Nógrád Megyei Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-01-02 / 181. szám
4 HÍRLAP SZEMTŐL SZEMBE 1992. augusztus 1-2., szombat-vasárnap A népjóléti miniszter szerint könnyen a tízmillió segélyezett országává válhatunk A drogos gazembereknek csak a haszon számít Megszoktuk: ha Népjóléti Miniszérium, akkor egészségügy. Holott ehhez a tárcához más fontos területek is tartoznak. Nógrádi megyében országos viszonylatban óriási méretű a munkanélküliség. Sokan nem tudják, ha letelik a munkanélküli segély folyósításának ideje, bezáródnak a támogatás bőkezű lehetőségei. Kitől remélhet akkor anyagi vigaszt a rászoruló? Meddig tolerálja a társadalom a pasz- szív csodavárásra hajlamos emberek vislekedését? A Népjóléti Minisztériumban már kidolgozták a szociális háló részét képező támogatási formákat. Milyen lesz ez a rendszer? A munkanélküliség óriási veszélyeket rejt, különösen ha a fiatalokat sújtja. Mi történik, ha tömegesen jelennek meg a magukkal semmit kezdeni nem tudók? Többek között ezekről a kérdésekről, a megoldás lehetőségeiről kérdeztük dr. Surján László népjóléti minisztert. i Dr. Surján László: V uV ti Segíts magadon, f í | , a társadalom is megsegít..- Nógrád megyében óriási problémát jelent a munkanélküliség kérdése. Sokan eltöltötték a másfél évet, kapták a segélyt, nem gondolnak arra, mi történik, ha ezt követően sem találnak munkát. Mi lesz velük?- Jelenleg nyolcezer ilyen embert tartunk nyilván.- De gondolom ez a szám rohamosan növekedni fog.- Biztos, hogy egyre emelkedik majd. Ebből a nyolcezer emberből háromezren vették igénybe azt a segélyrendszert, ami kifejezetten erre a célra van fenntartva.- Ezt a segélyrendszert önök dolgozták ki?- Igen, a Népjóléti Minisztérium munkatársai. Ez valójában egy nagyon kemény támogatási forma. Meg kell mondani, egyrészt nem bőséges, mert 4 ezer forint, szinte semmi. De egy szegény országban a segély is szegény, ezt is figyelembe kell venni. A másik - és ez magyarázza az ötezret, aki nem kérte a támogatást -, hogy elég komoly kritériumokat állít fel, kik vehetik igénybe.- Például?-A leglényegesebb ebben a család egészének a jövedelme. Találkoztunk olyan jelenséggel, hogy a vezérigazgató úr - most már nem illik elvtársat mondani - felesége csak azért, hogy kényelmesebben otthon lehessen, elment munkanélküli segélyre. Ezt nem tolerálja a társadalom, nem bírja az ellátórendszer. Ha ezek után a munkanélküliségből kikerülő ember egy megélhetést biztosító ellátásban részesül, akkor pillanatok alatt ki fogjuk alakítani a 10 millió segélyezett országát. Ki fogja eltartani őket? Minket? Nincs a világon olyan rendszer, amely garantálná a polgárainak, hogy nem kell semmit tenniük, mégis életben maradnak, az állam gondoskodik róluk. Nagyon furcsa ez, mert ugyanakkor minden állam alkotmányában benne van a szociális ellátáshoz való jog. Ez a kettő látszólag ütközik. De csak látszólag, mert hogy közmondással próbáljam feloldani az ellentmondást: „Segíts magadon, az Isten is megsegít!” egy pluralista társadalomban talán így szólna: „Segíts magadon, a társadalom is megsegít!”. Ilyen megközelítésben a 4 ezer forint elfogadható, de önmagában nyilván nem elegendő. Azt se felejtsük el, hogy 500 ezret meghaladja ma Magyarországon a munkanélküliek száma, de több mint százezer üres állás is van! Tehát ebből látszik, hogy sok helyen, mikor új vállalkozásokat indítanának, alkalmaznának embereket, gyakran csak azt hallják: „majd másfél év múlva, ha lejár a munkanélküli segély”. Ez jelenti a dolog rendkívüli problémáját. A tulajdonképpen a társadalom ellen vétkezett volna a rendelkezés, ha 10-12 ezer forintos ilyen segélyt állapít meg, holott abból mondjuk már el lehetne vegetálni.