Nógrád Megyei Hírlap, 2000. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
2000-01-29-30 / 24. szám
2. OLDAL MEGYE I KÖRKÉP 2000. Január 27., csütörtök Faragó Zoltán: T j£ R. E IP J Á E Ö Látnivalók a szélvédőn keresztül Verőfényes nappalok, csípős széllel, utána dermesztőén hideg éjszakák... Az idei tél az elmúlt napokban rekordot döntött, már ami a hideget illeti. Akadtak persze borús, ködös, kevésbé szeles és jeges napok is, de a fagy szinte sosem engedett ki. A hólepel már november végén betakarta a földet. Még az öreg emberek sem emlékeznek ilyen hosszú ideig tartó havas időszakra, ami persze lehet azért is, mert a múló idő mindent megszépít. Én személy szerint szeretem ugyan a telet, - nincs is párja a fehérbe öltözött erdő látványának, - de az is tény, hogy ennyi már elég lenne belőle. A mély hó többször olvadozott, jéggé fagyott, újra megroppant... Az is egészen biztos, hogy a tél megtizedeli a vadállományt, a nem vonuló madarakat, a hóteher már eddig is nagy széltöréseket okozott az erdőkben... Persze a természetben mindennek megvan a maga a helye, - a fagyos időjárásnak és a széltörésnek éppen úgy, mint az erdőtűznek, a fagombának vagy éppen a mohának. Emberi léptékkel azonban nem gondolkodhatunk. Ha a teljes újjászületéshez száz év szükséges, akkor az erdőnek van rá annyi ideje: az évszázados tölgyfa még csak középkorú, a rövidebb életű növények és állatok pedig utódjaikban születnek újjá, - akárcsak az ember. Mi azonban az állandó körforgás egy részéből - életünk véges volta miatt - kimaradunk. A havas idő teszi azt is, hogy az állatok az ember közelébe húzódnak. A madáretetőmre négy vörösbegy jár táplálkozni, - ennyien eddig még a leghidegebb teleken sem voltak. Az apró termetű madárkák kevéssel beérik, pár darab fagyott almahéj és a húslevesben főtt répa elég nekik ahhoz, hogy életben maradjanak. Velük együtt több feketerigó is jár a fenyőfák alatt elhelyezett „étterembe”. Nagy a forgalom a cinegéknek kihelyezett etetőn is: a napraforgómagot szén-, kék- és barátcinegék hordják. A madarak sok szemet lehullajtanak a hóra. Ezzel a csízekkel és az erdei pintyekkel tesznek jót, hiszen ők nem szállnak rá a karóra helyezett cinegeetetőre, de a napraforgót azért szívesen fogyasztják. Egyébként a pintyek minden évben megjelennek a „szárnyasok ingyenkonyháján”, de a csízek csak elvétve. Az elmúlt napokban több érdekességet is láttam: Salgótarján központjában, a múzeum lapos tetős részére citrom- sármányok szálltak le. El sem tudom képzelni, hogy a nevüknek megfelelően sárga színű madarak mit kerestek, miféle táplálékot találhattak ott? Tavaly ősszel ugyanis dolgoztak a tetőn, így gyomnövények aligha sarjadtak a hibás szigetelés között képződő földben. Talán az erős szél hordott össze gyommagvakat a falak alatt. Általában utazás közben is a természetet szoktam figyelni, - ha én vezetek, akkor veszélyesebb lehet a dolog, mint egy megsebzett vaddisznó, - látnivaló pedig mindig kínálkozik. A napokban a 21-es számú főúton az tűnt-fel, hogy rengeteg a fenyőrigó. A pettyes mellényű, barna kabátos madarak ilyenkor nagyrészt a különféle bogyókkal, galagonyával, csipkével, kökénnyel táplálkoznak. Vajon miért ültek ki az út szélén tornyosuló, jéggé fagyott hókupacokra? Az autó szélvédője mögül nem lehetett megállapítani. Az út mellett, egyes szakaszokon rengeteg szarkát is láttam. A szemfüles madarak dögökkel, különféle hulladékokkal táplálkoznak ilyenkor. Azok a példányok, amelyeket megfigyeltem, valószínű, hogy az autók által elgázolt állatok húsát csipegették. Tar és a főút között, a teljesen lapos szántóföldön egy gatyás ölyvet vettem észre. A nagy madár a jéggé fagyott hókérgen állt, és valamit tépett a csőrével. Mellette balról és jobbról két szarka várta, hogy valami, számukra nyilvánvalóan finom falathoz jussanak. Sikerült tőlük tisztes távolságban és főleg gyorsan leparkolni, így nem zavartam meg a kis asztaltársaságot. A madarak, azaz inkább csak az ölyv előtt a havon, a vékony jégkéregbe fagyva valami vö- röslött. Elpusztult mezei nyúl vagy róka lehetett, esetleg fácánkakas, vöröses szőrű macska vagy kutya, ezt a kocsiból nem sikerült kideríteni. csíptek egy húscafatot, akkor csak odébb ugrottak úgy egy lépésnyire. Egyáltalán nem zavartatták magukat, olyanok voltak, mintha egy hatalmas bernáthegyi tányérjából lopkodná az ebédet két fürge, rosszcsont foxikutya. A furcsa hármas jó ideig táplálkozott így, szépen, nyugodtan, minden sietség nélkül. Egyébként nem csak sok szarkát, hanem rengeteg gatyás ölyvet is látni az utak mellett. Többször megfigyeltem a kocsiból azt is, amint lecsapnak valamire. Általában ilyenkor valamilyen kisrágcsáló a zsákmány, mert ezek a hó alatt is járatokat ásnak, élnek, virulnak, szaporodnak, - csak éppen a felszínen ritkábban bukkannak fel. Szegény öly- vek aztán a döghús mellett rászokhatnak egy kis madárvadászatra is. MinAz Ipoly lapálya Ludányhalászi alatt Az ölyv időnként tépett egyet a koncból, - bizonyítva azt, hogy ezek a leginkább rágcsálókkal táplálkozó madarak havas időben, amikor a pockok, egerek ritkábban láthatók, ráfanyalodnak a döghúsra, - a szarkák pedig körülötte várakoztak. Nem tartottak különösebben nagy távolságot a ragadozótól, de amikor jóformán a csőre alól el-eh denesetre szarkák aligha szerepelnek az étlapjukon. Vetési varjak sokaságát is láttam az út mellett. Ők sem nagyon tartanak az ölyvektől, mert azt is megfigyeltem, hogy alig pár méterrel felettük üldögélt egyik-másik ragadozó a fák ágain. Egyébként a varjú sem válogatós madár: a dög mellett mindenféle hulladékot, szemetet összeszed, még emészthetetlen dolgokat is. (Ami persze kiürül a szervezetéből.) A legérdekesebb varjúfélét az elmúlt napokban Salgótarján szélén, a Zsidó-hegyen láttam. Egy holló repült szembe az autóval, egészen alacsonyan, legfeljebb másfél méterre az aszfalt felett. Az ékfarkú, termetes madár vajon mit keresett ott? Bizonyára valamilyen dögöt vagy hulladékot talált ő is. Akármilyen szépen el is szaporodott az állomány az elmúlt években, akármilyen sűrűn lehet is látni a lakott területek „légterében”, szeméttelepen, az azért mégsem általános, hogy az utak felett a Hunyadiak címermadara repkedjen. Nógrádszakál és Ludányhalászi között az Ipoly nagy lapályának szélén vezet az út. Arrafelé járva, a kopár dombok alatt lassan haladva egy rókát vettem észre a fehér lepel borította szántóföld közepén. A koma a fenekén üldögélt és nem mozdult. Megálltam az út szélén, onnan figyelve a meglehetősen messze lévő lompos far- kút. Ekkor váratlanul egy szarkát is észrevettem: alacsonyan, legfeljebb egy méternyire a földtől, egyenesen a róka felé repült. Amikor a ragadozó fölé ért, leírt felette egy kört, - szemügyre vette, hogy nem valami zsákmány felett üldögél-e a ravaszdi, amiből neki is juthat majd valami maradék! Mivel azonban nem volt a róka előtt semmi, a fekete-fehér madár tovább repült és rövidesen eltűnt a domb gerince felett. A róka még üldögélt egy darabig, azután sűrűn meg-megállva, egerek, pockok után szimatolva elkocogott egy közeli kökényes felé. Ilyen hát a téli világ meg a madármozgás a szélvédő mögül. Már csak az a kérdés, hogy mi mindent láthatna az ember akkor, ha egész napokat tölthetne a szabadban? FOTÓ: FARAGÓ ZOLTÁN A kitüntetések napja volt Németh László- és Madách Imre-díjat kapott Mit is tehetne az ember, ha egyszer miniszteri meghívót kap, ráadásul olyant, amely- lyel egy jeles eseményre invitálják. Szinte biztosan eleget tesz a szíves meghívásnak, egyrészt a tisztelgés, másrészt a kíváncsiság okán, ami azért csak-csak fúrja az em bér oldalát. Becze Lajos iskolaigazgató sem tudta még, miért kerülhetett az ő neve is a protokoll-listára, amikor eleget tett Pokomi miniszter meghívásának a magyar kultúra napján. Csak Budapesten, a Néprajzi Múzeumban megrendezett ünnepségen derült ki, milyen megtiszteltetés érte a salgótarjáni zeneiskola igazgatóját. Az is csak akkor, amikor nevén szólították a Németh László-díj kiosztásakor. A miértről is akkor, ott értesült, nevezetesen, hogy munkássága terén, ezúttal, azt a kiemelkedő tevékenységet értékelték, amelyet a tanuló- ifjúság harmonikus személyiségformálása érdeké ben végez huzamosabb ideje. Ott és akkor, ezt a munkáját, délután pedig vezetői, szakmai érdemeit ismerték el. Ezúttal Balassagyarmaton, ahol a megyei közgyűlés, illetve a salgótarjáni városvezetés javaslatára, a Madách-díjat adták át neki. így adódhatott, hogy az országos elismerést jelentő plakettet épp csak megköszönni volt ideje déli egy óra felé, máris száguldhatott a megyei díjkiosztó helyszínére. A dupla öröm nagy-nagy öröm, még akkor is, ha kissé strapás, amellett, hogy teljesen szokatlan. Mármint az, hogy valaki ugyanazon alkalomból kitüntetéseket halmozhasson. Becze tanár úron kívül talán más nincs is, akinek munkáját országos és megyei szinten egyszerre ismerték volna el, ha felismerték is. Fő, hogy megyénknek van olyan jeles személyisége, akinek tanítványai közül többen országos versenyek helyezettjei, akinek nem egy növendéke - az akadémiáról kikerülve - követi egykori tanárát a pályán is. Aki zenekar-alapítóként, karmesterként, szólózenészként sokat tett zenei közéletünkért.- Az a legnagyobb csoda a pályán, amikor végigkísérhetjük, hogyan válik egy-egy pöttömke tanítványból zenetanár - mondja a többszörösen kitüntetett igazgató, akinek még eddig arra sem volt ideje, hogy kollégáinak körbemutassa a Németh Lászlót, illetve a Madáchot ábrázoló plaketteket. Szakvizsgára készül a napokban, hát első a tanulás, amiről csak annyit jegyez meg, jobb szeretne kottázott jegyzetben lapozgatni. Viccnek szánt megjegyzésén ő mosolyog először, merthogy nem zenészi, hanem intézményvezetői minőségében mérettetik majd meg. Majd aztán karmesterként is, hiszen nem sokára fennállása 15 éves jubileumát ünnepük a koncertfúvósok, akiket ő dirigál. Aztán következnek majd a fellépések sorra, s a pódiumra, többször majd szólóklarinétosként áü, hiszen a szimfonikusoknak réges-régtől tagja, szólózenésze. JAKUBOVICS KATALIN Becze Lajos, a megyeszékhelyi zeneiskola igazgatója--------«-------to'ir.---------------------tea*----------F OTÓ: GYURIÁN TIBOR 75 éves az első szlovák operett Hetvenöt évvel ezelőtt, január 10-én a Kassai Nemzeti Színházban felgördült a függöny, amikor bemutatásra került az első szlovák operett „Zenské rozmary” / „Női szeszély”. Szövegét Emo Bohun és Jan Slávik írták, s zenéjét Hemerka Gyula Iván szerezte. Az első bemutatót több előadás is követte. Majd ugyanúgy a kassai színházban felújították 1932- ben is. De a nagy sikerű operettet lefordították magyar nyelvre is, és az akkori kelet-szlovákiai Magyar Színház, valamint a kárpátaljai Magyar Színház is bemutatta. Az operett kelet-szlovákiai környezetben játszódik le az első felvonás Orkucaniban, Eperjes melletti község földbirtokosának kastélyában, majd a II. és III. a Magas-Tátrában. Az is igazolja, hogy az első szlovák operett, mert a darab két szereplője a sárosi nyelvjárással beszél a darabban. Minden bemutató nagy elismerő kritikát kapott, a zeneszámot slágernek számították, s talán még az inasok is fütyülték, dúdolták a slágereket. 1988 év végén a zeneszerző 100. születésnapjának (1989. 7. 26.) évfordulójára, a kassai televízió, egy zenei keresztmetszettel emlékezett meg Hemerka Gyula Ivánról, s az első szlovák operettről, melynek felvételeit az eperjesi Fekete Sas teremben készítették a kassai és eperjesi színház művészeivel, zenekarával. E művet a szlovák televízió többször is vetítette, 1989-ben kétszer, majd szinte kétévenként megismétlik az adást. Legutóbb 1999. júliusában. E felvételről videokazetta is készült. Ez év január 15-én a kassai állami színházban ünnepélyes megemlékezésre került sor az első szlovák operett 75. évfordulója emlékére. Straus: Denevér operettjének bemutatója előtt bevezetőként elhangzott az első szlovák operett nyitánya, majd a színház igazgatója, P. Himic úr köszöntötte a jubileumra megjelent közönséget, s az operett zeneszerzőjének, az évfordulóra megjelent fiát, Hemerka Gyulát. Majd felkérte Dita Marencinovát, zenetörténészt, tartsa meg emlékbeszédét. Marencinová ismertette, hogyan keletkezett az első szlovák operett. Ezt követően Hemerka Gyula visszaemlékezett édesapjára, s az operett premierjére, amikor 8 évesen ott ült szüleivel valamelyik páholyban. Megemlítette, hogy színipályáját is e színház színpadán kezdte el, s most ezen örömteli jubileumi napon ismét itt áühat e színpad deszkáin, amikor visszaemlékezhet Kassa város közönségével az édesapjára. Az igazgató csokorral köszöntötte Balassagyarmatról érkezett vendégét, s Hemerka Gyula a családi levéltárból dokumentumokat adott át az igazgatónak. A megemlékezésen részt vett Bártfa város, Hemerka Gyula Iván szülővárosának küldöttsége is, kik szintén köszöntötték nevezett művészcsalád utolsó tagját. Az előadás szüneteiben sok újságírónak és a kassai rádiónak kellett az utódnak riportot adnia, visszaemlékezéseket az édesapjáról. Az előadás végén pedig nem győzte fogadni a kassai barátainak, a kassai Hemerka Alapítvány, s az ismerőseinek a köszöntését. Másnap pedig nagy örömmel a szívében tért haza Balassagyarmatra. Esetenként találkoznak Az önszerveződő alápon létrejött és működő legéndi idősek klubja esetenként tart csak összejövetelt. Nyári időben a hónap első vasárnapján találkoznak. Az önkormányzat szükség esetén anyagilag is támogatja a klub tevékenységét. Idei költségvetésében 30 ezer forintot szerepeltet a klub támogatására. Tavaly az önkormányzat szervezésében rendezték meg az idősek napját, ahol az óvodások, iskolások adtak műsort, az önkormányzat pedig vacsorával kedveskedett a résztvevőknek. Egy-egy rendezvényen átlagban 25-30 fő vesz részt. A klub vezetői tisztét Szavlik Jánosáé látja el.
