Nógrád Megyei Hírlap, 1999. október (10. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-22-23-24 / 247. szám
\JükkA— Már olyan közhely, hogy leírni alig merem: itt toporgunk a kétezredik év küszöbén, egymás sarkát tapossuk, egymást kiabáljuk túl, hogy ünneplésére melyikünknek van zseniálisabb ötlete... Mindeközben hajlamosak vagyunk arra, hogy az egész világ gondját a vállunkra vegyük (na persze, csak úgy képletesen, hiszen ma éppen nincs időnk az aktuális világmegváltásra!), de úgy megyünk el egymás mellett, az egész életünk mellett, mint az idegen nemtörődömök. Pedig csak egy világunk és egy életünk van, több senkinek sem adatik! A kisgyerek a kinyújtott ujjúnkba kapaszkodik. A kamasz - habár kifelé lázad és mindent elvet - minket figyel, rólunk vesz jó vagy rossz példát. A felnőtt ember sem kivétel ez alól: vagy bevallja, vagy tagadja, de mindenképpen szüksége van környezetének, rokonainak, barátainak, munkatársainak állandó visszajelzésére. Ezer fülünk és ezer szemünk van arra, hogy felfogjuk, de azt már kevéssé vesszük észre: a többiek is hasonlóan éreznek, és a mi véleményünket lesik. Rohanunk... De hová és miért? Régi és sokaknak talán „okafo- gyott” szó, mégis ide illik: kizsákmányoljuk önmagunkat. Ennyi fáradt, álmos, kipirosodott szemű, sápadt, ideges és a maga keltette stressztől fejfájós ember talán még soha nem szaladgált a Földön. Bekapunk egy pirulát, megmasszírozzuk a halántékunkat - rosszabb esetben lehajtunk egy felest, vagy a ki tudja hányadik fekete lét -, és a hajsza megy tovább. Pénzért? Elismerésért? Sikerért? A munka lehetőségéért? Voltaképpen mindegy lenne, ha nem tükrözné a valóságot! Igen, hajtani kell, de ha betelik a mérték, ha elpattan a túlfeszített húr, annak is örülhetünk, ha valaki ránk csörrenti a telefont, ránk nyitja az ajtót. Pedig csak egy világunk és egy életünk van, több senkinek sem adatik! Néhány éve állandóan arról beszéltünk: egymástól elidegenedett társadalomban élünk. Jószerivel a szomszéd nevét se tudjuk, társaságba nem megyünk, nem is igen hívunk meg másokat, folyton a viliódzó képernyőt bámuljuk, de néha azt sem tudjuk, hogy mit látunk rajta. Újabban már ez sem téma. Elidegenedtünk? Na és? A szomszéd is rohan, és a családtagjainkról is csak a legszükségesebbet tudjuk meg, azt is telefonon, de jó röviden, mert a csevegés drága mulatság. Olyan érzelmi (vagy érzelem nélküli?) hadarás ez, mint a tévében a gyógyszerek reklámszövege: „A kockázatok és mellékhatások tekintetében...” A természettel, a minket körülvevő szépségekkel is furcsa viszonyt alakítottunk ki. Igazán csak azt értékeljük, amit súlyos áron megvettünk. A tenger? Az igen! A távoli hegyek látványa? Az igen! Egy méregdrága, egzotikus virágköltemény a kirakat mögött? Az igen! De vajon miért nem tudunk felhőtlenül, gyerek módra örülni annak, ami körülöttünk a szépséget nyújtja - teljesen ingyen! Pedig csak egy világunk és egy életünk van, több senkinek sem adatik! Valamit elvesztettünk: külső és belső harmóniánkat. Még nem fedezték fel azt a „talált tárgyak osztályát”, ahol visszakaphatjuk, ha igazoljuk, hogy a miénk volt. Talán túl komolyan vettük korunknak azt a fals üzenetét, hogy csak az erősnek van létjogosultsága, csak az haladhat előre, aki senkivel nem törődve törekszik, és aki doppingolt önbizalmát úgy mutogatja, mint a bodysok a bicepszeiket. És a többiek? Ők a „gyengék”. Ha valaki képes megcsodálni egy ujjára szállt katicabogarat, nem szégyellj, ha egy romantikus film láttán kicsordul a könnye, széles mosollyal megtorpan, ha az utcán egy tétován tipegő apróságot lát, arra rászólunk, vagy feddő tekintettel a „helyére tesz- szük”, hogy ne örömködjön, az mostanság nem divat. Eközben persze gyakran megérint bennünket mások bánata, nyomora, szoktunk - ha tehetjük - jótékonykodni is, de utána titokban lessük: kiírják-e a nevünket a lapokban, ott vagyunk-e a tévé