Nógrád Megyei Hírlap, 1998. december (9. évfolyam, 281-304. szám)

1998-12-24-27 / 301. szám

10. oldal Karácsony ’98 1998. december 24., csütörtök Orgonakoncert Szarvason, nógrádi művésszel A muzsika zarándokúba A salgótarjáni lakásotthon 5 esztendeje kezdte meg működését, a hazai gyer­mekvédelem új intézményi formájaként. Az eltelt idő alatt a ház húsz gyermek­nek adott otthont rövi- debb-hosszabb időre. Mű­ködésük alatt különleges kötődésű kapcsolatrend­szert építettek ki szarvasi illetőségű alapítványok, baráti körök és intézmé­nyek egész sorával. A salgótarjáni gyerekek rendszeres vendégei, már-már családtagjai Szarvasnak. A mostani karácsonyon a Ga­rancia Biztosító Rt. szarvasi csoportja és a „Szarvasi 7” hetilap jótékonysági koncertet szervez a házban élő 12 gyermek javára. Matúz Csilla Salgótarjánban élő zongora­tanár, orgona- és csembaló­művész segítségével. A fiatal orgonaművész-generációhoz tartozó művésznő számtalan nemzetközi mesterkurzuson vett már részt, sikert aratott a budapesti nemzetközi Liszt Ferenc-orgonaversenyen, Prágában a Prágai Tavasz nemzetközi orgonaversenyen és más rangos komolyzenei találkozókon. A szarvasi evangélikus új- templomban karácsony más­napján 15 órakor kezdődő hangversenye bevételét az ál­lami gondozott gyermekek javára ajánlják fel. Az alka­lomhoz illően Bach, Vivaldi, Liszt, Guilmant és J. Alain legszebb karácsonyi darabjai­ból ad válogatást. A szarvasi barátok mellett a koncertre várják Kardosról Berták Mihálynét, a gyerme­kek tiszteletbeli nagymamá­ját, Szabó Alicét, a Palló Ifjú­sági Egyesület prominens személyiségét, több salgótar­jáni vendéget és Szarvas vá­ros zene- és gyermekszerető közönségét. Bemutatták a Balassi asztaltársaság alkotóinak lapját „Füzet”, összevont számban Összevont számban jelentette meg idén a Balassi Bálint Asztaltársaság ez évi füzetét. Az első és második számot is magában foglaló kiadványt nemrégiben mutatták be Sal­gótarjánban, a megyei könyv­tárban „Irodalmi karácsony” címmel, a házigazda Paróczai Csaba volt. Az Asztaltársasági Füzetnek mostanra , .hivatalos” stábja alakult ki, mely szerint a fő- szerkesztő az elnök, Orbán György János lett, a szerkesz­tőbizottság tagjaiként pedig Kupcsulik Agnes, Losonczy Il­dikó, Marschalkó Zsolt és Pa­róczai Csaba működik, akik egyben szerzői is a lapnak. A már hagyományos rendezvény­ről természetesen nem hiány­zott a fölolvasás sem, a hallga­tóság ezúttal Jakab Gabriella, Deák István és Radics Vilmos előadásában hallgathatta az em­lítetteken túl Bódi Ildikó, Handó Péter és Maruzs Éva írásait. A füzet formátuma nem vál­tozott, tény viszont, hogy a ti­pográfiai megoldások színvo­nalasabbak lettek, s így Geiger Zoltán, Gelencsér János, F. Csaba Mária és Losonczy Il­dikó grafikái is harmonikusab- ban illeszkednek a belívbe. A koncepciók tehát kialakulóban vannak az új vezetés elképzelé­sei alapján, amelyre minden bi­zonnyal a jövőben is lehet majd építeni. (dná) Ötven esztendeje a hollókői templomban mondtak igent egymásnak a boldog párok Két házasság sok-sok aranya Czímerék - mint fiatal házasok Hej, de rég’ is volt az a nap, mikor a cigány három lagzis háznál két menyasszony­nak, két vőlegénynek, no meg a tekintélyes számú násznépnek húzta Holló­kőn. A kétszer kettő azért csak három, mert a négy házasulandó között volt egy testvérpár. Talán mégsem lehetett ez olyan régen, ha a fél évszázada összeesketett párok párjukkal ma is együtt élnek, s nemrég ülték meg aranylakodalmukat. Mindössze annyi történt ve­lük, hogy lopva elkezdtek futni fejük felett az évek, az­tán pedig az évtizedek: az első, a második, harmadik, s mostanában beteljesedett az ötödik. Czi'mer Bertalan és Ma­rika, a testvére asszonynevén Nagy Miklósné, ma is örülhet szíve választottjának. Nagyék és Czímerék aranyán ott a megértés, a szeretet fénye, ezek mutatták az utat mosta­náig. Berci bácsi büszke is mindkettőre! Olyan ember ő, aki nem titkolja érzelmeit, de tán nem is tudná, úgy meg-megrohan- ják a lelket melen­gető érzések. A meghatottságtól . egyre elakad a szava, felesége, Rozi néni segíti ki.-Három évig ud­varolt nekem, akko­riban nem volt szo­kás a legénynek, meg a kiszemeltjé­nek hamar egybe­kelni.- Messze laktak tőlünk — veszi át a szót a férj - a falu mellett, Gucsalyta- nyán. De sokat meg­jártam azt az utat té­len, nyáron, volt úgy, hogy derékig érő hóban. Mit sem számított ám az efféle apróság a szerelmes udvarlónak! Eladósorban lévő lánytestvére is ebben a dalban járt: őt is elszerette egy leg­ény és viszont. A szülőknek nem volt mit tenni, szőtték, varrták a stafírungnakvalót, igyekeztek minél többet félre­tenni a két gyerekük lakodal­mára. Hízott a jószág, ért a bor, a pálinka, mentek búto­rért Pásztora, Gyarmatra.- A takarékosságnak is volt ám szerepe abban, hogy egy­szerre esküdött a két pár - mondja Czímemé. - Hiszem sokba volt a menyegző abban az időben is. Ő maga, no és a félje há­romszor csinált ilyet végig, há­rom lányt adtak férjhez: Ág­nest, Izabellát és Rozáliát. Ket­ten Hollókőn élnek a család­dal, unokáik száma hat, a déd­unokák ketten vannak. A másik pár életéből ki­maradt a gyermekáldás. Az aranyosok együttlétének szép állomását, az ötvenedik házassági évforduló megün­neplését elejétől a végéig - vi­rágkosártól a menüig - a Czí- mer lányok ügyeskedték ösz- sze. Tudatták a nagyszerű al­kalmat a pappal is, mert a templom volt az első hely, ahol az ünneplőbe öltözött pá­rok megjelentek. Ebédre a Vár étteremben terítettek, a pohár­köszöntőt Ágnes asszony mondta, vagy inkább csak mondogatta akadozva, mivel­hogy el-elszorult a torka. A három asszonytestvér tele­fonnal lepte meg a szüleit. Ti­tokban beszereltetni úgy sike­rült, hogy az aput és az anyut elküldték jó messzire, Salgótar­jánba arra a napra. Egyfajta ürüggyel, mert muszáj volt... Ma is mindnyájan jót moso­lyognak a bocsánatos bűnön, de Rozi néni azért tréfásan-rosz- szallóan odaszól Ágnesnek:- Éppen előtte való nap gyóntál... Az önfeledt percek lepereg­nek, de a vidámság maradt. Az arcok derűjévé, a Czímer-ház napos, utca fronti szobájában meghittséggé lényegült. Mihalik Júlia Aranylakodalom napján a misén, jobbra Czímerék (feleség fejkendőben), balra Nagy ék A templomnál (jobbra Nagy Miklós és neje) ~r ~wa jól emlékszem, már r — m csak néhány nap volt A. A hátra az ünnepig. Ka­rácsony közeledett, de milyen karácsony? A faluban nap­közben még érződött az élet, de amikor lezuhant a téli este mindenki behúzódott a vac­kába. Csak az őrszemek ma­radtak kint a kert végében terpeszkedő messze hordó lö- vegek mellett. Az ágyúkat va­lamikor a nyár derekán hoz­ták a németek a faluba. Ami­kor megérkeztek még tüzes volt a nyári napfény. Tisztjük végigjárta az egyetlen utcát és csak a keleti házsor kertjeit szemlélte meg. A mi házunk kertje tetszett meg neki, mert ide irányította az érkezőket. Azóta itt vannak. A hosszú csövek hangtalanul, fenyege­tően merednek a távolba. Azt mondja a házibácsi, hogy ha Pest felől közelebb érkezik az orosz, azokkal lövik. Apám két-három naponta jött csak haza, akkor is csak rövid időre. A gyár ahol dol­gozott hadiüzem lett, s a mun­kásoknak dolgozniuk kellett. Amikor jöttek az amerikai meg angol repülők az óvóhe­lyen adhatott esélyt az életre. A repülők pedig egész nyáron át jöttek. Menetrendszerűen kétnaponta. Először csak azt lehetett hallani, mintha da­rázsraj közeledne, majd az égen sok tucatnyi kondenzcsí- kot húztak a nyílegyenesen repülő bombázók. Ezektől nem tartottunk, tudtuk, nem nálunk dobják le a bombákat. Amelyek azonban elhagyva a falut nagy ívben visszafordul­tak, azok a gyárra szórták ha­lálos terhüket. A gyakori bombázások mi­att telepítették ki a gyártelep lakosságát. Sokan elmentek a A béke szigete... bakonyi kis falvakba, mi a leg- közelebbre települtünk át. Apám ragaszkodott a család­hoz, s amikor jöhetett, sietve gyalogolta le a nyolc kilomé­tert, hogy egy-két órát velünk tölthessen. A faluban csak mi voltunk ki­telepítettek. Egy öreg, beteges gazdálkodó özvegyember foga­dott be minket. Az első szobát adta nekünk, ő a hátsóban hú­zódott még. Hálásak voltunk, s anyám rendszeresen főzött az ő számára is. Esténként vacsora közben néha még szóltak is egymáshoz. A lövegeket kezelő német ka­tonákat a pajtában meg a kiü­resedett istállóban szállásolták el. Parancsnokuknak a szom­széd házban foglaltak le egy szobát. Az a ház tetszetősebb volt, a konyhája köves, a szo­bája padlás. Amikor jöttek az amerikai repülők onnan szalad­tak az őrmesterrel az ágyúk mellett épített bunkerba. Mindez felesleges volt, mert a repülők nem nekik tartogatták bombáikat, s az ágyúk is alkal­matlanok voltak a légi célok el­találására. G yorsan jött a tél, meg az aggasztó hírek is. Mi gyerekek nem fog­tuk fel ennek a jelentőségét. Örültünk, hogy nem kell is­kolába járni, s egész nap csavarogtunk. Ott ólálkod­tunk az ütegek körül, s azt lestük mit csinálnak a kato­nák. Az esős idővel meg­szűntek a rendszeres bom­bázások, de a távolból egyre jobban lehetett hallani az ágyúzások zaját. Egyik hajnalban váratla­nul beállított apám. Nem ma­radhatott, csak arra jutott ideje, hogy egyen, s máris in­dult vissza. Azt jött megmon­dani, hogy a gyárat leszerelik és elszállítják nyugatra. S ha akarunk mindannyian mehe­tünk a szállítmánnyal. Anyám nem akart menni, s láttam apámon, hogy ő sem. / ■zgatottan beszélgettek aznap a katonák, többen levelet írtak az otthon maradottaknak. Egy piros­pozsgás német bejött a konyhába, s vizet kért. Ép­pen akkor húztunk friss vizet a szomszédék kútjából, s ad­tunk neki. Amikor megitta, kigombolta zubbonyának felső zsebét és elővette az irattárcáját. Kivett belőle egy borítékot amit aznap kapott a tábori postával. Egy fényképet mutatott. A képen fiatal asszony állt egy ötéves forma kislánnyal. A katona szeme ragyogott, s csak hajtogatta meine frau, meine tochter. Estefelé bejött a tiszt és az őrmester. A házibácsit meg az anyámat arra kérték, hogy másnap engedjék meg nekik a karácsonyt megün­nepelni bent a konyhában. Másnap délelőtt hoztak valahonnan egy kisebb fe­nyőfát és eszkábáltak neki fatalpat, amivel az asztalra állíthatták. Sorban jöttek a katonák és mindegyikük ho­zott valami apróságot. Pa­pírdíszt, szárazsüteményt, néhány szaloncukrot. A fára csak néhány díszt erősítettek fel, a többit a fa alá helyez­ték az asztalra. Anyám va­lamelyik szekrényfiók mélyén talált néhány gyertyát, meg egyetlen csillagszórót. Az egyik katona elővett a zsebéből egy papírost, amelyen a betlehemi Szent Család volt látható, és a fa alá helyezte. A fáradt, riadt emberek csendben nézték a fán repkedő gyertyalángokat, s úgy tűnt mintha a konyha maga a béke szigete lenne. Amikor a csillag­szóró utolsó szikrája is elpat­tant egyszerre fakadtak dalra: Ó Tannenbaum, ó Tannen­baum... Néhány an könnyeztek Mi gyerekek a résnyire nyi­tott szobaajtóból lestük a kato­nák ünneplését, s az eszünkbe sem jutott, hogy nekünk jön-e majd a Jézuska. S ekkor oda- kintről megzörgették a bejárati ajtót. Egy katona jött és kihívta a hadnagyot. Nem telt bele sok idő a katonák felsorakoztak az udvaron, majd az ütegekhez si­ettek. Nem lőni mentek, hanem leszerelni az ágyúkat. Hajnalban behallatszott a szobába ahogy elindultak az ágyúvontató gépkocsik, rajtuk a katonákkal. Mire felkeltünk, már csak a kiásott gödröket ta­láltuk, meg a bunker is üres volt, csak a házibácsi odavitt lócája árválkodott egyedül. A konyhában két napig állt még a felállított ka­rácsonyfa, amelyet a ke­letről érkező első nagy táma­dási hullám szele sodort a földre. Újra felállítani már idő sem volt. Meg minek is tét-' tűk volna, hiszen az ünnep áhítatát rongyosra szaggatták a körülöttünk robbanó aknák, lövedékek. Félelmünkben az asztal alá bújtunk, mert arra sem jutott idő, hogy a bun­kerba fussunk. Hol volt már akkor a béke? Pádár András Betlehemezés, népi köszöntők ünnep táján „Valami verseket éneklettek” Számtalan szokás, hiedelem, a nép körében elterjedt, szájról szájra adott mondás, köszöntés fűződik a kará­csonyi ünnepkörhöz is. Ná­lunk is, határainkon túl is. Tény, hogy a Luca utáni nagy ünnep kiemelkedő szo­kása a betlehemezés. Már Bőd Péter is feljegyezte, hogy „Nevezetes volt az, hogy Ka- rátson előtt harmad nappal aj­tónként járkáltak ’s valami verseket éneklettek a’ Kristus születéséről, jó és szerentsés inneplést kívántak; ’s ekkép­pen magoknak pénzt, gyü- möltsöt s holmi enni-valókat gyűjtögettek; akarván ebben követni a’ Kristus születésé­ről hírt vivő Betlehemi Pász­torokat. Innen maradott a’ mi Nemzetünknél is az a’ szokás, hogy Karátson éjtszakáján a’ gyermekek... szolgák ’s akár­kik énekelnek, dúdolnak, ze- répatélnak ajtóról ajtóra, hogy magoknak valami pénzt, en­nivalót gyűjtsenek, mellyet az után elvesztegessenek.” Legrégebbi népénekünk egyike a Mennyből az an­gyal... mellett a Csodapászto­rok, ma is népszerű. Á XVI. századi Batthyányi-kódex is megőrizte egy karácsonyi „congratulatio” szövegét: Karaczon innepeben Karaczon innepeben Oueruendezzwnc ziuwnkben Mert Isten ő sz. fiat Mert Isten ő sz fiat Atta meg nekwnc testben... A soron következő köszön­tőcsoport az első keresztény vértanú, István (+34 körül) emlékére, majd Szent János apostol, evangélista (+100 körül) emlékére kelt a nép aj­kán. Martonfalvy György 1663- ban így ír erről: „...az inneke- pet részszerint Istennek, rész- szerint pedig az embereknek szentelik, mint Karátson első napját Christusnak, második napját szent Istvánnak, har­madikat pedig szent János­nak... Ördög, ördög, be sok számtalan Istvánt és Jánost vittél pokolra... a sok István és János teli pohara által... Miért nem hagytok békét azoknak az innepi hosszú kö­szöntéseknek.” Nyilván a mértéktelen ivászat ellen emelt szót Mártonfalvy. Bőd Péter is feljegyezte, hogy Já­nos Pohára emlékezetes... a barátság fenntartására borral kedveskedtek egymásnak...” Sármellékről Dömötör Tekla gyűjtötte ezt az István- köszöntőt: Eljöttünk mi jó este István köszöntésére. István légy egészségben... Szinte mindenütt az or­szágban - Manga János is fel­jegyzett jó párat a palóc vidé­keken - szokás a karácsonyi mákos guba, majd az éjféli miséről hazatérve a „kolesz- terindúsabb” étkek, mézes pá­linka, töltött káposzta stb. fo­gyasztása. Vigyázva azonban a maradék „morzsalékra”, hisz ezt elégetve, füstjével a tehén tőgyét magasabb tejho­zamra bírhatták... A karácso­nyi abroszból meg a tavaszon a búzát vetették: nagy, gazdag termés reményében. D. F.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents