Nógrád Megyei Hírlap, 1998. december (9. évfolyam, 281-304. szám)

1998-12-02 / 282. szám

A NÓGRÁD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE

_________________________________________________________1998. DECEMBER 2. I

A

dvent, a várakozás ideje

A

mikor kedves vendéget várunk, akkor készülünk jövetelére. A háziasszonyok takarítanak, sütnek, főznek. Igyekeznek finom falatokat, süteményeket készíteni a várva várt vendégnek.

Közeledik a karácsony, a szeretet és béke ünnepe, az Úr Jézus születésének ünnepe, ő jött el hozzánk azon az első karácsonyon: mint kisgyermek, szegényen a betlehemi jászolágyon, hogy minket gazdaggá tegyen: életet, szeretetet és békét hozzon nekünk. Az ő eljövetelét várjuk újból és készülünk az ő „meglátogatásának idejére”. Hogyan várjuk? Hogyan készülünk? Az egyházban ezt az időszakot ad- ventnek nevezzük. Az advent, a latin „advenlő" szóból származik és azJ jelenti „eljövetel".

Az Úr Jézus eljövetelét várjuk, erre készülünk. Az adventi koszorú jelképezi azt a négyhetes várakozást, készülődést, melyen jelkép a négy gyertya a maga színeivel. A három lila a bűnbánatot jelképezi, azt a bűn- bánatot, amellyel meg kell állnunk az Úr előtt, őszinte alázattal és bűnbánattal, hogy megtisztítsa szívünket. Három adventi vasárnap a lila gyertyákat gyújtjuk meg. - Exu- pery szép gondolatával a Kis hercegből”.. .jöttödre díszbe öltöztessem a szívemet... ”

Advent 4. vasárnapján, a rózsaszín gyertyát gyújtjuk meg, amely az öröm jelképe. Elérkezett az öröm ideje, az Úr eljövetele közelségének ideje. „íme az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázok” - mondja Jézus.

Nem akárki előtt nyitjuk meg ajtónkat és nem akárkit hívunk asztalunkhoz Csak azt a valakit, akivel szeretnénk közösségben lenni. Ha behívjuk Jézust a szívünkbe és életünkbe, ő betölti azt szereteté- vel, békéjével és örömével, így ezután igazi ünnepünk, igazi karácsonyunk lehet.

Gulácsiné Fabulya Hilda evangélikus lelkész

A

z „advent" szó „jövetelt" jelent. A mi liturgiánk meghív minket átélni ezt az adventi időt a készület jegyében Krisztus három „jövetelére”.

Ebben az adventi időben a legfontosabb, Krisztus második dicsőséges eljövetelére irányulhat figyelmünk. Ebben az értelemben minden évben ismétlődő adventi idő lelkünk számára olyan mint „a lámpába való olaj töltése” (Mt. 25,1-13), „mint az elem újratöltése". Vagy ha másképp mondanánk: Isten virrasztó szolgáivá kell lennünk, kiknek a „derekuk fel van övezve és a lámpáik világítanak" (Lk 12,35). Mikor a „mi szemeink már-már lezárulnak”, Isten számunkra felkínálja az adventi időt mint egy lelki „kávét"...

Egyszerűen mondva, az advent hozzásegít minket ahhoz, hogy felkészüljünk a halálra. Szomorú gondolatok? Miért? Ne hagyjuk magunkat becsapni és félrevezetni a hitetlen emberek nézeteivel, akik csak fizikailag néznek az életre és érvényes rájuk az, amit az Úr Jézus mondott: „Esztelen” (Lk 12,20). Számunkra, a hívők számára a halál Krisztussal való találkozás és beteljesedése a mi várakozásunknak! A remény erénye számunkra azt mondja, hogy minden gyöngeségünk és gyarlóságunk ellenére is ha kitartunk a jóban, mindvégig, ez a találkozás olyan csodálatos lesz, amit most el sem tudunk képzelni. A mostani adventi időbeli merítsünk nagyon sok lelki erőt. „Menjünk az Úr házába" kérni a segítségét, hogy felkészültek legyünk az igaz találkozásra, az Úr valóságos házában.

„Ha nem úgy volna, megmondtam volna, hiszen azért megyek, hogy helyet készítsek nektek. ” (Jn 14,2.)

Szívből kívánja

Bencsík Tibor római katolikus káplán

Újra próbál a menyecskekórus

Újraalakulásuk után már próbál a legéndi nemzetiségi menyecskekórus. A 10-11 tagú együttes, mely jórészt az előző tagokból verbuválódott, hetente egyszer tart próbát a kultúrházban, Horváth Otília

vezetésével, aki ellenszolgáltatás nélkül vállalta el a menyecskekórus irányítását, tanítását. A szlovák és magyar népdalokat tanuló kórus jövő tavasszal kíván a nagyközönség elé lépni.

A szlovákságunk miatt soha nem volt hátrányunk

Hlacsok Mihályné ősei is Patvarcon születtek

Patvarcon ugyan a megszűnt iskolában sem tanították a szlovák nyelvet, mégis jó pár családban beszélik, még a gyerekek is a szlovákot. Sok szlovák család ősei nyugszanak a temetőben, akik még sok száz évvel ezelőtt az ófalunak nevezett településrészen építették fel első házaikat.

nyének is megfelel és kiszolgálta a generációkat, emlékezik a múltra Hlacsok Mihályné. Az 50-es években kuláknak minősítették sok másokkal együtt a családot. A földet föl kellett ajánlani

Hlacsok Mihály és neje: egyetértésben él az idős házaspár

A 78 éves Hlacsok Mihályné- nak minden őse Patvarcon született. Zsuzsika néni máig őrzi az 1868-ban született anyai nagyapjának Maczka Jánosnak a debreceni huszároktól elbocsátó obsit emléklapját és édesapjának Medvegy Pálnak első világháborús törzsőrmesteri fényképét.- A patvarci szlovákok evangélikusok voltak, ezt őrzi az általuk felújított és szép rendben tartott kis templomuk. Ők magyarul beszéltek, - emlékezik Hlacsok Mihályné, született Medvegy Zsuzsanna. A máig élénk észjárású idős asz- szony, férjével és fiával lakja az ősi portát, amely a mezőgazda- sági gazdálkodás minden szükséges kellékével felszerelt, Mihály bácsi 82 évesen még szálegyenes tartású és a betegségek ellenére segít János fiának az állatok ellátásában, a kárpótlás révén újra megsokasodott föld művelésében.-Mikor 1938-ban felszabadult a Felvidék a csalomjaiak is átjártak a gyarmati piacra, ahol árultam, közöttük az akkor még ugyancsak jó tartású, szép férfiembernek tartott Hlacsok Mi- hályom is, ott ismerkedtünk meg, - csillan meg Zsuzsika néni szeme az emlékezéstől.

1940-ben esküdtek, 1941- ben született a fiuk. A háború a Don mellé sodorta Mihály bácsit, ahol megsebesült, majd odaveszett a kaija. A frontot a pincében vészelte át a család, de szinte mindenüket széthordták a bevonuló orosz katonák, annak ellenére, hogy megértették magukat velük. A háború utáni években kemény munkával igyekeztek pótolni az elorzott javakat.- Jó konyhát kellett tartanom, mert a család minden tagja reggeltől estig dolgozott és kellett a kalória. Mindent előteremtettünk, de takarékosan, ugyanakkor igényesen éltünk. Ezt örököltük az ősöktől. Már az ükapám háza is olyan igényesen lett megépítve, hogy a mai kor igéaz államnak. A tsz-szervezéskor, 59-ben utolsónak írták alá a belépést és minden javukat be kellett vinniük a közösbe. Nehéz évek következtek. A talpra álló téeszben a munka sok volt, a kereset kevés, volt úgy, hogy Mihály bácsi 11 forintot keresett egy napra. Mindketten a tsz-ből mentek nyugdíjba, ami most fejenként húszezer forintot kóstál. Az évek múlásával be kellett látniuk, hogy az erő csökken. A nemrégen még számottevő állat- állomány most egy pár aprójószágot, sertést számlál. Igaz a fiuk még nem hagyott fel a lótartással és a földek művelése is mindennapi gondot jelent, úgy,

hogy ott segítenek az öregek, ahol tudnak. A Hlacsok-portán rend van. A traktor, vetőgép és az eszközök fedett szín alatt leápolva állnak. Azt tartják, hogy sem a gépet, sem a lovat oktalanul nem használják és így kezelik a földet is. Zsuzsika néni édesanyjától örökölhette széles körű érdeklődését a világ dolgai lránt, mert az anyjának ’76-ban kérésére színes tévét kellett venni, aminek műsorait a mama kiértékelte. Még a földrajzi atlaszban is megkereste a tévében bemutatott helyeket. Zsuzsika néni is olvassa az újságot és nézi a televíziót. Örökké emlékezetes marad számára a Magyar Köztársaság kikiáltása.- Végignéztem az adást, ahogy Szűrös Mátyás a Parlament erkélyéről bejelenti ország, világ előtt, hogy Magyarország Köztársaság. Nagyon örültem, mert szerettem volna megélni a már soha nem remélt társadalmi változást. Nem felejtettem el, hogy az előző rendszerben szorgalmas munkánk ellenére, kulá- koknak bélyegeztek bennünket, sokszor meghurcoltak és voltak olyan évek, hogy sokszor éhesen feküdtünk le, - mondja a 78 éves Hlacsok Mihályné. Azt remélem, hogy rendeződnek az ország dolgai, a szomszédokkal is. Sok száz év óta él a családunk Patvarcon, de soha nem éreztük hátrányát, hogy szlovákok vagyunk, ezt a politikusok fújják fel. Mi egyszerű emberek csak dolgozunk a megélhetésért, a boldogulásért, a határ mindkét oldalán.

Szabó Endre

Itt vagyunk Magyarországon (2.)

Vándorló ifjúság - Szabad vallásgyakorlás

A lakatlanná vált települések hosszú ideje elhanyagolt termőföldje kiváló minőségű volt, bőven állt rendelkezésre, s a jólét biztos forrásának tűnt A királyi Magyarországon - a szlovákok lakta térségben is - a jobbágyok röghöz voltak kötve, levándor- lás esetén azonban szabad menetelű jogokat remélhettek.

Az evangélikus szlovákokat a vallási türelmetlenség is sújtotta, új otthonukban biztosították a szabad vallásgyakorlásukat is. Ezek a gazdasági, társadalmi, világnézeti tényezők okozták mindenekelőtt a leván- dbrlást, de ehhez természetes jelenségként csatlakozott a vállalkozói kedv, amely főként a fiatalokat jellemezte. Tessedik Sámuel számol be arról, hogy Szarvasról Nyíregyházára áttelepült szlovákok zöme ifjúkorú volt. Mindezt befolyásolta az a remény és hit is - amely a korunkhoz közelebbi, Amerikába történő kivándorlás kapcsán nagyon ismerős -, hogy a bibliai bőség hazájába, Kánaánba jutnak. A levándorlás első időszakára a 17. század végétől a szökés volt a legjellemzőbb, amely oly méretűvé vált, hogy az országgyűlés és a helytartó- tanács védő rendelkezéseket is hozott a szökött jobbágyok

visszaszármaztatása érdekében. Ezek azonban a néptelen térségre visszatért, vagy új földbirtokosok érdekeivel ütköztek, s nemhogy elmulasztották a törvények megtartását, hanem a földjükre jutott, szökésben lévő jobbágyoknak szabad meneteit, vallási szabadságot nyújtottak. Ugyanezeket a jogokat kapták a szervezett telepítés révén érkezett szlovák telepesek is.

A szlovákok első nagy le- vándorlási hulláma három szakaszra bontható.

1690-1771 között a főként szökött jobbágyok, mindenekelőtt a töröktől visszafoglalt vidékkel határos megyékből (Bars, Nyitra, Nógrád, Hont, Abaúj) indultak. Az északra fekvő megyékből (Trencsén, Árva, Liptó, Zólyom, Szepes) ezt a sávot mintegy ugródeszkának használták fel a további vándorláshoz. Ebben a szakaszban nyugaton Eszak-Dunántúlon, az ország közepén és keleten, a nyelvhatáron lévő megyék déli, lakatlan helységeibe települtek. így népesült be újra Pilisszántó (1703), Kesz- tölc, Piliscsév (1701-1709), Oroszlány (1701), a bakonyi Súr (1695), a nógrádi Bánk (1680), Vanyarc (1705), a Pest megyei Ácsa (1688), Csővár (1706), valamint feltehetően a zempléni Óhuta (1696) is.

A második letelepedési szakasz az 1711-1740 közötti éveket öleli fel, az 1720-ig tartó időszakban zajlott le a földesúri telepítés zöme, amelynek két válfaja volt: az egyik szerint azok a földesurak, akiknek északon is voltak birtokaik déli földjeikre onnan hozták alattvalóikat. A másik - az állami szervektől kapott engedély alapján - szervezett telepítésként történt, melynek név szerint ismert telepítési szervezői (impopulátorok) is voltak. Az így letelepült szlovákok a földesúrral jogaikat és kötelességeiket rögzítő szerződést kötöttek. Az egyik legrégebbi szerződésben (Aszód 1716) ugyan szigorú kötelezettségeket vállaltak magukra, de ezek a korabeli kötelező szolgáltatásokhoz képest jóval előnyösebbek voltak. Általában háromévi adó- mentességet kaptak (ezt rögzíti a kiskőrösiek szerződése is). Ha úgy érezték, hogy túl kemények a feltételek, újabb és kedvezőbb szerződést csikartak ki (pl. 1756-ban Mendén), vagy pedig kihasználva a szabad költözködés jogát - továbbálltak, hiszen bőven volt lehetőségük a válogatásra. Bél Mátyás az 1730-as évek elején szintén felfigyel erre a jelenségre a Békés megyében letelepült szlovákokkal összefüggésben: „A jövevények, akik alighogy itt tanyát vertek, máris újabbat kezdenek keresni, ezt kárhoztathatjuk ebben a folyvást költözködő népben.” Ugyanakkor méltatva dicséri szorgalmukat: . .nincs olyan földesúr, aki ha üres földje van, ne részesítené előnyben mindenki mással szemben a szlovák telepeseket a munkában tanúsított szívós igyekezetükért”. Ebben a szakaszban a szlovákok első önálló településeik egész sorát hozzák létre. (Folytatjuk)