képernyőjének alján szaladó névsorban... Nagyot téved, aki ezekből arra következtet, hogy rosszak vagyunk. Erről szó sincs! A ma embere alapvetően jó, megértő, aggódó és segíteni vágyó. Csak állandóan - és sokszor feleslegesen - hajszolja önigazolását, és lázasan keresi az önbizalmát, amiben a külvilág visszajelzése hiányában maga is megrendült. Pedig csak egy világunk és egy életünk van, több senkinek sem adatik! Érdemes megfigyelni: mennyivel könnyebben kiszalad a szánkon a szidalom, a háborgás, a „cikizés”, mint az elismerés, a minden embernek falat kenyérként szükséges dicsérő szó. Már a „köszönöm” is kezd divatjamúlttá válni. Megcsináltad? Elvégezted? Oké! Itt a következő sürgős feladat, hajts rá, és ne várj köszönetét. Az össztársadalmi prés egyre jobban szorít mindenkit, megállni, megpihenni, visszatekinteni vagy egy kicsit elmélázni luxus lett. Úgy kapcsolgatunk életünk csatornáin ide-oda, mint a tévében: a végpontig vinni semmit sincs türelmünk. Belekezdünk például egy fogyókúrába, rendszeres tornába, vagy egészségesebb életmódba. Azután jön egy másik, „zseniálisabb” javaslat, és a régit máris sutba vetjük. Egy új ránctalanító krémet dobnak a piacra? Kipróbáljuk. Bizonyítottan egészségtelen cipődivat tűnik fel? Hónapok alatt már mindenki abban pompázik, és egyáltalán nem érdekli, hogy közben milyen bűnt követ el önmaga ellen. Pedig csak egy világunk és egy életünk van, több senkinek sem adatik! Mindez miért van? Mert nem tudunk, vagy nem is akarunk önmagunk maradni. Sok mindenben hiányt szenvedünk, de leginkább az önismeretben. Erre a fontos tudományra nem tanít meg senki: sem a család, sem az iskola, sem a munkahely. Ha valaki váratlanul felteszi azt a kérdést, mit tartunk a legjobb és a legrosszabb tulajdonságunknak, csak hebe- günk-habogunk. Tényleg, milyenek is vagyunk? A környezetünk diktál. A körülmények uralkodnak felettünk, és nem fordítva. Pedig azért lett ember az ember, hogy alakítsa, jobbítsa, szebbé és értékesebbé tegye önmagát és az őt körülvevő világot. És közben egyformán figyelje a saját jellemét, sorsát, sorsának alakítását, illetve mindazokat, akik mellette-vele élnek. Rövidre szabott földi életünk hatalmas társasjáték. Nem kü- lön-külön burákban létező egye- dekként éljük le, hanem másokkal jól látható és láthatatlan szálakkal szorosan összekötve. A természethez is kötődünk, nem vonhatjuk ki magunkat a hatása alól. Ha süt a nap, egyformán melegünk van, ha zuhog az őszi eső, mindnyájan bőrig ázunk. De az már nem mindegy, hogy barátunknak tartjuk-e a természetet, vagy folyton harcolunk vele. Képesek vagyunk-e legyűrni eredendő lustaságunkat, hogy a hajnali derengésben futásnak eredjünk? Rendszeresen az uszoda felé vesszük-e az utunkat? Az egész napos koplalás után - ami önmagában bűn! - vaktában fosztjuk-e ki a hűtőszekrényt, vagy okosan válogatunk az ennivalók között? A testi és lelki harmónia megteremtéséhez, megőrzéséhez kell csak igazán erő! Odafigyelni önmagunk testének jelzéseire, igényeire, és nyitottnak lenni a többi ember örömeinek és gondjainak meghallgatására, megértésére, megoldására. Pedig csak egy világunk és egy életünk van, több senkinek sem adatik! Somos Ágnes MELBROSIA kapszula A női klimaxot kísérő panaszok - hőhullám, éjszakai izzadás, hüvelyi szárazság, vizelet- inkontinencia, szapora szívverés, idegesség, álmatlanság, zsibbadás - megelőzésére és kezelésére szolgáló, egyedülálló összetételű (virágpor, méhkenyér és méhpempő) gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmény. Virágporra vagy méhpempőre érzékenyek nem szedhetik a készítményt! # lu t Forgalmazza 2046 Törökbálint, (Depó) Pf 8. NatUÍ _ Tél.: 06 (23) 336-131; 336-333 PrOdU Kapható a gyógyszertárakban és a gyógynövény szaküzletekben. A kockázatokról és a mellékhatásokról olvassa el a betegtájékoztatót, vagy kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!
