Nógrád Megyei Hírlap, 2000. március (11. évfolyam, 51-76. szám)
2000-03-04-05 / 54. szám
r _____ w L L LA V I ___ 1 t) I 1 | L L L ALL A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 2000. MÁRCIUS 4. | Lépdelő, változatlan emberek Gelencsér János képei a békéscsabai Alföldi tárlaton Van, amit nem lehet kiölni a szívekből Beszélgetőpartnerünk Nagy Norbert, a Wamp gitárosa Úgy tűnik - bármennyire jósolgatják hogy a számítógépekkel összekötött szintetizátoroknak még mindig nincs esélyük a valódi zenei hangok mellett. Legalábbis az értékeket hallók, azokat előtérbe helyezők újra népesedő táborában semmiképpen sem. Köszönhető ez többek között olyan elhivatott fiatal zenészeknek is, mint amilyen a salgótarjáni Nagy Norbert. A most 22 esztendős fiatalember elmúlt egy két évéről annyit szükséges tudni, hogy tavalyelőtt az MSat televízió által meghirdetett gitárverseny rockkategóriájának hatodik helyezettje lett, s egy fővárosban töltött év után - ahol két zenekarban játszott - barátaival nemrégiben megalakította a Wamp nevű együttest. Harmincegyedik alkalommal rendezték meg Békéscsabán az Alföldi tárlatot, melynek a Munkácsy Mihály Múzeum adott helyet. A rangos rendezvényen újólag képviselve volt Nógrád megye, ezúttal Gelencsér János személyében. Mint már megszámolhatatlanul sokszor, a salgótarjáni festőművész ismét grafikáival aratott sikert, hiszen mindhárom nevezett munkája helyett kapott a kiállításon, egyike pedig az alkalomra megjelentetett albumban is. Amint az Banner Zoltán művészettörténész előszavában foglaltatik: „régóta a legtöbb művész küldte el a műveit, s több mint 400 munkából válogatta a zsűri a tárlat anyagát.” Ez tehát, azt is jelenthetné (akár), hogy a piktorok, szobrászok dolgoznak, mert a megélhetésük (is) a tét; esetleg: sokan adják fejüket képfestésre, faragásra mert, ugye, ilyen időket élünk; netán azt, hogy valami miatt többször kell megszólalniuk a képzőművészeknek is. A sokszori megszólalás hazánkban - jó néhány évtizede - különös mechanizmus során jött létre. Túl azon, hogy csak az „létezik”, aki éppen beszél (hét), és „nem létezik” az, aki csöndet tudhat maga körül, arról is szó van, hogy az elhallgatásoknak érzéketlenül kis jelentősége van Magyarországon. Aki hallgat: „nincs”. Gelencsér János nem hallgat, mai értelmezés szerint tehát: van. Ahogyan ő fogalmazott kérdésemre: - Azért nem változnak - ha úgy tetszik, nem lépnek előre -, az embereim, mert valóban nem fejlődnek, legalábbis én ezt tapasztalom. De ki foglalkozik azzal, hogy nem változnak? Ez szinte senkit nem érdekel. Ez a figurám is (az itt közölt reprodukcióról van szó), amolyan minden mindegy „egyszer élünk...” típusú férfi. A szókimondás a salgótarjáni alkotó kétségkívül legnagyobb esélye. Emberei egyhangúan lépdelnek a járdán - cigaretta a kézben! - ugyanúgy, és ki tudja, mióta. Egy verseny jut erről az eszembe, a világ egyik legkínzóbb megpróbáltatása, úgy hívják: spar- tathlon, és Görögországban J szokták tartani. Dokumen- J tumfilm számolt be arról, { hogy a résztvevőknek 36 óra alatt kell megtenniük, sivata- j gos utakon és hegyi kecskecsa- j pásokon át a 240 kilométeres távot. Hozzánk hasonlóan lépdelnek ők, és a legjobbak közül ott is sokan föladják a százhetvenedik kő táján. A győztes most - hallucinációi- val, testi-lelki kínjával elbánva - 25 óra alatt ért célba. Emberéletek vannak ott minden alkalommal kockán megjátszva. Ennyi. Közös kínunk azonban minden spartathlon versenyzővel, hogy saját, perszonális életünket sokszor elveszik, mások élik azt. És tény - amennyiben létezik egy nap élet -, hogy amikor a huszonötödik óra ketyegni kezd, mi már nem leszünk itt. _____ DUKAY NAGY ÁDÁM- Zenekarunkat 99 őszén az énekessel, Bettes Gyulával alapítottuk - kezdi beszélgetőtársam - később csatlakoztak hozzánk a többiek: Kalocsai Gábor basszusgitáros, Vass Norbert dobos és Kiss István rit- musgitárral. Ez a formáció már attól is együtt van, hogy barátok vagyunk és korábban is gondoltunk arra, hogy összehozunk egy olyan csapatot, amelyik ezt a fajta zenét játssza. Mi itt most egy olyan fajta progresszív rock- zenével foglalkozunk, ami egy dallamosabb, könnyebben megkedvelhetőbb ága a műfajnak.- Az utóbbi tíz évben az is ritkaság, hogy a tévé- és rádióadókon egy-egy élvezhető gitárszólót hallunk. Aki hallani akar, az lemezt vesz, vagy klubba megy.- Pedig van rá igény. Ezzel a csapattal egyben arra is törekszünk, hogy fölmutassuk: a mi generációnkban már ott lehet az utánpótlás esélye és az idő, remélem, igazolni fogja magát. A dzsesszt, a klasszikus zenét sem lehet kiölni az emberek szívéből. Az tény, hogy a mostam helyzetet illetően a média is hibás. Ha a Wamp a ma futó „sportegyesülések”, táncos együttesek egyike lenne, szinte biztosan előrébb járnánk már, de hát, az meg nyilván nekünk nem menne - mi ennél maradunk. Ha az ember eléggé rámenős és főleg kitartó, akkor megeshet, hogy nem neki kell követnie a divatot, hanem a divat kezdi el őt követni.- Korosztályodban - az országos viszonyokat valamelyest ismerve - mennyire érzékelhető ez az erő?- Az az érdekes az egészben, hogy az én korombeliek közül nagyon sokan hallgatják ezeket a populáris irányzatokat, szerencsére azonban vannak olyan emberek, akiknek, ha megmutatom a dalaimat azt mondják: nagyon jó. Látnak benne fantáziát! Tehát megint a médiát kell említenem, ha sugároznának ilyenfajta zenét igenis lenne hallgatósága. Jó lenne minél többeket ráébreszteni arra, hogy miről szól a zene, hiszen ez végigkíséri az életünket. Emberek, élmények, helyszínek kötődnek hozzá. Miért ne legyen akkor ez a fontos dolog igazán szép és igényes?- Hogy lehetne tehát ezen fordítani?- Amikor Budapesten voltam egy évig, több kiadóval és azok munkatársaival tartottam a kapcsolatot. Sokakkal beszélgettem és rádöbbentem arra, hogy az igazán jó zenéket nem is ismerik. Ha pedig egy kiadónál ezt tapasztaljuk, akkor érthető, hogy nagy tehetségeink egész sora miért hagyta el az országot és ez nem csak a zenei életre igaz. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a fővárosi zenészekben sokszor kevesebb a lendület, a szorgalom.- Mit kell még a közeljövő terveiből feltétlenül tudnunk, merthogy lemezről is hallani?- Igen, tavasszal szeretnénk egy albumot csinálni, ehhez most nagyon keressünk szponzorokat. Egyelőre tizenegy dalunk van meg és három még kialakulóban; hogy a végleges változaton mennyi lesz, még nem tudjuk biztosan. De ez sem a leglényegesebb, minél többet játszani, az a legfontosabb.- Tényleg semmi más?- Én nagyon köszönöm édesanyámnak, hogy mindvégig mellettem állt, nélküle nem tarthatnék ott, ahol ma vagyok. Nemcsak emberileg segít mindennap, hanem amikor kezemben van a gitár, mert gyakoriok, vagy dolgozom valamin, akkor is ott van, segít és jó tanácsokkal lát el. Ez nekem nagyon fontos. Tőle megkapom mindennap, amit a közönségtől, a zenekedvelő emberektől is kérnék, kérek a Wampnek, így magamnak is: energiát és kitartást. D. N. Á. Balról jobbra: Kiss István (gitár), Bettes Gyula (ének), Nagy Norbert (szólógitár), Kalocsai Gábor (basszusgitár), Vass Norbert (dob) ■ Nekrológ száz vízen túlra... Van abban valami pajzán szabályszerűség, vagy bizarr rendszer, ahogy a halál játszik az élettel. Pontosabban velünk, élőkkel. Bár lehet, hogy minden dolog természete ilyen. Az utóbbi időszakig szerencsésnek mondhattam magam, mert közvetlenül nem voltam kitéve a halál által okozott fájdalomnak, a horror vacuui-nak, az ürességtől való félelemnek. És az utóbbi napokban egyszer csak megjelent, figyelmeztetett, mert szomorúvá tett körülöttem boldogokat. Férjek, apák, testvérek, fiúk, unokák, szerelmek ők, akik hozzám közel állnak. Barátaim, egészek és felek. Na meg egy folyó is oda. De teljesek voltak mindaddig, míg ez a furcsa bizonyosság, (amire kultúránk sajátos szocializációja miatt hajlamosak vagyunk alig gondolni) meg nem mutatta magát, mint viszonyítási pontot: hogy most megint egy átalakulás kezdődik, egy új változás. Merthogy az életnek mennie kell tovább, és ugye csak a változás lehet állandó. Szóval az utóbbi hétfőkön mindig valamely közeli barátom hozzátartozójának a halálhírével fogadtak nálam jobban informált ismerőseim, kollégáim. (Furcsamód, ezek a halálok mindig a hét végén történtek.) És én csak álltam, hallgattam némán, mert a halál gondolatával úgy ahogy, de magával a ténnyel, és az ahhoz tartozó reakciókkal még mindig nem tudok magam számára elfogadhatóan mit kezdem. Elvágyódva, hogy kiszakítsam magam a helyi fájdalmakból, elkezdtem szörfölni a Neten. És minden valóság sűrűje e kábító elvágyódás irányából csapott bele egy nagyot az arcomba. Oköllel. Egy újabb halálhír volt. Nem közvetlen rokonomé, barátomé, ismerősömé, hanem egy emberé, egy számomra embléma emberé: „elhunyt Friedrich Hundertwasser” (1928-2000). Gondolhatják: „hát itt ez aztán nem sokat számít, meg hogy művész volt és majd azért ők megemlékeznek róla és elhelyezik majd az őt megillető művészettörténeti helyre”. Ez bizonyára így is lesz. De ő nekem különb fájdalom ennél. Személyes. Annyira az, hogy meg kell osztanom mindenkivel. Nem mester volt számomra, nem bálvány, példa, a művész, hanem hangulat. Méghozzá jó hangulat. Vicces fazon volt. Minden zokniját maga szőtte, és soha nem hordott egyforma párt belőlük (na, ebben néha hasonlítok rá), mivel nem is volt. Nem volt színész, de nagy színjátékos. Még álmodni is színeset álmodott. „Ha valaki egyedül álmodik, az csak egy álom. Ha sokan álmodják együtt, az egy új valóság kezdete” - hirdette többször. És nem csak álmodott színes tintákkal, hanem azokkal is élt, megmutatta, hogy színek vannak a világban. Színes ruhák, színes házak, színes emberek, mert ettől jobb kedvünk lehet. Hundertwasser, (az eredeti Stowasserről osztrákosított neve is vicces és szimbolikus) a Nagy Különc életét élte, de nem kitaszítottként, hanem egy maga által teremtett másik dimenzióban. Felépítette a sajátos, külön birodalmát. Ő is onnan indult világot hódítani, de itt az is pontos világot váltani! ahonnan, nagyon sokan e csúfos század zsenijei közül: Bécsből, a Monarchia romjairól. Talán ezért tudott mindenütt otthont teremteni magának, ahol hosszabb-rövidebb ideig megtelepedett akár Európában, akár Amerikában, Uj-Zélandon, vagy csak egy rossz velencei bárkán. Akár egy imperátornak, annyi emléke marad a világnak, és birodalmának nyomai sokáig fennmaradnak a Föld egész területén. Festmények, bélyegek, képeslapok, plakátok, épületek, festett házak, ökofarmok minden földrészen. Hundertwasser halálával meghalt az utolsó 20.-századi nagy hódító. Ez nemcsak közhely, erős túlzás, de ráadásul nem is igaz. Abban különbözött a világhódítóktól, (egy másik H kezdőbetűs bécsi világhódító festőtől viszont nagyon lényegesen), hogy ő nem akart világot hódítani, csak lefesteni, kiszínezni azt egy kicsit. Ahogy életének is furcsa, különös jelentéseket rejtő történései voltak, számomra ugyanígy a halálában is vannak talányok. Ki mint él, úgy hal. (Jaj, de rossz!) Ő, aki igazán a 20. század embere volt, még megvárta forduljon egy jó nagyot a dátumszámláló. Es még mindig nem történt semmi. Csak annyi, hogy Friedrich Hundertwasser 2000. február 19-én örökre elaludt valahol Új-Zé- land és Ausztria között félúton. Még nem volt hetvenkettő. A vizek most korán halnak. (Uram, ez a két szó: „korán halnak” így együtt mennyivel prózaibb, mint külön-kü- lön. Na, még ez is! Ráadásul a vízben élő hal szóban benne rejlik a halál gondolata is.) Mindenki hagy valamit maga után, ha elmegy. De Hundertwasser nem csak úgy maga után, hanem ránk hagyta életművét, festményeit, házait, írásait. Minden határok és különbségek nélkül ránk, emberekre, miránk földlakókra. Innentől rajtunk, 21. századi élőkön múlik, hogy mit kezdünk ennek, a még huszadik századi halottnak a hangulathagyatékával. (Alliterálni zsinat! vagy zsenánt?) Azt írták, ökológiai a temetés. Hiánya a mellőlem eltávozottak hiányát is felerősíti. Innentől valami más jön. A nélkülük kora. Legyen nekik színes az álom. Mindörökre. ________________________________________SKODA RÓBERT U tóirat: Hundertwasser: Kiáltvány Jog az ablakhoz Minden lakónak legyen joga kihajolni az ablakán, és mindent úgy átalakítani odakint, ahogy az neki megfelel, ameddig csak a karja elér, hogy ezzel már messziről, az utcáról látni lehessen: ott egy ember lakik.- SECKAU, 1958. Nógrádi múzeumi értékek ismét a fővárosban A közelmúltban jelent meg a Nógrád Megyei Hírlap hasábjain a Nógrádi Történeti Múzeum új időszaki kiállításairól szóló híradás, amelyben a művészetet kedvelők figyelmébe ajánlottuk a „20. század a magyar művészetben” című, Mihályfi Ernő hagyatékából válogatott tárlatot. Ekkortájt kereste meg intézményünket a budapesti Home Galéria tulajdonosa, hogy a magyar klasszikus avantgárd művészeitől szeretne egy reprezentatív válogatást bemutatni, s kéri intézményünket, hogy a kiállítás színvonalának emelése céljából a képzőművészeti gyűjteményünkből kölcsönözhessen egy pár alkotást, ismerve annak összetételét. így kerültek ismét Budapestre a gyűjteményünkből kiválogatott műalkotások: Bortnyik Sándor, Czigány Dezső, Kemstok Károly, Kmetty János, Mattus Teutsch János, Nemes Lampért József, Szobotka Imre, Tihanyi Lajos lapjai, amelyek a korai avantgárd különleges műalkotásai. A „Klasszikus magyar avantgárd” című kiállítást a Home Galériában (Budapest, Csévi út 7., II. kér.) március 7-31-ig lehet megtekinteni. Örülünk és büszkék vagyunk rá, hogy a Nógrádi Történeti Múzeum képzőművészeti gyűjteményére mind több intézmény és galéria felfigyel, s mind szélesebb körben mutathatjuk be értékeinket. _____________________________________ _______________________ BAGYINSZKY ISTVÁNNÉ B ortnyik Sándor: Konstruktív kompozíció (A meghívó borítóján a Nógrádi Történeti Múzeum tulajdonában lévő alkotás) ■ Dáridó, mulatság, vigadalom fotó: buda László
