Nógrád Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-25-26 / 175. szám

HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1992. július 25—26., szombat—vasárnap A solferinói csata egri hőse A nászutas Petőfi Sándor barátja és költői házigazdája, Teleki Sándor halála százéves évfordulója tiszteletére Volt (van?) az egri nagytem plom rru) átel- lenben egy kő emlékoszlop, rajta a következő felirattal. „Vitéz Szakács Antal szakaszvezetőnek a cs. kir. gróf Haller 12. huszárezred, ki 1859. nyárhó 4-én (július) Rivoltánál császárja s ho­náért áldozá hősileg életét. Példás vitéz tette elismerése maradandó emlékéül ezrede tulaj­donosa s a tisztikar által emelve.” Akkor az ezredtulajdonos Pálffy Móric volt. A tisztikar nevét betemette a történelem pora. A jeles forradalmár, Teleki Sándor (1821-1892) az idő tájt Garibaldi alatt szolgált ezredesként. A solferinói ütközetben (Manto- vától nem messze, a Garda-tó melletti fennsí­kon III. Napóleon az egyesült francia és szárd hadakkal 1859. június 24-én nagy győzelmet aratott az osztrákokon, kiknek soraiban igen sok magyar, közöttük Szakács is szolgált. Ausztria a csatavesztés után elveszítette Lom­bardiát. A csatában az osztrákok több mint 22 ezer 300, a franciák 12 ezer, a szárdok 55 ezer embert veszítettek! Teleki a francia-szárd ol­dalon küzdött. A győzelem után a közeli Bres- ciában a legnagyobb kórház felügyeletével bízták meg. A várost a sebesültek városaként emlegették, hiszen a legkülönfélébb „kóro- dá”-kban, meg templomokból szükségből ki­alakított gyógyítóhelyeken is 14-16 ezer sebe­sültet kellett ott ápolni! Teleki a kórházban találkozott Szakács pa­rancsnokával', Bánhidy hadnaggyal, aki elme­sélte a szakasz vezető hősi halála hiteles törté­netét. Teleki jó 110 évvel ezelőtt vetette papírra a tisztes utókor okulására. Bánhidy hadnagyot, Szakács Antal sza­kaszvezetőt 14 Haller-huszárral ellenségfür- készésre küldték. Nem találtak ellenséget. To­vább poroszkáltak egy faluval, de ellenség arra sem volt. Rivoltába érve, a piacon egy divízió (hadosztály) afrikai vadász várta őket, előre­szegezett lándzsákkal és csatasorban. A fran­cia kapitány megadásra szólította fel a huszá­rokat. Bánhidy rohamot vezényelt. Tizenöt huszár a divízió ellen! A két tiszt külön-külön, és a két csapat is külön-külön vívta meg csatáját. Bán­hidy hamar megsebesült, de megsebesítette ő is a kapitányt. A huszárok bátor rohammal át­vágták magukat a hadrenden, de az afrikai va­dászok pihent és szívós berber lovakkal üldö­zőbe vették őket. A magyarok élén Bánhidy lovagolt törött lábbal, behasított fejjel, átlőtt combbal, hátán és kezén vérző, szúrt sebbel. Az útkanyarban a ló megbotlott, és a súlyosan sebesült Bánhidy lefordult róla. Szakács rákiáltott az egyik huszárra: — „Öcsém! Utána a hadnagy úr lovának! El kell fogni, haza kell vinni!” A huszár pa­rancsszóra iramodott, megfogta a lovat, és visz- sza is vitte övéihez. Az üldöző franciák rohamosan közeledtek, hamar beérték őket. Szakács a menekülőkre kiáltott: — Ti rohanjatok, ahogyan tudtok, én addig feltartom őket! — Egyedül? — kérdezték többen is. — Ne okoskodjatok! Siessetek, és vigyétek a hadnagy urat is! Szakács megállt egyedül az országút közepén. Várta a támadó vadászo­kat. A francia tiszt, aki levágott kapitánya he­lyett vezette őket, megálljt vezényelt. Megtor­pantak. Egy pillanatnyi mozdulatlanság és csönd... Szakács Antal megsarkantyúzta a lovát, és közibük vágott. Egy pillanat múlva az or­szágút porában egy összeaprított huszár­mente maradt és óriási porfelhő... Annyi év telt el azóta. Talán már a hős le­származottai is elfeledték a híres történetet. Az idei „nyárhó” és a krónikás, a szépírónak, de gasztronómusnak is egyaránt feledhetetlen mester halála centenáriumán a hevesiek jó emléke idézze a hős huszárt. Az akkori ellenfél is becsülte, megörökítette a hősiességet. Mert a halálban mindenki egy, és az emlékezés vesz~ tesnek, győztesnek egyaránt kijár... Dr. Draveczky Balázs Az öreg tölgy A természet gyakran emléket állít önmagának egy-egy ritkaságszámba menő rovar, em­lős vagy növény időn túli fenn­maradásával, matuzsálemi életé­vel. A kőbe, földbe, iszapba vé­sődött évmilliók pedig egyene­sen beszédes bizonyítékai a múltnak, azoknak az időknek, amikor ember talán még nem is létezett. A felsőtárkányi tó partján áll egy vén tölgy, ritka példánya fa­jának, életidejéből három-négy ember kora is kitellene. Mines ember a környéken, akinek sze­mélyes ismerőse ne lenne; az idegenek megnézik, megcsodál­ják, hárman-négyen is megkísér­lik átfogni ripacsos, sok időt megért derekát — hiába. Beszé­lik, hogy hajdan őserdő volt erre­felé, az időkből maradt itt ez a fa­óriás mementóként, csodálniva- lónak. Telnek-múlnak az évek, az évtizedek, ám ez a fa alig vál­tozik, legfeljebb a kérge vastag­szik, gallyait itt-ott letördelik a kószáló viharok, helyettük sü- völvény ágacskák sarjadnak, amelyeken néhány év múlva újra hintázhatnak a gyerekek. Ápolásra, különösebb gondo­zásra nem szorul, hatalmasságá­val önmagában is tiszteletet pa­rancsol, a természet ősi törvé­nyei szabályozzák az életét, sen­kitől nem vár és nem kér semmit, és a semmiért cserébe árnyékot ad a nap ellen: húst a vándornak, otthont a rovarok, a madarak so­kaságának, ritka szépséget a táj­nak, és emléket a kíváncsi embe­reknek... Az öreg tölgyet ma már me­sékbe szövik, amelyek az emlé­kezés színes szálaival talán még a mához is kötődnek: itt a tópar­ton, a fa alatt pihent meg Rákóczi fejedelem, itt vadászott hajdan bölényre, farkasra Mátyás kirá­lyunk, sógorával együtt... Sokan vagyunk még emlékőrzők, akik — ha csupán egyetlen pókháló­szál is akad — a mesét összeköt­jük a valósággal, szívesen adunk hitelt a regéknek. Ki ne hallott volna az ágai közötti mély odú­ról, amelyben a tavasz tündére lakik, aki hóolvadás után min­den évben elővarázsolja a jó időt, de itt tanyázik a néma bagoly is, amely a száradó, lehullani készü­lő ágakon bóbiskol hunyorgó szemmel, és csak éjszaka szólal meg, valaki vesztére. — Hess, ba­goly! — kiáltanék rá, ha meglát­nám, mert nem kedvelem pa­macs fejét, hideg, a halálra emlé­keztető üvegszemét, szürke, dísztelen tolláit. Magamban őt okolom, mert elveszítettem azo­kat, akiket szerettem, és akik kedvesek voltak a számomra... A bagoly persze nem tehet semmiről, mint ahogy a fa sem tudja, hogy szeretjük, emlékeivel élünk együtt, és könyvekből ta­nuljuk mindazokat, amelyeket ő átélt, és amelyekről bölcsen hall­gat. Jól teszi, mert mi is lenne a világgal, ha kifecsegné az embe­rek, a generációk rémtetteit? A fiatal tanárnő biológiaórát tart a fa alatt! Keveset szól, böl­csen inkább a vén tölgyet hívja segítségül, miközben a gyerekek magukba mélyedve