Nógrád Megyei Hírlap, 1998. december (9. évfolyam, 281-304. szám)

1998-12-24-27 / 301. szám

1998. december 24., csütörtök Karácsony ’98 11. oldal Mögötte a „menekülés”, előtte a bizonytalanság Milyen élet vár a fiára ? Egy huszonhárom éves otthontalan nő kisfiú­nak adott életet két hete a balassagyarmati kór­házban. Készületlenül, tétován, megpróbálja megvetni a lábát a nagy bizonytalanságban. Mónika, a szőke hajú, ápoltnak nem mondható anya - szülési sebeivel kínlódva - a balassagyar­mati hajléktalanszállón pi­hen. A befüggönyözött, áporodott levegőjű helyi­ségben átható dohányfüst­ben sorakoznak az ágyak, egyiket a fiatal nő osztja meg egy elesettnek tűnő, harminc körüli férfival. Nehézkesen felül, ruháját igazítja, egyik lába merev, szinte csak húzza. Ennek is furcsa a története: Mó­nika járni tanult akkor, amikor alsó végtagja hát­ratört, hátrabicsaklott. Ta­lán az elvesztett egyensúly miatt esett olyan szeren­csétlenül, hogy egész éle­tére nyomorék maradt. így rokkantnyugdíjból él, leg­feljebb könnyebb ülőmun­kára lehet képes, de ki tudja, gondol-e ő ilyes­mire? A következő história a származásáról, a környe­zetéről szól. ő mondja el.- Hol élt, mit csinált ed­dig?- Patvarcon, az anyámmal laktam, ő látott el. Apámat soha nem is­mertem.- Miért választotta ezt az életet?- Hát, mert a .......ok b ántották az anyámat, gyakran veszekedtek vele, több pénzt akartak tőle... Ő meg nem tudott fizetni.- Kölcsönkért és kama­tostól követelték vissza ?-Úgy, igen. Ha meg nem adta, megverték.- Magát csak nem bán­tották, vagy igen?-De.- Azért jött el?- Igen. Mónikának elege lett a kiszolgáltatottságból, ne­kivágott hát a világnak, hogy megkeresse benne önmagát. Abból, amit a háta mögött hagyott nem óhajtott többet. A gyar­mati piacon összefutott egy ismerősével, tőle tudta meg, hogy a hajlék­talanoknak van szálláshe­lyük a városban. Egy éj­szakát ott töltött, másnap mégis hazament, de csak huszonnégy óráig bírta. Újra a szállón kötött ki, ahol ismerősként szólí­totta meg a fekete hajú fiatalember. így kezdő­dött a kapcsolatuk, amelynek Janikát kö­szönhetik. Köszönik? Mónika hó­napokig azt sem tudta, hogy teherben van. Arcán nincs egy cseppnyi öröm, de különösebben azon sem aggódik, hogy kora­szülött a kisbabája, s két napig a tarjáni kórházban volt, aztán Pestre vitték.- Tegnap telefonál­tunk, de nem mondtak kü­lönöset, azt sem, hogy mikor hozzák haza - mondja az anya. Minden szaván átsüt a bizonyta­lanság. A szállóra termé­szetesen nem mehetnek, de szerencsére van meg­oldás: az a „haza” a helyi csecsemő- és gyermek- otthon lesz, ott három hó­napig maradhatnak. Ez­alatt Janival, a gyereke apjával - akit állítólag a felesége dobott ki — meg­próbálnak albérletet ta­lálni, a nő nyugdíjából valahogy lábra állni. Milyen élet vár Janikára? (M.J.) Nehéz sorsukban is reménykedők - Újra együtt az ipolyszögi Madách-tanyán Ahol karácsonykor is csak egy gyertya világít László vékonyra hasított szálkás gyújtóssal kínálgatja az öreg kályhát, s miközben a tétova lángok körülnyaldossák a fát, méltóságteljes füst árad szét a lakásban. - Nem baj, ahol füst van, ott meleg is - rikkantja jókedvűen, tenyerét összecsapva a házigazda, miközben a nagykabátban sivítozó ikreket a fele­sége, Mária rendezgeti. A harmadik fiú, a hétéves Dávid már tudja a kötelességét. A kislegény büszkén mustrálja új bakan­csát, s tesz úgy, hogy az idegen is észrevegye: lám, nekem ilyen van! Veti le, s mint valami hímes tojást helyezi a cipőtartónak kinevezett vizespadba. Dávid nem régen még egy salgótarjáni intézetben lakott, az ikerpárt a balassagyarmati csecsemőott­hon fogadta be. kéz mindenhol. Távolabb ott a fészer, benne hasított fa gúlába rakottan. - Kell a fa, fűteni kell a gyerekekre, ugye Sanyi bá­csi? Nem lesz itt baj - mondja László, mintegy magát is biz­tatva. Sanyi bácsi nem más mint Böhm Sándor, a Vöröskereszt balassagyarmati szervezetének titkára. Egyike azon keyesek- nek, akik törődtek Kiss László­val és családjával. A gyerekeknek újból meg kell tanulniuk mosolyogni A szülők a bátonyterenyei vas­útállomáson laktak, éjszaka a pádon aludtak. Nappal kimerül­tén, sokszor éhezve házaltak a hivatalokban. Lakást kerestek a fejük fölé, hogy visszakaphas­sák a gyerekeket. A gyerekek, a gyerekekért menjünk! - sikol- totta néha verejtékes álmában Mária, még a vasúti váró pad­ján is néha éjszakánként, s ilyenkor Laci alig tudta meg­nyugtatni. Hajnalban aztán in­dultak hozzájuk látogatóba. Egyszer, mivel pénzük nem volt Salgótarjánból gyalogoltak Balassagyarmatra az ikrekhez. Ekkor fogadták be őket a városi Vöröskereszt átmeneti szállá­sán és kezdődött valami új, va­lami reményteljes zaklatott éle­tükben, s vezetett útjuk Ipoly- szögre a Madách-tanyára. László Nyírbátorból érkezett a rokonához Bátonyterenyére, aki először befogadta őt, sőt a később őt követő élettársát is, meg a három gyereket. A fiatal férfi leszázalékolt, egy honvéd­ségi baleset során sérült meg súlyosan a kézfeje. Az asszony cipőfelsőrész-készítő szak­munkás. Rendben fizették a 10 ezer forint körüli lakbért, de az- - tán egyre jobban elmérgesedett a rokon és a közöttük levő vi­szony. Előbb a ház folyosóján aludtak, majd kiszorultak on­nan is, egészen a vasút váró­terméig.- Annak asztalán tettem tisz­tába a síró gyereket - mondja a viszontagságos napokra emlé­kező Marika. - Felváltva jártuk Lacival a hivatalokat, önkor­mányzatot, hogy lakásmegol­dást, albérletet találjunk. Végső kétségbeesésünkben szántuk rá magunkat, hogy megkeressük a gyámhivatalt. Szörnyű volt - meséli könnyeivel küszködve a fiatalasszony. - Végül meg­győztek bennünket: saját érde­künkben jobb lesz, ha átmeneti­leg megválunk a gyerekektől - így történt. Szerencsére ez már a múlt, december óta újra együtt a csa­lád.- Csodálatos volt, rakott krumplit csináltam, mert azt nagyon szeretik a kicsik - mondja mosolyogva Marika. Persze, hogy mosoly kerül­hessen az ajkakra kellett né­hány jótét lélek. Úgy kezdő­dött, hogy egy idős úr felaján­lotta a balassagyarmati Vörös- keresztnek ipolyszögi házát, hadd szolgálja az embereket. László közben megmutatja a szoba-konyhás házat, s odakint a portát. Látszik, elkel a férfi­— Amikor megismertem az önhibáján kívül széthullott csa­lád életét, rögtön elhatároztuk, hogy megpróbálunk segíteni. Még intézetbe voltak a kicsik, amikor kimentünk szétnézni Ipolyszögre, a Madách-tanyára. Kérdeztem Lacitól: jó lesz-e ez nektek, gyerekek? Szegény fiú nem szólt semmit, csak szoron­gatta a kezem, s a szeméből folyt a könny - meséli Bőhm Sándor. Beköltözés után, éppen csak berendezkedtek, s már mentek is a gyerekekért. Ez volt a felté­tel: ha lesz lakás, vihetik a gye­rekeket. Könnyű volt ezt kije­lenteni, annál nehezebb teljesí­teni két olyan embernek, akik három gyerekkel, batyunyi holmival utcára kényszerültek, s nincs hová menniük, egyetlen társuk a sivárság, a kétségbe­esés. Ekkor álltak néhányan melléjük, ők voltak a jótét lel­kek. Nekik köszönhető, hogy kis­ágyak kerültek a szobába a gye­rekeknek, bútor, szétnyitható heverő, föléje még polc is ke­rült, azon könyvek sorjáznak. Marika keze munkáját dicsérik. Meg aztán az öreg konyhaszek­rény, s benne a cukor, liszt, olaj a legszükségesebb élelmisze­rek. Ugyancsak az önzetlen se­gítőkészség megnyilvánulásai. Nagyon örülnek mindennek, de mielőbb szeretnének talpra állni. Laci minden szavából ez derül ki, ahogy tervez. Marika oszt, szoroz: 50-55 ezer forint jut ötükre, ennyiből meg kell élni, ha fogcsikorgatva, akkor is. Persze a gyerekeknek újra meg kell tanulni mosolyogniuk. Bőhm Sándor szerint ez menni fog, mert a családban munkál­kodik a szeretet.- Ádám iskola-előkészítőre megy, hiszen jövőre vár rá az iskola. Marika a cipőgyárba szeretne menni dolgozni, szer­zünk bölcsődét a két kicsinek, segítünk amiben, s ahogyan tu­dunk. Nem engedjük elveszni őket - állítja biztonsággal, mint aki tudja: az emberség nevében cselekszik. Az ipolyszögi Madách-tanyán még nincs villany. Kiss László már beszerezte azt a gyertyát, amellyel világítanak majd szentestén. Kicsit másabb, mint aminek máskor gyújtják meg a csonkját. Hosszabb, díszesebb, s talán a lángja is testesebb lesz. Bevilágítja a gyerekek kíváncsi arcát, Marika könnyeit, Laci reménykedő tekintetét. Etel is jut a terített asztalra, s ajándé­kok a fa alá. Ott lehet majd Ádám nagy vágya a fényesre pácolt, simogató hangú furulya, amelyet egykor az intézetben hallott, látott, s azóta él ott az álmaiban. Apának és anyának is van egy álma. Néha gyötrő, sokszor kínzó, de amely mosta­nában békésebb, elsimulóbb: az élni akarás vágya, a családban, saját erejükben vetett hit, ame­lyet más emberek önzetlen se­gítségével sikerül visszaszerez­niük újra. Szabó Gy. Sándor Jemi, Mohamed, Eyad: új arcok a megyei kórházban Afrikából, Szíriából Kicsi a világ, bár nagy a távolság Vékony testalkat, keskeny arc, kreolos bőrszín és jóleső közvet­lenség, s aki persze sokkal több ennél: Eyad doktor Szíriából. Dr. Guessous, keresztneve Mohamed, Marokkóból már má­sodszor zarándokolt Magyarországra. Jemi doktornő szakor­vosi vizsgájával kettejük előtt jár, az ő szülőföldje Nigéria. Közös vonásuk, hogy több-ke­vesebb időre mindhárman bú­csút mondtak hazájuknak, mert a tanulást, a diplomaszerzést mindenek elé helyezték. Eyad és Mohamed doktorral, vala­mint Jemi doktornővel egy pár hónapja Salgótarjánban, a gye­rekosztályon találkozhatnak. Jövetelük óta gyakran hangzik el az alábbihoz hasonló, hozzá­tartozói-személyzeti párbeszéd az osztály előterében:-A... doktor urat keresem, mert beszélni szeretnék vele.- Melyiket?- Azt a... furcsa nevűt... Erre az ápolónők, assziszten­sek kezdik mondani a szokatlan neveket, s ettől fogva - gyógyí­tók, kis betegek és hozzátarto­zók háromszögében - megy minden, mint a karikacsapás. Legfeljebb az új orvosok ma­gyar ldejtését kell megszoknia a környezetnek. Velük együtt „érkezett” a szakirodalom nyomon követé­sét lényegesen megkönnyítő angol, francia, arab nyelvtudás. Dr. Godó Béla osztályvezető főorvos nagyon elégedett mun­kaszerető, tevékeny jó kapcso­latteremtő kollégáival. Véle­ményét a csapatmunka is erő­síti. Eyad, azaz doktor Saada ’89- ben jött Magyarországra, egye­temi előkészítőre kezdett járni Pécsett. Európába a továbbta­nulás igyekezete, hazájának az a kötelezője hozta, miszerint az érettségi vizsgát meg kell ismé­telni, ha a felvételi meghatáro­zott időn belül nem sikerül. ő Pécsett szerezte a diplomá­ját, ezután külföldi gyakorlatok következtek, majd ’96-ban a pásztói kórházban folytatta. Közben megnősült, felesége magyar asszisztens, kétéves gyerekükkel most otthon van.- Pásztóról éppen Kapos­várra akartunk költözni, amikor tudomásunkra hozták: Tarján- ban orvosokat keresnek. S ha már úgyis menni akarunk, vá­lasszuk ezt - meséli az előzmé­nyeket a fiatal orvos. Szót fogadtak, eljöttek. Nóg- rád, a nógrádi ember a szíriai doktor számára már nem isme­retlen fogalom, s ez elősegítette itt a beilleszkedést. Dr. Saada Eyadnak hét test­vére van Szíriában, köztük ta­nár és mérnök végzettségű is. Dr. Guessous Mohamed és Magyarország között a nagybá­csi volt az összekötő kapocs.- 6 itt tanult, tőle tudtam meg, milyenek a lehetőségek. Debrecenben végeztem, egye­tem után hazamentem, de szak­vizsgázni itt akarok, ezért jöt­tem vissza idén áprilisban. Sal­gótarjánban nagyon jó a légkör, segítőkészek a kollégák, s min­denki, aki itt dolgozik. Mohamed doktor is nős, fe­lesége marokkói, kislányuk négyéves. Dr. Daodu Olayemi, akit ott­hon fekete Afrikában is Jemi- nek hívnak, nem mindennapi egyéniség. Egyszerre nyílt és zárkózott, mégis inkább közvet­len, mint távolságtartó. Az is­meretlent széles mosollyal fo­gadja. Harminchárom éves, szakor­vos, a fővárosban, Lagosban nőtt fel, ott élnek a szülei: nyugdíjas apja, aki köztisztvi­selő volt, s anyja, aki iskola- igazgatóként, tanárként dolgo­zott. Hat testvére van. Arca so­katmondón felderül, amikor a testvérei kerülnek szóba. Jemi doktornőnek nincs dolga bizalmatlansággal, de az a magatartás idegen számára, ha a szülők a haza vágyó, síró gyereket injekcióval próbálják jobb belátásra bírni, fegyel­mezni. Gesztikulálva magya­rázza:-Inkább azt kellene mon­dani a kicsinek, hogy most pár napot itt kell tokened, aztán ha­zaviszlek. Ezzel megkönnyíte- nék az elválást, a gyors gyógyu­lást. Afrikában egykor nagy jelen­tőséget tulajdonítottak a névvá­lasztásnak. A doktornő úgy tudja: Olayemi jelentése a mi nyelvünkön olyasmi, mint a jó­ság... (Mihal ik) Nyolc gyerekkel készülnek a bátonyi Maradicsék a szeretet ünnepére Mindig nagy családra vágytak Karácsony előtt mindenhol nagy a készülődés: sütnek-foznek, ajándékot csomagolnak, díszítik a fenyőfát. így van ez Bátonytere- nyén, a Maradics családnál is. Egyetlen aprócska különbség van: Maradics Vince és felesége, Évike nyolc gyermeket nevel. Mindig nagy családot szerettek volna, de négy saját gyermeküknél anyag­csere-problémák, allergia mutatkozott, ezért aztán más megoldást választottak. Az intézetből négy gyermeket hoztak haza, akik közül hárman már a Maradics nevet viselik hivatalosan is. A saját gyermekek közül Mi­hály 14 éves, Violetta 10 éves, Zoltán 9 éves, Vince 6 éves. A nevelt gyermekek közül Ro­land 12 éves, Zsanett 11 éves, Renáta 9 éves, Gabika, a legki­sebb 5 éves. Neki ugyan még Farkas a vezetékneve, de az örökbefogadást már hivatalos útra terelték.-Igaz, hogy mindig nagy családot szerettünk volna, de mostani fejjel lehet, hogy más­ként gondolnánk - mondja ker­telés nélkül Évike, aki a helyi általános iskola tanítónője. - Nem bántunk meg ugyan sem­mit, félre ne értse, de ebben a gazdasági helyzetben, ebben a bizonytalanságban gyermeke­ket nevelni nem könnyű feladat. Most már jobban megértem a fiatalokat, akik nem nagyon akarnak gyereket vállalni.- Ennyi gyereknek nem le­het könnyű dolog ajándékot vásárolni.- Bizony nem, éppen ezért már októberben elkezdjük a vá­sárlást. Mindig igyekszünk fi­gyelembe venni, hogy ki mit szeretne találni a fa alatt, és ez szigorúan titok, egészen szent estéig. Ilyenkor a lakás minden pontja „tiltott zóna”, de jut belő­lük az iskolába, a szomszédok­hoz is. Tündéri anyósom van, az idén Misinek egy számító­gépet vásárolt, így a régi Ro- landé lesz. A gyerekek már no­vemberben elkezdik készíteni az ajándékokat, nem csak a testvérekre, hanem a kereszt­testvérekre is gondolnak, és minket is meglepnek mindig valamivel.- Az idén Mikulás előtt már díszítették az ablakokat, papír- figurákkal, izzófüzérrel. Ä ko­rábbi években feldíszítették az ajtókat, a lépcsőházat is, de már nem csinálják, mert mindig le­tépte valaki.-A karácsonyi menü elké­szítése egy átlagos családban is sok időt vesz igénybe. Ho­gyan készülnek el időre?- Ó, nekünk már ebben nagy gyakorlatunk van, jó szervezés­sel mindent meg lehet oldani. Már jóval az ünnepek előtt be­vásárolunk, a húst berakjuk a fagyasztóba, így aztán kará­csonyra már csak az apróbb előkészületek maradnak: a ta­karítás a gyerekek dolga, a sütés az enyém. Fánk, bejgli, diótorta minden évben van, az idén azonban titok lesz a többi süti. Éjszaka fogom elkészíteni, igazi meglepetés lesz, csak annyit árultam el a gyerekek­nek: habos lesz és krémeš. És persze minden évben sütünk a karácsonyfára figurákat, mert a gyerekek szerint azt a legjobb „leenni róla”. Elmondani sem egyszerű, a gyakorlatban pedig még bonyolultabb, hiszen min­den ételt kétféleképpen kell el­készíteni: két gyermekünk ugyanis lisztérzékeny, szá­mukra kukorica- és rizslisztet használunk az ételek, sütemé­nyek elkészítéséhez.- Mi lesz az idén az ünnepi menü?- Húsleves, csirke- vagy marhahúsból, töltött dagadó - amelyet mindig a féljem készít családi recept alapján -, töltött káposzta, és pulyka. Amikor már mindennel készen vagyunk, felöltözünk ünnepi ruhába, és együtt díszítjük a fát. Délután az ablakból, az utcáról figyeljük, hol, melyik ablakban lehet már látni a karácsonyfa fényeit. Ed­dig mindig úgy volt, hogy el­mentünk sétálni, én valamilyen ürüggyel visszaszaladtam, és a fa alá raktam az ajándékokat. Amikor visszaérünk, karácsonyi dalokat énekelünk, és következ­het a „bontogatás”: csomagoló­papír egymás hátán, lépni alig lehet a szobában. Jó hallani az ujjongást, látni az arcukon az örömöt, ilyenkor elfelejti az em­ber a nehézségeket, a gondokat. Hegedűs Erzsébet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents