nyújtotta, és várt. A korábbi riadalom gyor­san elmúlt, s miután a legbát­rabb madárka arasznyira meg­közelítette a csemegét tartó ke­zet, a többiek is követték őt. A csapat egy része kiül a keskeny támfalra, onnan nézegették egy­szer a tekintélyes méretű mor­zsát az Ember ujjal között, másszor meg a falat közelébe merészkedő, alighanem felfede­ző hajlamú társaikat. Ahogyan eléggé szorosan egymás mellett sorban ültek, olyanok voltak, mint a karácsonyfán az égők. Szinte páholyból nézve várták, hogy mi történik azokkal, akik mégiscsak csippenteni mernek a csemegéből Eltek így egy kis idő, s elfo­gyott az első zsemle: persze mindet az Ember ette meg. Ami­kor a második péksütemény is sorm került, egy egészen átla­gos, szó szerint is szürke veréb kinyújtotta a nyakát, hirtelen csípett egyet a felé nyújtott zsem­ledarabból, s egy fél fordulatot téve azonnal hátra is ugrott. Egyetlen aprócska falat maradt a csőrében, de milyen sok is le­het az télidőben egy éhes kis ve­rébnek! Elfogyott a második zsemle, az Ember felállt és elmem, a ma­dárkák pedig valósággal meg­szállták a pad alját. Törögetés közben hullott oda annyi a zsemle morzsáiból, amennyi elegendő egy egész csapatra, való szárnyas ebédjének is. A szerény lakoma után a verebek valósá­gos hangversenyt rendeztek az egyik sűrű bokorban. Az öregek talán azt csipogták, hogy tavaly vök az idei tél is? Meglehet. A z ablakon keresztül ugyanis érezni lehetett, hogy van ereje a felhők közül ki-kikukucskáló napnak. A falon lógó naptár azonban gúnyosan verte vissza fényes lapjáról az aranyszínű sugarakat: ha beszélni tudott volna, talán azt is hozzáteszi, hogy korai még a tavaszra gon­dolni... F.Z. Akácrönkök a völgy aljában, háttérben a Karanc&tiegység ■ A parányi vízesés _________________________________a szerző felvételei E urópai természeti értékek Tények és előzmények A Ford Motor Company Természeti és Kulturális Örökségért Dí­jat 1983-ban azért alapította a világcég, hogy felhívja a figyel­met értékeinkre, bátorítsa és díjazza azokat a kezdeményezé­seket, amelyek ezek megőrzését tűzték ki célul. Lengyelországban fészkel a Föld legnagyobb fehérgólya-ál- lománya. A faj fogyatkozásá­nak megállítására a természet- védők háromezernél is több in­tézményt és magánszemélyt is bevonva munkájukba, 3609 gólyafészket építettek újjá, ez­zel összefüggésben folyamato­san figyelnek 213 táplálkozóte­rületet. Projectjük részeként hírleveleket, tanári kéziköny­vet, egy könyvet és szórólapo­kat is megjelentettek. Tevé­kenységüknek köszönhetően nőtt az állomány. A Ford Motor Company 25 ezer dolláros fődí­ját e a lengyelek programja nyerte el. Ukrajna fekete-tengeri partvi­dékén találhatók Európa legvál­tozatosabb és legnagyobb árte­rületei. Ezek ökológiai folyosó­ként is szolgálnak a madarak őszi és tavaszi vándorútjai so­rán. A vidék megmentésére több lépés is történt: helyreállí­tottak egy tórendszert, mester­séges szigeteket alakítottak ki a vízimadaraknak, illetve szüksé­gesnek tartják a turizmus fej­lesztését is, hogy az értékeket minél szélesebb körben megis­mertessék. A program ötezer dolláros különdíjban részesült. Az alapítása óta eltelt idő alatt a dij az egyik legnagyobb európai programmá fejlődött, a már folya­matban lévő, működő projekteket támogatva, s lehetővé téve, hogy eddigi eredményeikre építve to­vábblépjenek. Az eredetileg az Egyesült Királyságban a Conservation Foundation által ki­alakított program elnyerte az UNESCO világörökség-központja és az Európa Tanács együttműkö­dését is. A programban 17 év so­rán 110 ezer magánszemély 14 ezer pályázatot nyújtott be a lehet­séges négy kategóriában. (Termé­szeti környezet, kulturális örök­ség, erőforrás-gazdálkodás és ifjú­sági pályázat.) Tekintettel a program nagy sike­rére, kiterjesztették Európán túlra is. 1997-ben elindult Brazíliában és 2001-től meghirdetik Thaiföldön, Malajziában, a Fülöp-szigeteken, Vietnamban, Indiában, Tajvanon, Kínában és Mexikóban is. Magyarországon a Ford Motor