Nógrád Megyei Hírlap, 1993. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-07 / 5. szám

8 HÍRLAP ÉG-IGÉRÖ 1993. január 7., csütörtök Mit ígér a kétarcú isten-király? Január. Ami a szó eredetét illeti, tud­nunk kell, hogy az óitáliaiknak volt egy pásztor-királyuk, akit Zan néven tisztel­tek. (Ezt a latin nyelv későbbi alakulása éppúgy Janná formálta, mint ahogy az ugyancsak Z-vel kezdődő Zeus páterből a latinban idővel Juppiter lett.) Nos, ezt a Zan vagy Jan királyt a későbbi korok is­tenné avatták, s kettős fejjel - egy szakál­lassal és egy szakálltalannal - ábrázolták, amelyek tarkójukkal illeszkedtek egy­máshoz. Az a kettős fej a Napot és a Hol­dat, a nappalt és az éjszakát jelképezte, illetve a kettő egyesülését ábrázolta. (Ké­sőbb a szakálltalan fej is szakállassá vált, s most már úgy magyarázták, hogy Jan isten-király voltaképpen őrszem, előre is és hátra is figyel, a múltra és a jövőre, és éjjel-nappal őrzi a kapukat. Kultuszát Numa Pompilius római király (aki egyébként a régi rómaiak egész vallási életét megszervezte) terjesztette ki. A monda szerint a római Fórumot, amely jelképesen a latin népcsalád otthona volt, odavezető kapukkal építtette körül, ezek voltak az úgynevezett Janus ívek. A leg­régebbi ilyen kapu állítólag az alvárosból vezetett a Fórumra, különleges Ja- nus-kultusz színhelyévé lett. Itt állították fel az isten érc szobrát, s ennek a kapu­nak pedig a későbbiekben szimbolikus je­lentése lett. Ha ugyanis a római haderők kivonultak a városból az ellenség elé, ak­kor itt meneteltek kifelé. Ilyenkor ki kel­lett nyitni a kapu szárnyait, tehát a nyi­tott Janus-kapu háborút, a zárt pedig a békét jelentette. Janus isten-király aztán minden kezdetnek lett a szerencse istene. később pedig már a világegyetem terem- tőjeként is őt tisztelték, s biztos ami biz­tos, az emberi születés védőjévé is őt tet­ték. Mint a kezdések védőistene, a hajnali órákat is neki szentelték, és elnevezték Pater Matutinusnak, a Hajnal Atyjának. Numa Pompilius pedig, amikor az addig tíz hónapos évről áttért a tizenkét hóna­posra, az esztendő első hónapján is neki „adta” Mensis Januárius (Janus hó­napja) néven. Január azóta az új lehetőségek kezde­tét jelképezi. Ilyenkor mi magunk is számadást készítünk, és terveket - bár ma már egyre szerényebbeket - szövöge­tünk. Erről, az új év kilátásairól - melyek természetesen elválaszthatatlanok az előző év történéseitől - beszélgettünk né­hány fiatallal. Színes képeslapok Tamási Péter Hi! Steve Blame is here, and this is the MTV news. (Sziasz­tok! Itt Steve Blame beszél, ezek pedig az MTV hírei.) Ugye, ismerős? Aki nézi a Mu­sic Television adásait, tudja, miről és kiről van szó. Vagy ha a másik MTV-re (a Magyar Te­levízióra) gondolok, Geszty Pé­ter jut az eszembe. És a Rapü- lők. Micsoda csapat, úgy is mondhatnám, hogy szuperszó- nikus! Jó, jó, de mi végre e hosszas bevezetés, egyáltalán honnét keveredtek ide ezek a hí­res fickók, és főleg miért? A megoldás pofon egyszerű, mindössze négy betű: Cápa. Egyszer talán ő is egy népszerű TV-adás vezetője lesz. De ne vágjunk a dolgok elejébe! Ha ezt a nevet írom le, Ta­mási Péter, jó, ha két tucat em­ber bólint Salgótarjánban, hogy igen, ismerjük őt. Ez végtére is érthető, mert a városban legtöb­ben csak így ismeri: Cápa. Közvetlen, jópofa srác, nem ne­héz vele összehaverkodni. Ta­valy a Dimenzió klub discojá- ban is feltűnt, mint disc jockey, többeknek talán innét ismerős. A disco, igen, ez a mániája, na, meg a rap. Csakhogy most ezek egyelőre szünetelnek. (Azért nem kell szigorú önmegtartózta­tásra gondolni, egyszerűen csak az ésszerűség határain belüli lemondásról van szó. Mert most muszáj.)- Idén érettségizek, utána az ötödik osztályban szeretnék to­vább tanulni. Ebben az évben ez az egyik legfontosabb célom.-Az egyik, vagyis van egy másik nagy terved is?- Igen, bár ez most még csak álom. A tarjáni városi tv-ben akarunk Janusch Péterrel és Széli Lászlóval közösen egy műsort csinálni, amely elsősor­ban a város fiataljainak szólna.- Mondanál bővebbet erről a programról?- Nem szívesen, majd akkor, ha megvalósult az elképzelés.- Rendben, akkor váltsunk témát, de ne menjünk túl mesz- szire! A tervetekről jut eszembe, itt, Salgótarjánban bizony rá­férne a fiatalokra, hogy valaki „felrázza őket álmukból”. So­kan panaszkodnak, hogy semmi­féle diákélet nincs a városban.- Szerintem is így van, de ez nem csak rajtunk múlik. Azt hi­szem, hiányzik egy hely, ahol leülhetnénk, beszélgethetnénk, vagy egyszerűen csak megis­merkedhetnénk egymással.- Igen, de az első lépést nek­tek kellene megtennetek, s eb­ben esetleg a műsorotok is se­gíthetne.-Lehet, de nincsenek illú­zióim, nem hiszem, hogy pár ember és a TV meg tudná vál­tani a világot... Lehet egyszínű fekete, a má­sik oldalán mindössze két szó­val: felejts el! Vagy rózsaszín, melyre szépen formált betűkkel csak annyit írtak : szeretlek. Ahány szín, annyi variáció: ki­fejezhetjük mit akarunk és el- küldhetjük azoknak, akiket illet az üzenet. Többnyire egyszerű dolgunk van, mikor a válasza­dáson a sor. De nem mindig. Egy katona, ha rossz hírt kap, nem mehet haza, hogy megbe­szélje a dolgokat. Számára egyetlen út marad: a várakozás. Katonaság. Más életforma, más világ, de terveket az itte­niek is szövögetnek. Varga Ist­vánnal - aki most éppen Nagy­orosziban, a 87. Bem József Légvédelmi Tüzérezred sorál­lományú katonája - beszélget­tünk az elképzeléseiről.- Az, hogy négy és fél hó­napja besoroztak, alapvetően meghatározza a ’93-as elképze­léseimet. Csábítanak ugyan to­vábbszolgálónak, de őszintén megmondom, nekem nincsenek ilyen ambícióim.- Mielőtt nagyon elkanya­rodnánk a távoli jövőbe, térjünk vissza a mába. Most szilveszter­kor itthon voltál. Karácsonyra is hazaengedtek?-Nem. A századparancsnok beosztott bennünket, én az év utolsó napjaiban kaptam sza­badságot. .. pedig már koráb­ban szerettem volna haza menni... és nem csak a szü­leim miatt.-Nagyon elhallgattál, meg­tudhatom, hogy miért?- Nem szívesen beszélek er­ről, mert tényleg érzékenyen érintett a dolog. Elég annyi, hogy egy lányról van szó. Vagy talán volt szó . . . Varga István- Szomorú befejezése ez egy évnek, de ahogy elnézlek, elég hamar túltetted magad a dolgo­kon, jól nézel ki...-Jól? Pedig még most sem találom a helyem. De mint min­dent, ezt is túl lehet, és túl kell élni!- Egyébként optimista vagy?-Igen. Bízom abban, ha le­szerelek, sikerül egy stabil éle­tet kialakítanom.-Azt hiszem, a reménykedés manapság elég kevésnek számít.- Holott szerintem fontos, hogy valaki hogyan áll egy fel­adat megoldásához: ha úgy in­dulunk neki, hogy nem tudjuk megcsinálni, akkor könnyebben fel fogjuk adni.- Ebben sok igazság van. Részben ehhez kapcsolódna az utolsó kérdésem: mennyire de­rűlátóak a terveid? Ha nyolc hónap múlva leszerelsz, mihez kezdesz?-Erre egy mondattal vála­szolhatok: tovább szeretnék ta­nulni valahol. Befejezetlen történet a szerelemről Egymásra utalva Virágh Judit és Takó Gyula Az egyik leghíresebb klasz- szikus mű, a Romeo és Júlia ju­tott az eszembe. „.. .dobd el neved, és én sem leszek többé Capulet.” Ki ne emlékezne Júlia szavaira, és ezek mögöttes ér­telmére: igen, egy bizonyos ponton túl még saját családját is megtagadja az, aki szerelmes, ilyenkor mindent képes fel­égetni maga mögött. Nem lehet kikerülni ezt a ha­sonlatot, ha a salgótarjáni Vi­rágh Judit és Takó Gyula közös történetéről van szó. Az ő regé­nyüket idestova két és fél éve írja az élet, ami egyéni pályáju­kat is meghatározza. Jutkának, aki idén érettségi­zik a salgótarjáni egészségügyi szakközépiskolában, most a ta­nulás a legfontosabb, mert az egészségügyi főiskolán szeretne továbbtanulni. Rögtön adódik a kérdés: mi lesz akkor a Gyulá­val való kapcsolattal?-Természetesen együtt mennénk - vágja rá szinte azonnal a fiú. Ezen a ponton tehát össze­mosódnak a dolgok. Nehezen válaszhatók el Jutka hétköznap­jai a barátja életétől. Idestova két és fél éve kez­dődött a történetük. Egy szok­ványosnak induló hazakísérés­ből kerekedett ki a romantikus novellába illő kezdet.-A Salgói várhoz kirándul­tunk. Meglehetősen rendhagyó túra volt. Már az sem volt nor­mális. hogy sötétedett, mikor el­indultunk négyesben, Jutka, az unokahúga, a barátom és én - emlékezett vissza Gyula. - Elemlámpával botorkáltunk az úton, Judit meg belém kapasz­kodott, hogy el ne essen. A vé­gén már nagyon el volt zsib­badva a karom, de nem szóltam, ezt csak később meséltem el neki. Ezen aztán fantasztikusan sokat nevettünk. Szóval így kezdődött. S hol tartanak most? Hogyan látják a jövőjüket?- Milyen terveim vannak? - kérdezi szinte önmagától is Gyula. - Teljesen normális, át­lagos elképzelések ezek, azt hi­szem. Nyilván szeretnék mun­kát találni, (mert jelenleg saj­nos, ez nincs), megnősülni, csa­ládot alapítani és jó lenne egy kis ház is. Ezeket tervezgetjük, csakhogy borzasztóan távoli minden. Miből jöhetnének ezek össze? Kölcsönökből? Aztán az ember élete végéig nyögheti a kamatokat...- De ami talán most a legfon­tosabb, hogy a barátnőm éde­sanyjával kibéküljek - mondja kis szünet után. - Tudom, hogy sok oka van, amiért neheztel rám, de mégis szeretném, ha le­ülhetnénk egyszer, hogy meg­beszélhessünk sok mindent... Jutka csak bólogat, Gyula szavait hallgatva. Igen, igen, nagyon jó lenne, ha kibékülné­nek.- Ahogyan most állnak a dolgok, az nagyon rossz - só­hajtja végül Jutka. - Anyukám nem nézi jó szemmel, hogy Gyulával járok, így az adódó gondjaimat vele nem tudom megbeszélni. Nagyon kellemet­len, mintha két tűz között élnék. Tudom, hogy édesanyám a ja­vamat akarja, ugyanakkor Gyula a barátom, valahogy hozzá is tartozom. Vele persze, sok mindent meg lehet beszélni, de nyilván nem mindent. Leg­többször nem fordulhatok sen­kihez, teljesen egymagámban kell eldöntenem mindent, ami néha nem egészen sikerül. Epilógus: Tudom, hogy a szülők, csak az élet keserű ta­pasztalataitól akarják megóvni gyermekeiket. De biztos, hogy védeni kell őket? Hiszen tetszik vagy nem, a nehézségek is benne vannak az életben, és le­het, hogy a felnövekvőket nem óvni, inkább felkészíteni kel­lene arra, hogyan nézzenek szembe a még oly keserű dol­gokkal is. írd meg a problémáidat! iktor álaszol „Már a szilveszter előtt is ve­szekedtem anyámmal, mert nem akart elengedni a barátaimhoz. Teljesen úgy kezel, mintha még kislány lennék, pedig elmúltam már 16 éves. Szerintem ő még a középkorban él, nem lát tovább az orránál, mert akkor észre kellene vennie, hogy megválto­zott a világ! De ő nem jutott el a XX. századba. A másik meg, hogy állandóan azzal a szöveg­gel jön, amíg az ő kenyerét eszem, azt kell csinálnom, amit mond. Na, kész. Ez valódi matt, nem? Mit mondhat erre az em­ber? Csak állok ilyenkor és há­pogok nagy dühösen! Azért, mert ő az anyám, még neki sem lehet mindent, nem? Ilyenkor gyakran visszaszólok néhány „kedves” szót, mert ne higgye azt, hogy engem csak úgy zsebre lehet rakni! Na, ott azért még nem tartunk! így sikerült végül is kiharcolnom, hogy Szilveszterkor elengedjen. De csak részben studtam győzni, mert mindössze hajnali egy óráig tartott a „kimenőm”. Most őszintén, a legjobb hangu­latban hagyjam ott az egészet? Hát én csak fél háromkor men­tem haza, ebből meg óriási bot­rány kerekedett, azt mondta, többet nem mehetek ilyen helyre. Csakhogy nemsokára lesz a barátnőmnek, Vicának a szülinapi bulija, ahol ott lesz az a srác is, aki nekem nagyon tet­szik. Feltétlen el akarok menni, most mit csináljak?" Kedves „Pásztói Madonna” jelige. Nem hiszem, hogy éde­sanyád rosszat akarna neked, ezt elhiheted! Csak félt, aggó­dik érted, talán mert meg akar óvni attól, hogy meggondolat­lanul nagy butaságokat csinálj. (Az persze, más kérdés, hogy édesanyádnak ezt így kell-e csi­nálnia.) De szerintem ő sem gondolja azt, hogy néhanapján égbekiáltó bűn lenne mulatni. Azt tanácsolom tehát, próbálj megegyezni az anyukáddal, mert türelemmel mindenkit meg lehet győzni! Ha pedig legköze­lebb tovább akarsz maradni, azt is beszéld meg vele. Talán megérti, hiszen ő is volt vala­mikor fiatal lány. Amikor ő még kislány volt Diáklány az utolsó padban Egy nő lehet szép, de okos? — nagyon félrevezető a mondás. Önkéntelenül is ez jutott az eszembe, amikor Karácsonyáé Sándor Gabriellával, a salgó­tarjáni Hotel Karancs igazgató asszonyával beszélgettem.- Kisterenyén nőttem fel, és azt hiszem, boldog lehetek, hogy ilyen családban. Megannyi kedves emlékről Sándor Gabica esett szó. Felelevenedtek ki­rándulások, túrák, kiadós be­szélgetések, családi összejöve­telek, régen elmondott mesék hangulata.-Esténként, mikor eljött a várva-várt lefekvés ideje, apu­kám mindig olvasott nekünk valamit. Öcsémmel ilyenkor amilyen gyorsan csak lehetett, bújtunk az ágyba, hogy hall­gathassuk az érdekes, izgalma­kat ígérő történeteket. Emlék­szem, a kedvenc olvasmányunk a Rejtelmes sziget volt. S ha befejeződött egy rész, mindig könyörögtünk, még egy oldalt csak még egyet, míg végül el- álmosodtunk és elaludtunk. Nagyon kötődtem a csalá­dunkhoz, általános iskolában talán ezért is voltam kicsit visz- szahúzódóbb, mint a többiek. Arra határozottan emlékszem, hogy a tanító néni, mert jó ta­nuló voltam, a hátsó padba ül­tetett, hisz velem kevesebbet kellett foglalkozni, mint a gyengébbekkel. Mivel pedig az olvasás volt a legkedvesebb időtöltésem, ennek az lett az következménye, hogy ha egy izgalmas könyvbe belekezd­tem, tanítási időben is csak azt bújtam.- Később is megmaradt ez a szenvedélye?-Természetesen. Talán ez­zel függött össze, hogy a kö­zépiskolában magyar-latin ta­gozatos voltam, és orvosnak készültem. De az életem tele van vargabetűkkel. Az érettsé­git követően - bármennyire is hihetetlennek hangzik - zöld­ségtermesztési szaktechni­kumba kerültem, később dol­goztam is ebben a szakmában pár évig. De rá kellett eszmél­nem, ez nem nekem való hiva­tás. Ekkor végeztem el a keres­kedelmi és vendéglátóipari fő­iskolát, annak mindkét szakát.- Végül egy kérdés erejéig ismét kanyarodjunk vissza a gyermekkorához. Mi az, amit ennek az időszaknak, a család­jának köszönhet?- A mérhetetlen tudásvá­gyat. amit az édesapám oltott belénk. Szüleim a második vi­lágháborúban mindenüket el­Karácsonyné Sándor Gabriella vesztették, a semmiből kellett újra megteremteniük mindent. De ők nem nekikeseredetten próbálták elvégezni a feladata­ikat, hanem alázattal, nagy szorgalommal és kitartással. Apukám úgy él bennem, mint aki mindig tanult, gyakran lát­tam őt olvasni. Sokszor mon­dogatta, hogy a vagyonát, a pénzét elveszítheti az ember, de a tudást senki el nem veheti tőlünk. Azt hiszem, ennél jobb útmutatást még a mai világban - mikor sokan a gyors meggaz­dagodásban látják a kiutat - is nehéz találni. -fenyvesi­Cápa a tévében

Next

/
Thumbnails
Contents