- Bár a következő kérdés nem elsősorban a Népjóléti Minisztérium hatáskörébe tartozó témát feszeget, mégis érdekes lehet: passzív segélyezési program mellett próbálnak-e esetleg különböző tárcák egymással közösen egyfajta aktív támogatási rendszert létrehozni?- A munkanélküliség valóban nem Népjóléti Minisztériumhoz tartozik. A dolog akkor kerül át a szociálpolitikára, mikor a másik eszközrendszer már elfogyott. A megoldás semmiképpen nem a passzív rendszer bővítése, ugyanis erre egyszerűen nincs mód. Egy rendkívül sajnálatos, ámde elkerülhetetlen jelenség ez a munkanélküliség. Emlékszik talán a régi viccre: égig ér, vasból van és csicsereg, mi az? Égig érő vascsicsergő. A nem csicsergő változat ugyanaz, csak magyar gyártmány. Meg kell értenünk, nem gyárthatunk használhatatlan termékeket, mert már nincs, aki megvegye. Ebből következik, hogy egy kicsit összeborult a gazdaságunk szerkezete, amiből - legalábbis átmenetileg - munkanélküliségnek kell keletkeznie. Az aktív kitörés több irányú lehet, mely a jelenlegi eszközrendszerekben is megtalálható, gondolok itt az átképzés lehetőségeire, vagy amivel ma még viszonylag kevés önkormányzat él: a közmunka. A meglévő rendszeren belül az önkormányzatokra való hatás és figyelemfelhívás már megvan. Ami viszont még nem létezik, de rövidesen, fél éven belül el kellene kezdeni, az az, hogy, maga az ország is indítson közmunkákat. De ugyanígy növekvő munkaerő felvételt jelenthetne az export orientált tevékenységek segítése az adó- kedvezmény mértékének befolyásolásával. Látjuk tehát a problémát és sokoldalúan próbáljuk kezelni, remélem, hogy amikről most beszéltem, nem csak tervek maradnak, hanem tettekké válnak.-A fiatalokat különös tekintettel sújtja a munkanélküliség problémája. Elképzelhető, hogy egyre többen a destruktív megoldást választják, gondolok itt arra, hogy az alkohol, a kábítószer segítségével akarják majd gondjaikat kezelni. Ez pedig már kifejezetten szociális problémákat vet fel.- Valóban a társadalmunkban érezhető egyfajta negatív tendencia. Az egész munkanélküliség kérdéséhez való hozzáállásban is, hiszen vannak, akik ezt kétségbeesve és ténylegesen nagy bajként fogadják. De akadnak, talán Nógrádban kevésbé, olyanok, akik kifejezetten arra törekednek, hogy munkanélkülivé váljanak, mert a munkanélküli segély mellett a fekete munkával szépen el tudják magukat tartani. A jelenség viszont nehéz helyzetbe hozza az egész rendszert. Egyrészt fogyasztja a szűkös keretet, amit a munkanélküli segély jelent, másrészt egy egyéb helyen is elüt valakit a munkától, ezáltal a fiatalokat még nehezebb az első munkához hozzájuttatni. Van törekvés arra, hogy inkább a tanulás irányába toljuk el az első korosztályt, és azokat a munkahelyeket részesítjük kiemelt kedvezményben, akik pályakezdő munkanélkülieket vesznek fel, hiszen ezzel is lehet kezelni az ügyet. Vagy például ha jó oktatási programokat tennének le az asztalra. Én ezt a variációt támogatnám, de ehhez ezt pontosan ki kellene dolgozni. A jelenlegi különféle oktatási törvénytervezetekben van már megoldási javaslat, ezért is lenne fontos, hogy minél előbb elfogadjuk, hiszen a tankötelezettség elcsúsztatásával a nagyon fiatal munkaerőket leköti az iskola. És minél jobban felkészül valaki a későbbiekre, annál könnyebben talál jó állást, mert összefüggenek a dolgok.- Visszatérve a fiatalokhoz. Úgy vélem, hozzánk is be fog gyűrűzni előbb-utóbb például a kábítószer. Felkészült erre az önök minisztériuma?-A kábítószer részben már megérkezett hozzánk, bár szerencsére nálunk még messze nem ér el olyan méreteket a fogyasztása, mint nyugaton. Ezek ellen nagyon sokoldalúan próbálunk védekezni, készülnek azok az anyagok, melyek felhívják a fiatalok figyelmét arra, mivel jár a drogfogyasztás. Amiért egy relatív szélcsendben vagyunk még, az rövidesen megszűnik, nevezetesen a forintnak a konvertibilitása. Azoknak a gazembereknek - nem tudok szebb szót használni -, akinek az az érdeke, hogy fiatal korban rászoktassák a drogra a gyerekeket, csak a haszon számít és a bármi áron pénzhez akarnak jutni. Ehhez az kell, hogy ők ebből a tevékenységből hasznot merítsenek. Amíg a forint nem konvertibilis, addig ez a nyereség nem igazán éri meg ezeknek a bandáknak. Ez az oka annak, hogy még nem vetették meg a lábukat itt Magyarországon. De biztosan tudhatjuk, meg fogják próbálni. Mi több oldalúan készülünk ez ellen. Egyrészt a felvilágosítással, a határok ellenőrzésével, a rendőrségi munkával, hiszen ezt csak egyszerre lehet. És persze készülünk, de legkevésbé szívesen a gyógyítással. Mindenki, aki akar, meggyógyítható kábítószer függőségből, csak néha már olyan későn jut el az illető, hogy az akaratereje teljesen elfogyott. Itt megint a társadalom hatása az, ami érdekes lesz, hogy hogyan reagálunk erre a jelenségre. A munkanélkülit is sokan sajnos megvetik azok miatt, akik visz- szaélnek ezzel. Ha a kábítószereseket is kirekeszti magából a társadalom, akkor csak jobban belekergeti őket a betegségbe - mert egy idő után betegnek tekinthető a kábítószer függőségben élő. Azokat lehet megmenteni, akiket valamilyen közösség befogad. Ehhez azonban megértő hozzáállás kell.-Egyre gyakrabban hallani a nők munkanélküliségének újfajta kezeléséről, a főállású anyaság kérdéséről.- Nagyon szeretnénk, ha a szociális törvény fel tudná vállalni azt, hogy növekedjen a gyermekével otthon lévő édesanyák juttatása. Ez tudniillik nem olyan, hogy „otthon vagyok és nem történik semmi”, itt értéket adnak, nevelnek. Jó lenne, ha ezt honorálná a társadalom, és inkább így, mint munkanélküli segély formájában. Ki tudnánk vonni önként a munkaerőpiacról anyákat, nőket, akikről valljuk meg őszintén, hogy nem teljesen önként léptek be ide. Tehát azt hiszem, ez egy jó előrelépés lenne, és bízom abban, hogy az országy- gyűlésen ez a javaslat támogatást nyer. Fenyvesi Ágnes „Ami a boldogabb népeknél megszokott, itt kész csoda” A történelemmel szemben nem lehet fellebbezni Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Tamási Áron szavai jutnak eszembe a takaros er- dőtarcsai ház kertjében. Itt ülünk Széles Zoltánnal és a régmúltról faggatom, miközben felesége kávéval kínál bennünket. Valahol otthon lenni... telepszik a gondolat közénk. De ez nem mindig az egyén akaratán múlik, különösen nem egy gyereknél. A történet, amibe a történelem jócskán beleszólt, nem a nyugdíjas Zoli bácsival, hanem egy Zoli nevezetű világra csodálkozó kisgyerekkel kezdődik.- Otthon lenni... pedig, de sokat voltam úton - szakad fel keserűen Széles Zoltánból. - Most már jól érzem magam, de hány évig „ingáztam”. Té- len-nyáron mentünk, három műszakban dolgoztam a feleségemmel együtt. Én karbantartóként, látja most is ezermesterkedem. Dolgoztam a lőrinci ki- rendeltségen, Visontán, akkor emeletes házban laktunk Gyöngyösön. De nem ment az ottani bezártság, vettem egy motort, s már megint úton voltam, ide. Megépítettük a házat, és jöttünk. Mivel kirepültek a fiókák, a fiam meg a lányom, már csak ketten lakjuk. Azért nem panaszkodom. Gyakran látogatnak a gyerekek, meg az unokák, mert hála Istennek megéltem, hogy unokáim is legyenek.- És mikor maga volt unoka? Ebben a pillanatban csak a körülöttünk lévő világ lélegzését lehetett hallani, azután peregni kezdett a megkopott kópia.