Nógrád Megyei Hírlap, 1994. február (5. évfolyam, 26-49. szám)
1994-02-12-13 / 36. szám
1994. február 12-13., szombat - vasárnap NYÍLT TÉR HÍRLAP 11 Szürke szerint a sivatagnál is sivárabbá tették Salgótarján zenei életét Hol van az a régi rockváros?! C OLORADO - ezt a nevet valamennyi nógrádi (és nem nógrádi) roc- kernek a becses figyelmébe ajánlom. Érdemes lesz leske- lődni, hallgatózni. Hogy miért? Nagy dolog van ám itt, kérem. Új banda döngeti a kapukat! Vagy nem is új ez már annyira...? Erről hadd szabadjon később... A nagyok árnyékában Komoly, figyelemre méltó rockzenei törekvések mindig is léteztek a megyében, különösképpen Salgótarjánban. A nagy elődök dicséretes, úttörő erőfeszítései után az amerikai rockot játszó FANYÚL (Henning Róbert, Hlavaj István, Kudella Aladár és Várkonyi Zsolt) és a progresszív rock legszebb hagyományait követő FRONT (Alapi István, Fekete Sándor, Szilágyi Péter, Vincze Zoltán) a nyolcvanas évek elején eljutott egészen az álmok kapujáig. A két remek csapat azonban zeneileg hiába tudott mindent, bőrükön érezték a vidékiség valamennyi hátrányát, s végül nem tudta beverekedni magát az országos élmezőnybe. Szét is szóródtak a fiúk hamarosan, azóta is betöltetlen űrt hagyván maguk után. A Fanyúl és a Front árnyékában, s részint az ő társaságukban még jó néhány figyelemre méltó csapat, tehetséges zenész bontogatta szárnyait - több-kevesebb sikerrel. Ebből a körből a zenebarátok számára nem kell bemutatni Oláh Zoltánt, Szőke Györgyöt és Soós Sándort, s az általuk fémjelzett formációkat. Nos, volt ezekből elég - mondjuk a Dexion, aztán az egyik különös felállású Fanyúl, majd az Impulzus, a Toronto, de sorolhatnánk -, ez a három fickó azonban a hosszú, és sokszor böjtölős évek során - mondhatni - állandó útitárs lett. Néhány éve az Impulzus végre meghozta számukra a régóta várt sikert. Ébredj, Rákóczi tér! címmel meglehetősen jó A Colorado régi-új formációja (balról): Soós Sándor (basszusgitár), Bede Norbert (billentyűs), Vas Norbert (dob), Szőke György (szólógitár), Oláh Zoltán (ének) Fotó: Gyurkó Péter zenei anyagot sikerült kazettán piacra dobniuk. A folytatás azonban azóta is várat magára. Próbálkoztak több más névvel, helyenként a tagok is cserélődtek, de semmi sem jött igazán be. Tarjánból is eltűntek... Vajon miért? Nincs lehetőség-Nem lehettünk próféták a saját hazánkban - kezdi Oláh Zoltán (Szürke), a gárda énekese, szellemi vezére. - Pedig már valamennyi élvonalbeli bandával szerepeltünk együtt a fővárosban és szerte az országban. Az Eddával félszázszor is játszottunk. Gyakran megfordulunk Szlovákiában is. De Salgótarjánban, amely mindig rockváros hírében állt, sajnos mára megszűntek a lehetőségek. Ez azért van, mert mostohagyerekként kezelik a rockzenét, s a közönségét. Pedig ezekkel a srácokkal kellene a legtöbbet foglalkozni, olyan programokat teremteni számukra, hogy ne az utcát, a kocsmát válasszák. Kivételek azonban itt is akadnak. Az Ady Endre Művelődési Házban Borókné Lipták Mária igazgatónő - a városban egyedüliként - befogadta a rockereket. Szürke nem is győzi eléggé áldani a hölgy nevét. De ebugattát, még mindig nem beszéltünk arról, mi is akar lenni ez a Colorado. Nos, tartsuk be a történeti sorrendet. Szürkéék annak idején a jól csengő Impulzus nevet azért adták fel, mert azt - ahogy ő maga fogalmaz - egy-két ember szemét módon besározta. így aztán nagyon gyorsan Hell’s Powers lett belőlük. Hm, Pokoli Erő - úgy hangzik, mintha az összes ördög felszaladt volna a föld gyomrából, és belekezdett volna valamilyen kibírhatatlan, kőkemény dologba - trash-be, ilyesmibe. Pedig hát Szürkéék ennél sokkal finomabb fickók ám. Élvezhető amerikai rockot játszanak. Kicsit hasonlítanak a Totóra, kicsit a Styxre, kicsit a Sagára, de sok minden van, ami egyéni bennük. Csak hát az a név... - az bizony meglehetősen félreérthető! A fejükre is olvasták ezt a Metal Hammer legutóbbi számában, ahol tekintélyes írást közölnek a zenekarról. Pokolból Colaradóba Szürkéék leültek, meghány- ták-vetették, és végül - nem régebben, tegnap - kiötlötték: amerikai zenéhez amerikai név illik. Legyenek hát Colorado!- Úgy tűnik, ez a formációnk lesz a legsikeresebb - jelenti ki Szürke. - A füleki Bede Norbi személyében remek billentyűsre tudtunk szert tenni, ami nagyot lök a bandán. Az elkövetkezendő hetekben, hónapokban sokat szerepelünk Budapesten. Bízunk benne, hogy összejön a régóta tervezett CD is, amely eleddig a pénzhiány miatt „pihent”. Szürkéék azért remélik, hogy néha Tarjánba is „eljutnak”. Balás Róbert Julian, Joko és Paul - ismét együtt mutatkoznak R itka érdekes kép született a minap az Eltun Johnt ünneplő fogadáson. Yoko Ono és Julian Lennon a tömegben egészen véletlenüK?) összetalálkozott Paul McCartneyval, A közelmúltban mi is megírtuk, hogy felröppent a hír: a legendás Beatles - sajnos, immár John Lennon nélkül - egy alkalomra újra összeáll. Ezt ez a találkozó is megerősíteni látszik. Brooke Shields is beadja a derekát BROOKE SHIELDS, a népszerű filmszínésznő nemrég még úton-útfélen szűzi mivoltával kérkedett. Nos, azóta a csodálatos szépség alapvető változáson esett át. Immár fél éve együtt él a Bon Jovi nevezetű rockzenekar dobosával,- a negyvenéves Tico Torresz- szel. A fiatalok hamarosan egybekelnek. Van Damme negyedszer is A feljövőben lévő testépítőcsillag, Jean-Claude Van Damme március 13-án feleségül veszi barátnőjét, Darcy La- Pier-t. Az esküvőt New Yorkban tartják, és 300 vendéget várnak - köztük a nagy vetélytársakat: Sylvester Stallone-t és Arnold Schwarzeneggert. Jean-Claude ' Van Damme-nak ez a házasság immár a negyedik kísérlete. VoíUaideje bőven megvizsgálni választottjához fűződő érzelmeit, hiszen már nem kevesebb, mint négy esztendeje él együtt a szép Darcyval. A párnak három gyermeke van: kettő a testépítő-király egyik házasságából származik, és Darcynak is van egy kislánya előző férjétől, Ron Rice-tól. Kései csillag M ég nem volt huszonhárom éves amikor meghalt, de ha végignézzük rövid, alig öt esztendeig tartó pályafutását, azt mondhatjuk: megélt, megalkotott, elért, és megszenvedett mindent. Azért mondom hogy megszenvedett, vagy elszenvedett mindent, mert visszautasították, nem törődtek vele. A mindenható slágerlistákon a lemezei soha nem értek el olyan szép helyezéseket, mint amilyenekre - a mostani hírnevét ismerve - gondolna az ember. Hírneve, ismertsége is csupán jóval halála után lett általános, világhódító. Öcsi, haver Békés, vallásos, zenét szerető és zenét művelő családba született. Igazi neve Charles Hardin Holley volt. Mindenki, aki ismerte, csak Buddynak becézte, szólította, ami azt is jelenti, hogy „öcsi” és azt is, hogy „haver”. Könnyű volt hát később döntenie, hogy művészneve Buddy Holly legyen. Szerényen éltek, de nagyon boldogan. „Buddy” volt a negyedik, utolsó gyerek - egy nővére és két bátyja után. Édesanyja kívánságára hegedülni tanult, de később, mikor rabul ejtette a countryzene, megtanult gitározni is. Iskolatársával és barátjával, Bob Montgomeryvel 1949-ben jelentkezett szülővárosa, a texasi Lubbock KDAV betűjelű rádiójánál, meghallgatásra. Amit csináltak, olyan jó volt, hogy a vasárnapokra külön műsoridőt kaptak. „Zsebes” Duncan, a KDAV lemezlovasa arra biztatta a két fiút - Holly akkor még csupán tizenhárom éves volt -, hogy menjenek bátran bulikba, iskolákba, szerényebb garden partykra. Ott is mutassák meg, mit tudnak, ne csak a rádióban. Megfogadták a tanácsot, de már velük ment a bőgős, Larry Welborn is. így teltek az évek: muzsikával, iskolával. Közben a Lub- bocki rádió új lemezlovasa, Dave Stone, és mások nagy nehezen elérték, hogy a Decca lemezcég szerződtesse Buddy Hollyt. 1956-ban aláírták a ti: megállapodást, a társaság azonban nem törődött Hollyval. Azt mondták: kiadták két lemezét, ráfizettek, nem látnak benne fantáziát. Jerry Allison beült mögé dobolni - vele is iskolatársak voltak —, és a „Midnight Shift” az „Ollie Vee”-vel már valamelyes sikert ért el. A Decca a szerződés lejártával könnyen elengedte a gitáros énekest, aki azonnal Norman Pittyhez ment az Clovisba, Új Mexikóba, a Coral stúdióba. És 1957 februárjában, amikor felvette „That’ll be the day” (Majd azon a napon) című dalát, elkezdődött az az időszak, amelyet már igazi karriernek lehet nevezni. Bár most már a listákra felkerült, hangversenyeket is adott - átjött Britanniába koncertezni -, mégis: valami még nem olyan, mint a nagyoknál. Talán a stílusa, a hangzása, az előadásmódja. Az övé nem az a rock and roll, amit addigra már mindenütt megszoktak. Túl sok benne a country, sokszor merev és szögletes, kicsit ügyetlen, és nehézkes. Lehet, hogy a gitárzenekari hangzás idegen még, nincs itt még az ideje. Minden zenésztársával, a Cricketsszel is, úttörő a felállásban - talán ezért nem lehetett egyértelmű a siker. Máig is rejtély, hogy életében mi lehetett a valódi baj vele. Az 1957-es „Oh boy”-t máig rengetegen feldolgozták. A lemez B oldalát, a „Not fade away”-t a Rolling Stones népszerűsítette. Ki ne ismémé már az „Everyday”-t, a „Bo Diddley”-t, az „Early in the moming”-ot, a „True love ways”-t...? Vagy a „Words of love”-ot, amelyet a Beatles dolgozott fel? Előre érezte... Buddy Holly aztán harmincöt éve, 1959 februárjában repülőgép-szerencsétlenségben meghalt. Úgy szokták ilyenkor mondani: mintha érezte volna előre. Mert januárban sok-sok dalt vett fel magnóra. Csak úgy - szólóban. Ezek alá aztán a Crickets és más zenekarok később „alámuzsikáltak”. És Buddy Holly csillaga a hatvanas évektől ragyog igazán szép fénnyel. Vass Imre Brian May szólópályán H űséges alattvalója volt a Királynőnek Brian May, a csodálatos gitárjátékos. Ez a „Királynő” nem más, mint a legendás Queen együttes. (A queen angolul királynőt jelent.) A remek brit gárda a hetvenes évek elejétől, közel két évtizeden át megingathatatlanul állt a csúcson. Számos albumuk közül az A Night at the Opera (1975), vagy a Jazz (1978) a rocktörténet alapművei közé tartozik. Sajnos a remek Freddy Mercury halála után a csapat szétszéledt. Brian May is szólópályára lépett. Új albumának címe: Vissza a világosságra.