Company Természeti és Kulturá­lis Örökségért Díj 2000. továbbra is együttműködik a Magyar Tudo- mányos Akadémiával, amelynek elnöke, Glatz Ferenc, egyben a díj fővédnöke. A program Magyaror­szágon 1995-ben indult, az évek során mind a mennyiségi, mind a minőségi hazai részvétel európai szinten is kiemelkedő volt. 1998- ban a magyar nyertes, a Nádasdy Alapítvány pályázata továbbjutva az európai döntőbe, elnyerte az európai harmadik díjat. Aktivitá­sával nemzetünk tanúságot tett a történelmi értékek és a hagyomá­nyok iránti elkötelezettségéről. A benyújtott pályázatok jelentősen hozzájárulnak természeti és kul­turális örökségünk ismertté válá­sához és szolgálatához. Utat mu­tatnak az eljövendő nemzedékek­nek egy jobb jövő felé. A részt vevő projektek nem fel­tétlenül csak anyagi előnyökhöz juthatnak, hanem bekerülnek a programot körülvevő kommuni­kációs tevékenységbe, amely pán­európai fórumot biztosít üzenete­ik számára. A törődés kulturális öröksé­günkkel és környezetünkkel a közjó szolgálata mindannyiunk kötelessége, amiben képessége­inkhez mérten részt kell vállal­nunk. A díj megerősíti az egyéni felelősséget és elkötelezettséget az élet méltóságát és minőségét befo­lyásoló alapvető kulturális és ter­mészeti értékek iránt. A részt vevő pályázatok száma egyedül Közép- és Kelet-Európá- ban 2000-ben új rekordot ért el, meghaladva az 1500-at. Bulgária, Csehország, Horvátország, Len­gyelország, Magyarország, Mace­dónia, Románia, Szloválda, Szlo­vénia és Ukrajna benyújtott pályá­zatait mindegyik országban füg­getlen hazai zsűri bírálta el, kivá­lasztva egyet, amelyik továbbju­tott a közép- és kelet-európai regi­onális döntőbe.- „Nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek Magyarországon, a Magyar Tudományos Akadémi­án, amikor Magyarország Szem István 1000 éves államalapításá­nak évfordulóját ünnepi... Fontos, hogy felismerjük és ösztönözzük magánszemélyek és csoportok erő­feszítéseit, akik elhivatottságuk­nak és lelkesedésüknek köszönhe­tően kiemelkedő mértékben járul­nak hozzá természeti és történelmi örökségünk megőrzéséhez” - mondta Barbara Kux, a Közép-Eu­rópai Értékesítési Szervezet ügy­vezető igazgatója. A program 2000-ben folytató­dik. ■ Örökségünk, a ferences kolostor A szécsényi ferences kolostor és templom 1939- ben kerül vissza a ferences rend Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett provinciájának tulajdonába. Ez a rendtartomány támogatta eddig a renovádós törekvéseket is. A felújítási és feltárási munkák még ma is folytatódnak, hogy a történelmi és mé­lyen vallásos lelkületű rend magyarországi műkö­dését több száz év kulturális folytonossága példá­ul újra létrehozzák az ország északi részén, a tra­dicionális, magyar és katolikus értékeket előtérbe helyezzék és terjesszék. A kolostorban közel 700 éve élnek ferencesek, jelenleg noviciátus és plébánia működik itt. A ko­lostor és a templom története szorosan összefonó­dik a magyarság számos eseményével. Szent Fe­renc rendjének, a „ferences családnak” több ága van: a ferences testvérek, a klarissza nővérek, va­lamint a szabályozott harmadik rend és a ferences világi rend. Valamennyi közösség jelen van Szécsényben. A kolostori 1332-ben alapították és az évszázadok során a természeti csapások vala­mint a történelmi események által okozott károk - legutóbb az 1950-es államosítás - során került fe­nyegetett helyzetbe. A negyven esztendőn át tartó pusztítás maradandó károkat is okozott. A projekt célja és legfontosabb törekvése a rend­házon belül visszakapott, illetve megmenekült ér­tékek megőrzése, restaurálása, hogy az ott élő fe­rencesek és az oda látogató hívek, zarándokok méltó módon gyakorolhassák hitüket. A kész ko­lostor nagymértékben hozzájárulna a régió lelki és kulturális neveléséhez, egy erősebb lelkiséggel bíró közösség kialakításához, a tradicionális érté­kek megőrzéséhez, a jövő szempontjából jelentős magyar identitástudat erősítéséhez.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents