Nógrád Megyei Hírlap, 1998. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-15-16 / 191. szám
v _ / r A NOGRAD MEGYEI HÍRLAP MELLÉKLETE 1998. AUGUSZTUS 15-16. 1 Filmajánló: Hat nap, hét éjszaka Ostor nélkül a dzsungelben Harrison Ford, századunk kétségtelenül legnagyobb eddig elsősorban akciódús filmekben mutatta meg, hogy mire képes. Bumm- bumm, csitt-csatt: Ford a világ legnépszerűbb kalandjaiból vette ki a részét. A sok birodalmi rohamosztagos, náci katona és terrorista elpáholása után aztán úgy gondolta, hogy egy kis arculatváltást követően teljesen másfajta szerepkörben is bemutatkozik a világ számára. Igaz, hogy már Han Solo és lndy figurája is sok humoros vonással rendelkezett, Harrison Ford legelőször mégiscsak az 1995-ös Sabrina című filmben tűnt fel igazán komikus szerepben. Hároméves újbóli lövöldözés és világmegmentés után aztán most újra vígjátékkal jelentkezett. A Hat nap, hét éjszaka c. film azonban igen vegyes stílusú mozi: vicces, romantikus. szép, mint egy trópusi útifilm és kalandos, mint egy Indiana Jones-expedíció. Robin Monroe (Anne Heche a Tűzhányóból) tipikusan mai nő: Öntudatos, nagyszájú és még a nyaralása idején sem tud elszakadni a munkájától, így történik ez most is, amikor egy váratlan telefonhívásra újra dolgoznia kell. Mivel éppenséggel Tahitire kellene repülnie, igénybe veszi a rozzant gépével furikázó Quinn Harris (kicsit lazulnak a hasizmok, de még mindig király: Harrison Ford) légi szolgáltatását. Az már az első pillanatban kiderül, hogy az utas, illetve a pilóta nem túlságosan szívlelik egymást, de ez még nem is lenne olyan nagy baj. Az igazi gondok akkor kezdődnek, amikor a páros egy jó kis kiadós vihart követően kényszerleszállást hajt végre egy kietlen szigeten. Rövidesen - mint ahogy az már jó előre várható volt - kétszemélyes háború veszi kezdetét a fövenyen. Harris és Monroe felváltva hol egymás, hol pedig a természet, illetve az éppen oda vetődő kalózbanda tagjai ellen kell felvenniük a küzdelmet. A sok, viszontagság és rohanás után azonban nem maradhat el az előre megjósolható befejezés: a happy end! A szívet melengető, romantikus komédia rendezői székében a viccek nagymestere, Ivan Reitman (Szellemírtók, Ikrek, Junior) üldögélt. Mivel eddigi sikerei is tehetségét igazolták, a Ford-Heche párossal kiegészülve most is kellemes és szórakoztató perceket szerez majd a számunkra. Harrison Ford - most karikás ostor nélkül - augusztus 13-tól nyargal majd a dzsungelben. Szilágyi Gábor Egy páncélos és a királyi sarj - A spanyol Felipe herceg és a páncélos szárazföldi hüllők királya, egy galapagosi óriásteknős. A herceg a napokban egy új központot nyitott meg a galapagos- szigeteki San Cristobalon, amelynek az a célja, hogy a turistákat és a helybelieket megtanítsa harmóniában élni a természettel. Fontos szerepet kap persze a különleges élővilág megóvása is. Huszár Norbert: Nekem azt mondták, hogy a földön járjak! „Amikor már tudom húzni az ecsetet” Tojásfejű színházművészet - Polgárpukkasztó színházi csoportok szórakoztatják ezekben a napokban a nagyérdemű közönséget a skóciai Edinburghben, a város legnagyobb parkjában. Egyébként a felvételünkön látható tojásfejű művészek a Natural Theatre Company tagjai. A skóciai városban a hétvégén 140 csoport fellépésére számítanak a szervezők. Vannak olyan dolgok, amiket nincs idő kimondani - vallja Huszár Norbert, salgótarjáni képfestő. A huszonhat éves fiatalember - civilben számítógépes rendszergazda - elmondása szerint megálmodta, hogy festenie kell. Ez két éve történt, s az induló alkotó ma már első kiállítására készülhet, ennek részleteiről azonban nem szívesen mond konkrétumot, hiszen számos részlet még a jövő kérdése. Különös világa van Huszár Norbertnek. Elmondása szerint festészetének terápia jellege van, munka közben csak az adott kép köti le, az idő megszűnik. Hozzáállásában különösen szimpatikus, hogy először a mesterséget kívánja megtanulni, a pályakezdő festőnek nem kenyere, hogy rögtön az indulás „óráiban” absztrakt módon nyúljon az alkotáshoz. Munkáiban kétségkívül megjelenik az a törekvés, melyben intuícióira figyel, s ezek az ösztönös megérzések sokszor olyan tempóban áramlanak és illeszkednek gondolatsoraiba, hogy néha a megvalósítás „lemarad” (persze csak időben) az elképzeléstől. Ez minden bizonnyal a későbbiekben is meghatározó vonala lesz kialakuló festészetének. Huszár Norbert ugyanakkor bízik abban, hogy akinek a figyelme képes dekódolni ezeket az allegorikus vonalon készített olaj- festményeket, az megfejtheti, hogy mik is a következtetései befelé irányuló figyelmének. Első kiállítására készül tehát egy megyénkben élő' fiatalember. Neve természetesen nem teljesen ismeretlen már, hiszen barátai között tudhat számos Nógrádban élő alkotót, így Cene gál Istvánt, Ducsai Istvánt, Karácsony Attilát, de tartja a kapcsolatot Orosz István művésztanárral is. Az induló festő szavaiból az derült ki - minapi beszélgetésünk során - hogy valóban komolyan veszi azt, amibe két éve belekezdett. Tisztában van az alkotói tevékenység felelősségével, s minden bizonnyal azzal is, mennyire fontos e munkában a becsület, ahhoz, hogy az ezredvégen értékeket teremtsünk, akár a hétköznapokon is. Hisz' még abban - információ-áradat ide, világháló oda - hogy érdemes megállni egy-egy másodpercre, s valamit nyújtani embertársainak. Bár, valószínűleg tisztában van már azzal is, amit Pilinszky János több mint húsz éve fogalmazott meg, mely szerint: „A jóság jelenléte . . . még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nemcsak néma, de láthatatlan is. ” Dukay Nagy Ádám a halát (28-29.) Folytatás csütörtöki lapszámunkból Csakugyan bementem a ma már nagy szerepet kapott férfivécébe, de azt egyáltalán nem rendeltetésszerűen használtam. A szellőzőrács mögül kikaptam a palackokat. Három tartalmát szétöntöttem a vécé előterében, a többit magammal vittem a folyosóra. Mindenütt egybefüggő sávot öntöttem, a folyosón a függönyök alá is locsoltam, még a szobákba vezető ajtókat sem hagytam ki. Az iszonyú zajban és félhomályban senki sem figyelt rám. Tudtam, már csak percek vannak hátra. Láttam Elisát és Rogert - Petrovic mellett táncoltak. A szerb busafejű fickó volt, magas homlok és dús szemöldök jellemezte. Barna a haja és barna a bőre is. Lompos mozdulatokkal táncolt, inkább csak imitálta azt, talán már fejébe szállt az ital. Dino a Petrovicra vigyázó két katona mellett állt, ugrásra készen. Olasz barátom és helyettesem egy kósza vállmozdulattal mutatott egy közelben ácsorgó feketére. Ez lehetett a titkosügynök... Odamentem melléje, és a fülébe súgtam. *- Ugye, ön Múlani embere? Bizalmatlanul pislantott hátra.-Nem akarok beleszólni a dolgukba, higgye el. De Múlani ott hever az egyik vécében és... szóval olyan véres az arca... - nagyon aggódó volt az arcom, a hangom. A pasas még egy pillantást vetett Petrovicra, aztán elindult a vécé felé. Ha a főnökön segíthet, méghozzá elsőnek, az talán beleszámít majd a karrierjébe - gondolhatta. Amikor eltűnt a folyosón, lehajoltam, mint aki a cipőfűzőjét köti. Senki sem figyelt rám. Dobozból szál gyufa, sercegés. Láng száll a kis pocsolyára. Felcsaptak a lángok, végigfutottak a folyosón. Elsőnek egy fekete lány vette őket észre, sikoltása messze szólt. A pánik majdnem azonnal kitört. A terem távolabbi végeiben még nem sejtették, mi történik, hát nyugodtan táncoltak tovább. De a lemezlovas magas emelvényéről meglátta a lángokat, és kikapcsolta készülékét. A csönd idegen volt itt, és bármilyen furcsán hangzik, azt kell mondanom: siketítő. Mindenki azt hitte egy pillanatra, hogy baj van a hallásával. De akkor már ropogtak á lángok... Felkúsztak két függönyön és drapérián. A toalett felől rémült férfiak rohantak.- Tűz van! - ordította egy fehér férfi angolul, valaki franciául ismételte. A feketék helyi nyelven üvöltöttek, a félelem úgy terjedt bőrszínre való tekintet nélkül, hogy öröm volt nézni. Már persze nekünk, akik tudtuk, hogy eljön ez a pillanat. Az emberek egymást taposva lódultak a kijárat felé. Egyelőre csak a főbejáratot használták, azt ismerték, ott jöttek be. Dino, Elisa és Roger máris ott voltak a két katonánál. Míg az olasz és a francia elintézték őket - a kavarodásban senki sem figyelt fel rájuk, a katonák egyszerűen eltűntek valahol a padlón - Elisa odabillent Petrovic elé, rámosolygott.- Te is félsz a tűztől? - kérdezte csábos mosollyal. A szerb csak vigyorgott, nem értette, de tetszett neki a lány. Elisa hófehér fogsora megcsillant... De a jobb ökle szédületes sebességgel érkezett a férfi halántékára. A lány azelőtt testépítő volt, és néhány menő üzletasszony testőre. Tudott nagyokat ütni. Petrovic barna feje is eltűnt a tolongó embertestek között... Mbuni elnök kísérete sürgette az elnököt, kifelé! Testőrei köré csoportosultak. A tűz még nem volt igazán fenyegető, az irodák alatt azonban lángra kapott a falakat lazán borító vörös drapéria, ettől nézett ki úgy, hogy a lángok már szinte eszik a falakat. Ennek ellenére biztos lehettem benne: ha gyorsan nem oltják el, leéghet az egész ház. Kiringának annyi - no persze, az apja majd ezt a veszteséget is pótolja! Fél szemmel még láttam, hogy Dino és Roger egy zsebkendőt borítanak Petrovic arcára, lekapják a zakóját, ne legyen felismerhető. Úgy nézett ki, mintha egy áléit füstmérgezettet vinnének magukkal, sodortatva a tömegben. Tehát minden a tervem szerint halad! Mbuni elnök - el kell ismernem - nem esett pánikba. Oda sem figyelt kíséretére, inkább felpattant egy asztalra, és a tömeget fürkészte. A füst még csak odafönt, a mennyezet alatt terjedt. Az emberek éktelen zajt csapva nyomakodtak a kijárathoz. Valaki feltépte a másik ajtót is, talán a személyzet egy tagja lehetett. Egy fekete táncosnő Kiringa nevét kiáltozta. És akkor történt. Mbuni és én voltunk a két mozdulatlan, nyugodt pont az egész teremben. Mint két sziget a viharos tengeren, én méreteimmel emelkedtem ki a tömegből, ő meg azért, mert fenn állt egy asztalon. Talán először a mozdulatlanságom lepte meg, vonta oda figyelmét. Még előtte mondott valamit embereinek, amit nem értettem - alighanem a szerbeket kerestette velük. Aztán a két tekintet összekapcsolódott...- Skagen! - kiáltotta éles, átható hangon.- Salut! - feleltem gúnyosan. - Hogy vagy, tábornok? Most már, hogy volt alkalmam nyugodtan szemügyre venni őt, emlékeztem rá. Az öreg elnök idején egy jelentéktelen vidéki helyőrség parancsnoka volt, talán csak őrnagyi rangban, az ötven éve ellenére. A tábornoki rangot a puccs után adományozta önmagának. Biztosan ő adta ki a parancsot az elnök meggyilkolására. így hát ő felel akkori társaim haláláért is...- Fogjátok el! - üvöltötte, és láttam az arcán a megvilágosodást. A széles, zsíros fekete arc közepén a két szem, akár egy rituális álarc élettelen nyílása. Tudta már, mi történt. Volt any- nyira értelmes, hogy felfogja: a szerbek eltűntek, és a tűz sem véletlen! És hogy mindezt én okoztam. Múlani és néhány másik főembere nevét kiabálta - de már nem mindenki volt mellette... A fenyegető lángok erősebbnek bizonyultak, mint a hűségeskü. Az életükről volt szó, hát menekültek! Vagy már sejtette, hogy ezeket is én tüntettem el? Minden rosszért engem vádolt? Vad ötletem támadt. Ha azt akarjuk, hogy ne üldözzenek bennünket, a legnagyobb dolgot kellene elkövetnem, amire csak képes lehetek itt és most. Ráadásul okom is van rá, hogy leszámoljak ezzel a véres kezű pojácával. Azért akadtak még hívei. A tömegen keresztül egyenruhás elit alakulatosok nyomakodtak felém. Még nem vettem elő a pisztolyomat, bár a kezem a zsebemben már rátalált egy kemény tárgyra... A gránát, amit az imént kaptam Rogertől! Hát hagytam a pisztolyt, és csak ezt markoltam. Lehajoltam, és én is igyekeztem beleolvadni a tömegbe. így az engem kereső katonák nem láthattak meg, tolakodtam volna előre. Amikor egy perccel később felmerültem, már láttam, hogy Mbuni tábornok még ott van, de már nem az asztalon, hanem mellette. Még mindig a tömeget fürkészte, közben a testőrei szorosan körülvették. A tűzvész elől menekülő feketék és fehérek, férfiak és nők viszont már eltávolodtak kis csoportjuktól. A füst alább ereszkedett, a terem túlsó végét már szinte ették a lángok... Akkor kibiztosítottam a gránátot. Oly ismerős a mozdulat, a pöcök kiugrik a helyéről, számolok magamban, huszonegy, huszonkettő, és dobom abba az irányba... A robbanás zaja mindent felülmúlt. A detonáció szele szinte elsöpörte az elnököt és kísérőit. Repülő egyenruhás testeket láttam, de nem sokáig, mert persze lehúztam a fejemet. Már-már a kijárat közelében voltunk, amikor az ajtónál valaki megragadta a karomat... Múlani! A titkosszolgálat főnöke véres arccal, de meglepő erővel szorította a kezemet. Éppen azt, amelyikkel a pisztolyt húzhattam volna elő a zakó zsebéből. A rémült tömeg visítása, bömbölése lehetetlenné tett bármiféle beszélgetést. (Folytatjuk)
