Nógrád Megyei Hírlap, 1993. október (4. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-09-10 / 236. szám

6

HÉTVÉGI MAGAZIN

1993. október 9-10., szombat-vasárnap

A neppereknek áll a világ Kárpátalján (is)

Kárpátaljai kora reggeli táj, magyar ecsettel (a fuvaros a kocsirúd alatt fekszik)

Képek: Mikuska István

Az ungvári sétálóutcán sem újdonság már a koldus látványa

tábornokkal. Régen hallott zdrasztvujtye, régen látott három csókkal kísérve, aztán a vendégeket magyar kollégáik koszorújában elnyelte a záhonyi határállomás épülete.

\z ukrán határátkelőnél egy luuts BMW-vel érkezett újgazdag honfitársunk hiába lobogtatta meghívólevelét, félre kellett állnia. Őt követően német tévések áruházi katalógusokkal felfegyverkezve próbáltak bejutni Ukrajnába: sikertelenül.

E tapasztalatok birtokában némi félsszel nyújtotta kollégám az egy-egy tábla Milka csokival bélelt útiokmányokat az ukrán útlevélvizsgálónak, aki rezzenéstelen arccal csúsztatta a fiókba a baksist, amit még megfejeltünk egy csomag rágóval, s már mehettünk is.

Ázsiai bazárhangulat, bódék, üzlet reményében ácsorgó nepelnéztünk egy kereszteződést? De nem. Megnyugtattak, jó irányba megyünk a Munkács felé vezető, főútként nyilvántartott dűlőúton.

Magyarország legrosszabb állapotú, negyedrangú útja is jobb lehet, mint az, amelyen többszáz méteren utaznunk kellett. Tengelytörő hepehupák, kátyúzást soha nem látott gödrök, mindezek tetejébe száguldozó őslakosok. Számukra a vasúti átjáró piros-tilos jelzése sem jelentett akadályt: amikor megálltunk egyiknél, a mögöttünk közeledő Volga hangos tülköléssel adott kifejezést nemtetszésének, majd átrobogott a síneken. Ötperces várakozás után, miközben többek is fittyet hánytak a jelzésnek, mi is követtük példájukat.

Nagydobronyba érve zsákokkal megrakott, hatalmas tárférfi. Az asszonyok nem szóltak, csak néztek bennünket csöndesen ...

Amikor azt kérdjük, milyen magyarnak lenni mostanság Kárpátalján, nem sokat gondolkodtak azon, mit mondjanak. Áradt belőlük a szó.-El voltunk mi itt felejtve eddig. Mindig csak Erdéllyel voltak elfoglalva Magyarországon. Most már lassan felfedeznek bennünket is, de ezzel még nem lesz nekünk könnyebb. Az előző világban mindenféle magyar újságot tudtunk olvasni, most meg csak a Kárpáti Szó jut nekünk. Abból is csak egyszer egy héten. Régen háromszor volt ennyi idő alatt. Szerencse, hogy a magyar tévét legalább nézni tudjuk.

Munkács leginkább váráról, s annak volt urairól: Thököly Imréről, feleségéről Zrínyi IlonáA munkácsi vár mesés szépségű

Mielőtt kedvünket szegte volna a váratlan akadály, kiderült: kiskapuban ezúttal sincs hiány.-Nézzék, ha más nincs, tegyenek egy doboz Marlborot az útlevelük mellé, én is így megyek most át - tanácsolta alkalmi ismerősünk. Látván rajtunk a tanácstalanságot, bátorítólag hozzátette- Bármit adhatnak egyébként, ami egy kicsit is nyugati, s nyert ügyük van.

A magyar határon nem volt probléma, intettek: mehetünk. Azaz mégsem. Az utolsó pillanatban megálljt parancsoltak: várjunk negyedórát, mert delegáció érkezik a Tisza túlsó partjáról. Fél óra múltán be is futon egy fekete Volga, benne két csíkos nadrágos ukrán határőrperek fogadtak bennünket a határátkelőt követő 200 méteren, aztán Csap következett: második világháborús hősi emlékmű lángoló örökmécsessel, Tisza- kávézó, cirill betűs cégtáblák. Az egyik ház falán angol nyelvű felirat: white power (fehér erő). A főutcán négy éves forma kislány, hosszú kötőféken tehenet legeltet, aztán egy váratlan, életmentő kormánymozdulat: az útközépi csatornafedelet valaki elvitte magával, s a tátongó nyílásba majdnem beleesett Trabantunk kereke. Épphogy túltettük magunkat a sikeres manőver fölötti örömünkön, amikor újabb szabadon garázdálkodó csatornanyílás közeledett.

Aztán egyszercsak elfogyott az út: visszafordultunk, talán

szekereket láttunk, tetejükben heverő, beszélgető emberekkel. A helyi kolhoz magyar ajkú parasztjai hozták terményüket a malomba.- Huszonhatezer kupont keresek havonta, 32 év után — szólalt meg egyikük. - Gondolja el mire elég ez, ha egy kiló kenyér ezer kuponba, a két mázsa búzám megőrlése 7000 kuponba kerül.- Vannak, akik feketén eladják a terményjárandóságukat, mázsánként 80-100 ezerért, hogy el tudják tartani a családjukat - vetette közbe egy másik- De a legnagyobb gondunk, hogy jön a tél. Egy kocsi szén, jó 3—4 mázsa 12-14 ezer forint. Hát honnan vegyünk forintot, ha kuponunk sincs?!- Ki kell járnunk az erdőre, ahonnan engedik, hogy a galy- lyat hazahozzunk. De vodkára, amiből egy liter 14—15 ezer kupon, sehogysem telik - panaszolták.-A kommunista világ megszűnt. A vehetők maffiázásra tértek át, és milyen jól megy a soruk, nekünk szegényeknek, meg rosszabb lett minden. Hát nem tudom ruházni a gyerekemet, akinek reménye sincs, hogy továbbtanuljon - így egy negyven körüli, barázdált arcú

■

mm

% ' > i

gMpiilni

Mini

:

I

llllll

s> f... - '

' / ■ y, . .: '■ ■ '■ ' » ,

b* * - &

Üi|n@i

■w.s-f.'í*. . J

'

HMi

1

■MM

í ■■

WSm

ról, valamint fiukról, II. Rákóczi Ferencről nevezetesek. A vár az utóbbi években már szabadon megközelíthető volt, így mi is megragadtuk a lehetőséget, hogy keresztül-kasul bejárjuk a csodás állapotban megmaradt erődítményt, amelynek belső terei, a kerengők és folyosók szegleteiben megbúvó múlt arra késztettek, hogy meglóduljon, szárnyaljon az ember fantáziája.

Aztán beértünk a városba, s felébredtünk. Muszáj volt magunkhoz térnünk, mert az eddig tapasztalt közlekedési morál, még katasztrofálisabbá vált. Minderre egy példa. A vasútállomást kerestük, azonban eltévedtünk. A megállított járókelő a legnagyobb nyugalommal segített:- Forduljatok vissza... - kezdte, azonban közbevágtunk:- De egyirányú az utca.- Nem fog szólni senki - válaszolta.

S valóban nem szóltak. A szembejövő forgalom nem villogott, nem integetett, nem dudált.

A kerékpárosok viszont a legnagyobb sötétben sem használnak világítást. Csak hirtelen feltűnnek, s már ott sincsenek. Mint a kámfor.

Kinéztünk egy belvárosi szállodát: egy éjszakát Munkácson töltünk. A portán megértették velünk, hogy a külföldiek csak egy adott hotelben szállhatnak meg. Odahajtottunk, s lön csoda: volt szoba. A legalább 100 szobás szállodában jó ha laktunk húszán, de javában tartott a férőhelyek megduplázása: építkeztek.

Este irány egy elegáns étterem vacsorázni. Nemzetközi, elronthatatlannak hitt ételt: rántotthúst kértünk. Jó tanács: ha arrafelé járnak, ne kóstolják meg. A számunkra kihozott adagtól is csak a konyhások ku- cujai híztak. Pedig nem vagyunk valami finnyás fajta.

A nem túl jól sikerült vacsora után (igazán csak az ásványvíz ízlett), tettünk még egy kört az esti Munkácson.

A pályaudvar környékén nagy csődület egy lajtos kocsi körül: sört mértek. Néhány méterre gyanús üvegekben orosznak mondott vodkát, cigarettát kínáltak hajdanvolt szépségükre romjaikban sem emlékeztető némberek. Nem volt túl bizalomgerjesztő a környék, hát inkább olajra léptünk.

Reggel verőfény, s KGST-piac a helybéli focipályán. Mindent csak dollárért. A kupon és a német márka nem

igazán kellett. A választék: minden, amit a hazai bóvlipiacokon megtalálni. Időközben megéheztünk. Egy utcai árusnál a hazai zserbóhoz hasonló süteményt láttunk: kóstoljuk meg. Higiénia? Kézből kézbe érkezett a 200 kuponos süti, hogy egy kóstoló falat után a kóbor kutyák gyomrában végezze.

Kettő null az ukrán gasztronómia javára.

Délután megérkeztünk Ung- várra. Nagy város, még nagyobb remények. Talán el tudjuk majd költeni az ezer forintért váltott 135 ezer kuponunkat. Csalódnunk kellett. Mindenütt üres polcok az üzletekben. Az emberek egyedül a kenyérben, s három féle cukorkában dúskálhatnak. Minden más élelmiszerért sorban kell állni. Már ha van pénz az ember zsebében, hogy vegyen belőle. Merthogy a havi fizetésből

mindössze másfél kiló húsra futja. Kivételt képeznek a pénzváltó nepperek, akik naponta keresnek ennyit. Persze foglalkoznak ők mással is.

Éppen főtt kukoricát falatozva jöttünk az ungvári piacról kifelé, amikor leszólítottak

bennünket: akartok lányokat? Belementünk a játékba. Pillanatok alatt kiderült: egy éjszakára fejenként 50 márkáért olyan lányt szereznek, amilyent kívánunk. Egy feltétellel: az ő kocsijukkal visznek el az „áru lakására”, ahol előre fizetünk. Hogy lerázzuk az igen rámenős fickókat, egy órával későbbre beszéltük meg a találkozót, aztán leléptünk. Ha nem így teszünk, talán már másütt lennénk. . . így viszont betértünk egy presz- szóba, ahol két szelet sülthúst és két almássüteményt csomagol- tattunk - újságpapírba. Közben elbeszélgettünk az ötvenes boltosnővel.- Mi akartuk a szabad Ukrajnát. Hát most megkaptuk. De nem ilyennek képzeltük. Az oroszok nem adnak villanyt, akadozik az olaj, mi lesz ha leállnak a gázzal? Jön a tél: mivel fűtünk a lakótelepi lakásokban?

A tények azt mutatják, valóban nehéz időszakra számíthatnak a kárpátaljai emberek: Ungvár például az eddig napi 12 tonna üzemanyag helyett, csak 3.5 tonnát kap, az elmúlt évhez képest 40 százalékkal csökkent a kolbászfélék, s a margarin, míg 25 százalékkal a liszt előállított mennyisége. Összességéban negyedével kevesebb élelmiszert termeltek, mint 1992. hasonló időszakában. Velünk esett meg, hogy Ungvárról vissza szerettünk volna telefonálni Munkácsra. A postán nem sok jóval biztattak: két órát kell várni a vonalra. Addig kétszer oda-vissza értünk volna.

A kajára harmadszor is ráhibáztunk: úgy döntöttünk feladjuk. Este és sötét volt, amikor felragyogtak előttünk a Kárpátja szálló fényei: betérünk, hogy megnézzük, hol lőtték le a közelmúltban a játékkaszinó egyik magyar alkalmazottját. Megkopott, másodvonalbeli ragyogás, az öt dolláros belépőt leszurkoló edzőruhás nepperek, testüket száz dollárért két órára bérbe adó kurtizánok, s a fölöttük őrködő, vállas hímek.

Fokozódó szegénység, feke- tézés, korrupció, prostitúció, pocsék közlekedési és megkérdőjelezhető közbiztonsági helyzet, szörnyű ételek: számunkra ezt jelentette Kárpátalja. Ja, és három óra várakozást befelé a határon. Azt mondják, szerencsénk volt: kifoghattunk volna akár kétnapos sort is.

Szóval, még örüljünk is.

Vallus Tibor

Mi, mennyi-feketén-fehéren?

Ukrajna hivatalos 'pénzegysége a karbovanec (kupon). Vásárolni majd’ mindent tudunk érte, ha találunk kedvünkre való árut az üzletekben. A magyar utazási irodákban nem jegyzik ezt a pénznemet, így hozzájutni csak odakint lehet. Váltási árfolyama a határmezsgyén 1 a 125-höz, míg a munkácsi feketepiacon már 1 a 135-höz, ha szerencsénk van. A KGST-pi- acokon jobbára dollárért vásárolhatunk, a márkához nincs nagy bizodalma az embereknek. Váltási árfolyam, ha eladásra kínáljuk: 11.500- 13.000: 1 USD, míg 13.500- 14.000: 1 USD-hez, ha venni

akarunk. A német márka esetében 8.100-8.300: 1

DM-hez, ha el akarunk adni belőle.

A zöldséges piacokon bármely európai piac választéka köszön vissza, a déligyümölcsök kivételével. Csoda, hogy valaki még nem gondolt a vargánya behozatalára, amelynek kilóját Kárpátalján 20 ezer kuponért árulják, csodás minőségben. Láttunk a kofáknál őröl piros paprikát is, 50 ezer kuponért kilóját.

A vodka litere 24 ezer, a benziné 25 ezer, míg Záhonytól Kijevbe hálókocsival akár 500forintért (!) is el lehet vonatozni, ha bátrak vagyunk.

A kolhoz nem biztosít megfelelő megélhetést a parasztoknak

Mi újság emberek? - kérdezte a záhonyi határátkelőnél a sorban előttünk álló ezerötös Lada vezetője, aki vélhetően unalmában próbálkozott a társalgássá, s mint kiderült, a mi nagy szerencsénkre. Hová mennek? - kíváncsiskodott tovább, pedig egyértelműnek tűnt: Ukrajnába tartunk.

Az úriember nem adta

föl, tovább érdeklődött arról, hogy lapul-e meghívólevél a tarisznyánkban? Fotós kollégámmal meglepetten néztünk egymásra; biztosinak hitt) forrásból tudtuk: nincs már szükség ilyen okmányra, hogy eljussunk Kárpátaljára, s a magunk bőrén tapasztalhassuk meg az ott élő magyarság nem könnyű életét.