- Apám katonatisztként szolgált a határvadászoknál is, mint férfiember maga is nagyon jól tudja, hogy a katona oda megy, ahová vezénylik. Azért ebben az esetben maradt egy csekélyes választási lehetőség. Apámat harmincnyolc őszén a Felvidékre vezényelték, s Losonc helyett Kassát választotta, így kerültünk családostól a visszacsatolt területekre. Úgy éltünk ott, mint a többi tisztes polgári család. Meg volt szüleim baráti köre, édesanyám csak velünk kicsikkel, meg a háztartással foglalkozott. A Holló utcában jártam iskolába és jópajtások voltunk mindany- nyian, nem is tudtuk ki milyen nációhoz tartozik, de ez a gyerekek körében nem is lehetett érdekes. Azután, ahogy közeledett a front, valahogy elcsendesedtek az emberek. Negyvennégy őszén tizenéves fejjel olyanokat láttam, amit soha nem lehet elfelejteni. Az embertelenséget bármivel próbálják, nem lehet igazolni. Szaladtunk a Fő utcán és láttuk, ahogy a környező fákra teherautóról embereket akasztanak. Az egyiket, mert zsidó volt, a másikat mert magyar katona volt, a harmadikat azért, mert partizán bélyeget sütöttek rá. Apa és fia tulakodott, hogy melyik induljon előbb, mindkettőt egyszerre agyonlőtték. A film itt néhány másodpercre megáll - amíg bárki előveszi zsebkendőjét —, azután tovább pereg.- Hosszabb-rövidebb megszakításokkal volt is meg nem is tanítás, de a mélységes csend az állandósult. Immár közönnyel nézték a felnőttek a történéseket. Hatodik érzékük intette őket, vagy gyávaságuk, vagy mindezzel ötvözve megpróbáltatásuk szülte kényszerű bölcsesség? Hogy tudtam volna gyermekfejjel megmondani? így éltünk Mikulásig, amikor bejöttek az oroszok. S alig telt el néhány hét, jött az új hatalom. Egy aláírást kértek anyámtól - apám a fronton volt, nem is tudtunk róla - amit megtagadott és a küldönccel visszaküldte a papírt a feladónak. Ez azt jelentette, hogy hamarosan elindulhattunk a mi Via Dolorosánkon, azon a fájdalmas úton, amit ránk mért a sors. Magyarországon dúltak a harcok, bizonytalannak tűnt, mire érkezünk. Március 15-én, legnagyobb nemzeti ünnepünkön kellett elhagynunk Kassát és léptük át a határt. Anyám még Kassán felfogadott egy kocsit, hogy kevés holminkat ne kelljen cipelni, de hogy is tudtunk volna csomagokat vinni hatan, kisgyerekek és szülőanyám. Végtelennek tűnő gyaloglás következett, hiszen azt az egyszem lovat, amelyik a kocsit húzta, kímélni kellett, ha az kidől, mindannyiunknak vége. Végig kisért bennünket, azoknak a tekintete, akik emberségesen viselkedtek velünk szemben és a szánkba csorgó sós könnyek is útitársaink voltak. Egy helyen, ahol szállást adtak, ottmaradt a vekkerünk. Ma senki sem hinné milyen kincs volt az akkor. De mentünk tovább, — vissza út nem lehetett - sokszor félálomban botladoztunk a kimerültségtől, támasztékul fogtuk a kocsiderékot. Amikor már a kocsisnak is sok volt a látvány, akkor két kishúgomnak megengedte, hogy felüljenek a szekérre. Nyékládháza volt a közbülső állomás. Ott a teljes kimerültségtől egy-két napot pihentünk, és új erőt gyűjtve indultunk haza apám szüleihez Erdő- tarcsára. Hogy is van ez? Hazaérkeztünk otthonról, amit el kellett hagyni, ahol egy gyerek szemet nyitott a világra? Vagy az az „otthon” csak fikció? Meglehet, hiszen olyan régióba születtünk, ahol nemcsak egy földdarabkáért, egy elejtett mondatért embereket gyilkolnak. Ami a boldogabb népeknél megszokott életvitel, itt kész csoda. Széles Zoli bácsi pályafutása során jó néhányszor ellátogatott külföldre, de gyermekkora földjén, ahonnan elűzetett, azóta sem járt. Mostanában, ahogy gyorsulni látszik számára az idő, éjszakánként ébren, vagy álmában gyakran jár Kassán. S úgy véli, eljött az óra, hogy ismét végigballagjon az ismerős utcákon, hogy megsimogassa szemével a Szent Erzsébet templom, a dóm magasbaszökő csúcsait, hogy viszontlássa a várost a mai valóságában. Lelke legrejtettebb zugában sincs harag, a történelem egyébként is - amely, ellen nincs fellebbezés - másként értékel, mint az egyén, ha személyes sorsát számbaveszi. Igazi megnyugvást azonban csak a viszontlátás adhat Zoli bácsinak és ez ellen, a könyörtelen históriának sem lehet kifogása. Rendek Jenő