figyelnek. Magam is közelebbről bámulom meg a fát. Testét az északi olda­lon zöld mohazuzmó fedi, olyan a törzse, mint egy aggastyáné. A forradás az egyik helyen durva, mély sebet takar, lehet, hogy az első vagy a második világhábo­rúban srapner vágott oda, vagy szörnyű, zivataros éjszakán vil­lám sújtott az oldalába, és évtize­dekig tartott, amíg összeforrt a seb, amelyből enyv, folyékony geszt szivárog, cincérek és szar­vasbogarak kedvenc tápláléka. — Mégis, mi baja lehetett? — kíváncsiskodik az egyik gyerek. A tanító néni a vállát vonja, és fi­nom ujjaival megsimogatja a vén tölgy ripacsos sebekkel tűzdelt testét. Emlékszem, évtizedekkel ez­előtt még tízesével sétáltak, pec­kesen mászkáltak itt ezek a nagy testű bogarak, a rovarvilág óriá­sai, most — az erdész is mondja — évek óta egyet sem látni közü­lük. — Kipusztultak! Egy kislány sajnálkozva a zsebkendőjét keresi. — Hová lettetek, hőscincérek? — sóhajtok magam is, gyermek­korom kedves barátaira emlé­kezve. Kékes kitinszárnyatok, bőrömön kapaszkodó ízelt lába­tok csiklandozását még mindig a kezemen érzem, amikor gyufás- doboz elé fogtam játszótársai­mat, a szarvasbogarakat, de az Meghazudtolta (saját) korát Miért tagad le Domingo hét évet? Az eredeti helyszínekről, ere­deti időpontokban, egymilliárd tv-nézőnek közvetített Tosca, a fájdalmas térdreesés utáni dia­dalmas talpraállás, mint annyi­szor, ismét az érdeklődés előteré­be állította Placido Domingot, a nagyszerű spanyol tenoristát. Arra nem nehéz válaszolni, hogy kicsoda Ön, Placido Do­mingo. Annál nehezebb felelni vi­szont arra, hány éves a nagy mű­vész. Az igazán hiteles Who’s Who 1992-es kiadása szerint 1941. ja­nuár 21-én született, tehát öt­venegy esztendős. Két másik, ugyancsak az idén megjelent, mértékadó kézi­könyv szerint viszont hét évvel idősebb, s már az ötvenkilence- dik életévét tapossa. Ez az adat szerepel mind az Everyman Dic­tionary of Music-ban, mind az Oxford Unversity Press Opera­lexikonjában. A német DGG lemeztársaság arra emlékeztet, hogy amikor 1960-ban Domingo először mu­tatkozott be Alfrédként a Travi- atában, majd Joan Sutherland partnere lett — nem éppen tizen­kilenc évesnek nézett ki. Mi lehet az oka annak, hogy a nagy művész meghazudtolja (sa­ját) korát? Puszta hiűság? A lexikonokat, a jelek szerint, ugyancsak szorgalmasan végig­böngésző szakírók szerint, a ve­télkedés játszhat közre. A nagy rivális, Luciano Pava­rotti ugyanis október 12-én ün­nepli ötvenhetedik születésnap­ját, s erről valódi anyakönyvi ki­vonata van... (FEB) orrszarvúakat is, a cincérekről nem is szólva. A fa bizonyára emlékezik! Neki ötven-hatvan esztendő meg sem kottyan, mi­alatt az én nemzedékem megöre­gedett, elszaladt a fejünk fölött az élet... Ám ők, a gyerekek, itt van­nak! Nézik és hallgatják a törté­neteket, kíváncsian lesik a tőlük alig tíz évvel idősebb tanárnő szavait, akinek ezúttal nem az if­júsága, hanem a lelke, a termé­szetszeretete, a bölcs pedagógiája a meghatározó. És szándéka, hogy itt, egy ős fa tövében tartja meg a soha el nem feledhető bio­lógiaórát. Akik ezen az órán részt vettek, azoknak nem kell a korrepetálás, a biflázás, mert értenek, tudnak mindent, a fe­jükbe és a szívükbe zárták a leckét... Most már csak nézelődöm! Álmos felhők kóborolnak az égen, kergetik egymást, mint pajkos gyerekek a szünetben, de esőt nem hoznak mostanában. Az erdőszéli boglyán egy nagy madár tollászkodik, mátyás kiált a sűrűben, nagy testű, ritka sas köröz a magasban, és figyeli, el­lenőrzi a tájat. Az odúban bú- bosbanka-család tanyázik, a fió­kákat még etetik a szülők, egy gébics érkezik a lelógó ágra, nem fél, bizalmasan hallgatja a tanár­nő magyarázatát. Valóságos életközösség formálódik ki az öreg tölgy körül, hangyák raja és különböző faja iparkodik szor­galmasan ismeretlen utakra a gö­röngyös, ripacsos fakérgen, mi­közben zöld hernyó araszol a te­nyérnyi, húsos leveleken. Az alsó tóból felhallatszik a békazenekar, szinte magam előtt látom a prímást, amint ott pislog a parti homokban, és nyomban fejest ugrik a tócsába, ha veszélyt sejt... Szalay István \ Vendégváró Bugacpuszta Dimbes-dombos rónaság az erdők karéjában Kecskemét város egykori pusztája, Bugac ma messze föl­dön ismert idegenforgalmi látvá­nyosság. Bugacpuszta nevét hallva csak az képzel el maga elé végeláthatatlan síkságot, aki még nem járt itt. Ez a vidék más, mint a délibábos Hortobágy. Dimbes-dombos, laza felszínű, kisebb-nagyobb kifúvásokkal tarkított legelő. Facsoportok, er­dőfoltok láthatók végig a pusztá­ra vezető úton, a lovasbemuta­tók színhelyét pedig lombos er­dők karéja övezi. A Kiskunsági Nemzeti Park gondozásában lé­vő táj értékei mellett az őshonos, régen szilajon tenyésztett állatok látványa ragadja meg az ide ér­kezőket: a villás szarvú magyar szürke szarvasmarha, a csavart szarvú rackajuh, a vaddisznóra emlékeztető mangalicasertés és a nevezetes, magyar félvér lovak­ból álló ménes. Pusztaötöst, lovasbemutatót sokfelé látni már az Alföldön. Aki mélyebben meg akarja is­merni ezt a tájat, annak érdemes erre több időt áldozni. Szállást találhat az üdülés céljára épített, környezetbe illő parasztházak­ban, vagy épp a lóistálló fölött ki­alakított motelben. A tanyasi üdülést választókat nyugalom veszi körül. A tanyaudvarokon gémeskút, kemence és galamb­dúc, a nádtetős épületekben rusztikus bútorok. Mindezekkel jól megfér az összkomfort is. Reggel tücsökzenére kel az em­ber, és az ébredő puszta látványa tárul a szeme elé. Esténként a pusztát sötétzöld szegélyként ve­szi körül az erdő, amely alko­nyaikor még szebb, mint nap­pal. A puszta életének központja volt régen és az ma is a bugaci csárda. Ide érkeznek lovaskocsi­kon a turistacsoportok a bemu­tató után. Citerazene, barackpá­linka és gasztronómiai különle­gességek várják a vendégeket. A csárda vezetője, Tóth József kü­lönösen büszke az itteni gulyás­levesre, de keménytarhonyát is olyat főznek, hogy még a diétára fogott nyugati turisták se tudnak ellenállni a mesterien összeérlelt ízeknek. Egyesül az itt készült ételekben a pásztorok hagyomá­nyos tudása és a mai konyhamű­vészet szakértelme. Bugacpuszta kapuja ma is az egykori gazda, Kecskemét. Itt, az ódon városházán érdemes a láto­gatást kezdeni, majd harminc ki­lométeres utazás déli irányba, s a látogató máris ott találja magát a természeti értékekben bővelke­dő alföldi táj kellős középén. El­látogatott ide néhány éve, félje oldalán Lady Diana is. Manap­ság több errefelé a külföldi turis­ta, mint a hazai vendég. Pedig felfedezésre érdemes a bugaci puszta. Nemcsak autóval lehet ide eljutni, hanem kerékpáron, vagy akár a Kecskemétről induló kisvasúton is megközelíthető.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents