Nógrád Megyei Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-25-26 / 175. szám

HÍRLAP, 1992. július 25—26., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN Gyógyítás új utakon Nem akarnak a halál asszisztensei lenni Két orvos hitvallása Amikor — a Hevesi Napló és az egri Környezet- és Egészség- védő Egyesület nevében — Egerbe invitáltam dr. Szikra Ta­mást, még szó sem volt AIDS- ügyről, s az ezzel összefüggő bu­dapesti, hazai és nemzetközi saj­tótájékoztatóról. A hozzám képest kétségkívül fiatal emberre a közös — termé­szetesen nem orvosi vonatkozá­sú — gondolatkör hívta fel a fi­gyelmemet, az, hogy jártas az ezotérikus filozófia, az összegző látásmód rejtélyeiben, 5 minde­nekelőtt szellem is égében szem lé­li a létet, a minket körül vevő vilá­got. Elutasítva a merev, a szögle­tes, a primitív materializmus se­te-suta, ügyetlenül összetákolt nézeteit. Először Salgótarjánban talál­koztunk. Akkor még nem kellett távoznia a Salgó Hotelből. Lélekpezsdítő csevegés jutott osztályrészemül. Néhány szavas jelzésekből is értettük egymást. Hamar kiderült, hogy viszonylag régóta búvárkodik az ősi, keleti, a tibeti, az indiai tanokban, és számára olyan kézenfekvő a lé­lekvándorlás, mint a 2 x 2 = 4 igazsága. Aztán e háttértől eljutottunk szakmájáig, hivatásáig. — Először én is a megszokott ösvényen indultam, de rá kellett döbbennem, hogy ekként csak a halál asszisztense lehetek. így az­tán nyitottam, elkalandozva egé­szen a tiszta forrásig, messzi ele­ink bölcsességének tárházáig. A sors megadta nekem azt, hogy utazhassak, s felkereshessem azokat, akiktől e téren a legtöb­bet tanulhatok. Persze, hogy vál­tottam, s elhatároztam, hogy le­mondok a kizárólag tüneti keze­lésről. Ehelyett a lélekre hatva, a rész helyett az egészt gyógyítom. 1. Jött a meghívó a Fórum Szál­lóba. Elmentem. Nem szenzációt várva, hanem arra kíváncsian, hogy milyen eredményekkel büszkélkedhet. Mellette ült kol­légája, dr. Lenkei Gábor. Eleinte minden békésnek ígérkezett. Majd elhangzott né­hány mondat, s tájékozatlan, fel­készületlen, intelligenciában sem bővelkedő fővárosi kollégá­im szinte vezényszóra „csinál­ták” az általuk óhajtott botrányt. Értetlenkedtek, hangoskodtak, hogy másnap szerte harsogják, hogy szemfényvesztőkkel, csa­lókkal szembesültek, akik meg akarták téveszteni nemcsak őket, hanem a közvéleményt is. A legjobban ez a két ember le­pődött meg. 2. A megyeszékhelyi programra a szokottnál kevesebben érkez­tek. Bevezetőmben utalnom kel­lett arra, hogy ez nem a kánikula számlájára írandó, mert akadtak olyanok, akik készséggel elhí­resztelték, hogy a rendezvény el­marad, sőt betiltották. Nem hallgathattam arról, hogy ez a módszer nagyon is is­merős. Volt egy olyan ország, ahol több mint hetven éven át oktatták ennek torz gyakorlatát. Mégis jeleztem, hogy az ellen­feleket olyan fórum fogadja, ahol korrekt, a Neander-völgyi bunkót elutasító vitát szomjúhoz mindenki. Másképpen fogal­mazva: a tolerancia, a humánus töltésű türelem e körben előírás. Következhettek a meghívot­tak. Hangsúlyozták: egyéni utat választottak, olyat, amely ma még szokatlan, de szerintük cél­ba ívelő. Kiemelték: összetett el­járásuk igen nagy százalékban ígér felépülést mind a testnek, mind a pszichének. Igazolták, hogy nem desztillált vizet kínál­nak, s nem csillagászati összege­kért, hiszen cseppjeik személyre méretezetten elektromagnetikus töltésűek, s ez egyértelműen ki­mutatható. Minderről kontrol­lálható tanúsítványt kaptak, méghozzá szakavatott intéz­ménytől. De hát erre senki sem volt kíváncsi, ugyanis a tegnapi­mai aczélmaradiak, a hamisítat­lan őskonzervatívok erre egyál­talán nem voltak kíváncsiak, mert már eleve döntöttek félreál- lításukról, vakvágányra paran­csolásukról. 3. Állták a sarat, de jólesett ne­kik az, hogy a Mai Nap egyik szá­mából felolvashattam a rákkuta­tó Kovács Ádám nyilatkozatát, aki a kutatás demokratizmusát sürgette, aki ostorozta a masszí­van támadó blokkot, aki szimpá­tiáját nyomatékolta, aki aláhúz­ta: nem labirintusba jutottak, hanem a lényeget közelítik, vagyis a sokak által félreértelme­zett kórt a szervezet védekező erőinek erősítésével kell kezelni. Arról se hallgattak, hogy ápoltjaik jól vannak, közérzetük kitűnő, s optimizmusuk is vissza­tért. Van már perspektívájuk, s nemcsak a beharangozott Vég­gel szembesülnek. Beavattak mindnyájunkat e betegség körüli hisztériakeltés­be, hangoztatva azt, hogy nem egyes rétegekhez — homoszexu­álisokhoz, prostituáltakhoz, né­gerekhez — kötődik, hanem bár­kit veszélyeztethet. 4. Elmélkedési ízelítőt is adtak. Néhány an bizonyára meg­hökkentek. Ebben nincs semmi különös, hiszen az elmúlt 45 esz­tendő során reinkarnációról publikálni, netán annak erkölcsi motívumairól cikkezni aligha le­hetett. A fogékony többség azonban megértőén reagált, s szinte zápo­roztak a kérdések. Ez a légkör további nyíltságra sarkallta a vendégeket, akik végül is megis­mételték. — Nem csatázni kívánunk, csak azt kérjük, hagyjanak bé­kén bennünket. 5. Akadt persze okvetetlenkedő is. Sajnos, nem teljesen felemelt sisakrostéllyal. Ki tudja, miért értette félre indító szavaimat, s azt, hogy a Kopemikuszok, a Gi­ordano Brúnók mellé állva, a za­bolákat, a kötöttségeket elutasí­tó, a töprengő elme elsődleges­ségét hirdettem, nehezményezve azt, hogy a csak az elsajátítottra esküvők pozíciójuk megőrzése végett szélsebesen fordították az egykori vörös köpenyt vakító fe­hérre. Nem mint jellemkórtani esetek érdekesek, hanem azért, mert akadályozzák a fejlődést. Azt, hogy az előttük járók a Mában vessék a Holnapok mag­vait, hogy azok minél hamarabb szárba szökkenjenek. Az őépülésükre is... Pécsi István Silvanus papjával, Áldozóban... Ormosi Béla „mellékesen” vadászott, hivatása szerint főként va­dásztatok. Képünkön egy sikeres vendégvadászat kikészített trófe­áival, Áldozóban Silvanus az erdők, szántók, le­gelőmezők és nyájak római iste­ne, neki volt áldozói papja, erdé­sze Ormosi Béla. Egyenes beszé­dű, színes-varázsos egyéniség. Derűs szelídség, megbízhatóság, emberi jóság árad egész lényéből — ez az ő természetes aurája. El­ső pillanattól lenyűgözött szak­mai intelligenciája, hozzáértése és hivatásáért rajongó szenvedé­lye. Áldozóban szövődött barát­ság közöttünk. Jókedvű ámula­tomban ejtem ki ezt a nevet, és úgy ízlelgetem, mint frissen fel­terített forró leveseket, finom il­latokkal párázó fűszeres étele­ket. Mátrai ormok között fészke­lő völgyben bújik, zöld lángú, megejtő pokol, ékszer az erdő foglalatában. Parányi paradi­csom, a béke, nyugalom, gyógyí­tó csöndesség szigete, gyönyörű, vadregényes környezetben. Pa- rádsasvárhoze sik legközelebb, a topográfia turpisságai okán mégis a bodonyi határrészek lajstromában jegyzik. Feledhe­tetlen, arany-szép napok teltek itt számlálatlan, erőgyűjtő pihe­nésekkel és vadászattal múlatva az időt. Áldozót vadásznaplóm­ban is megörökítettem: .......Hu­n ok áldozóhelye lehetett valami­kor itten, most pedig szép er­dészlak rejtekezik égbe nyújtózó jegenyék, százados öreg tölgyek, sudaras fenyők és szálegyenes bükkök között, kristálytiszta for­rások és ezüsfényű tavacskák mellett. Remeteként, elbújva, egyedül éltem az erdészházban. A közeli csemetekertből be-be- látogatott hozzám egy sűrű ter­metű, piros arcú, ősz hajú erdész. Ormosi Béla bácsi. Hamar ösz- szebarátkoztunk, s nemcsak az otthonról hozott túrós-citromos palacsintákkal, hanem kedves történeteivel is édesítgette ottani napjaimat. Már legelső nap el­mondta, hogy több éven át az er­dészházban lakott, és itt született a három gyermeke is. Elvezetett Dióskert szélébe a „családi kör­tefájukhoz”, s mesélte, hányszor meglesték onnét, jó takarásból, hajnalonként a mezőgazdasági területekről visszahúzó, erdei rejtekhelyükre vonuló vaddisz­nókat. Erdész volt őseinek több ága, s erdészlányt választott fele­ségül is, aki itt született a hegyre épült Fényespusztán. Valóságos erdészdinasztia klánja. Fia er­désztechnikus Gyöngyössoly- moson, kisebbik lánya erdőmér­nöknek tanul a soproni egyete­men, és a nagyobbik lány is az er­dészetnél dolgozik...” Húsz éve nem láthattam öreg erdész barátomat, Ormosi Bélát, arra gondoltam, éppen ideje, hogy felkeressem, és hosszút, jó­ízűt beszélgessünk: hogyan él, mi minden történt vele az elszállt időben... Parádsasvárott, az Ybl Miklós tervezte keleti (kínai, japán?) stí­lű ivócsarnoktól dombnak ka­paszkodó Rákóczi utca derekán, jobb kézről a harmadik ház Or- mosiéké. Csinos, takaros — kert­jében kezdődik az erdő —, 1971- ben vette birtokba a család. Nincs kulcsra zárva a zöld rácsos kapu, a verandaajtó is nyitva, könnyű firhangját szellők ujjai lebegtetik, emelgetik. Hangos „Adjonistenes” köszönésem már a veranda küszöbéről előre küldöm, még nem látjuk egy­mást, de a ház mélyéből hangzó ujjongás érezteti, felismerte a hangomat. — ...Megjöttem, öreg test­vér... Húsz év után... — motyo­gok szabódva és röstelkédő za- vartsággal. — Nyavalyás kutya! — hely­zethez illő a fogadtatás, de moso- lyos a folytatás: — Máskor láncát szaggatva acsarog, úgy jelzi az idegent. Most meg még csak egy nyikkantást hallatott...! — Nem tartott tán idegen­nek...! — mondom most már sza- bódottság nélkül, és ebben meg­nyugodunk. Emlékezéseinket Áldozó in­dítja: — Csak oda ne menj, meg ne nézzed! Akkoriban mátrai Sza- lajkának nevezték, annyira szép volt. Mostanra lerongyult, le­pusztult, tönkrement ott min­den. A tavak eliszaposodtak, tel­jesen benőtte a sás, a nád, te­nyérnyi víztükröt se láthatni. Ra- maty trutymó az egész Áldozó. Ki is törődnék manapság az erdő szépészetével, esztétikumával?! Szomorúság remegteti a hangját. És nem a nosztalgia okán. Neki nagyon is kemény, határozott és tárgyszerű indoka van a szomo­rúságra. Áldozó jelentős darabja volt életének, munkahelye és er­dei szolgálata utolsó állomása, gyermekeinek szőlőhelye, itt él­ték legszebb napjaikat, éveiket. Mustrálgatom öreg barátom: sűrű termet, árkolatlanul sima, piros arc, a szemek tágra nyílt kéksége is a régi. Nahát, ez az ember már húsz éve olyan volt, akár a behavazott fa, semmit nem rontott rajta az elszállt idő... — De bizony, bizony...! Na­gyon megsokasodtak az éveim, mint öreg fának az ágai, gallyai. Hetvenesztendősen léptem nyugdíjba nyolc évvel ezelőtt. És 78 év nem semmiség. 45 évet ad­tam ebből az erdőnek! Bizony, 45 évet az erdőben nyűttem el... Negyvenöt év — tiszta és teljes, szép, értelmes élet. Uj erdőket jelent, megújuló és növekedő fák erdejét a Mátrá­ban, a Bükkben. Még évtizedek múltán is erdőket jelent, hiszen a fák életkora, vágásérettsége 80 és 100 év közötti. — Tavaly volt az aranylako­dalmunk... Előkerül a családi fényképal­bum. Több kötetnyit megtölte­nek a valóban népes erdészdi­nasztia színes fotói. Unokákkal együtt 13 tagú a nagy család. Rég erdőmérnök lett a kisebbik lány­ból, és férjnek is erdőmérnököt választott, természetesen. Erdészeti szolgálata állomás­helyeit sorolja, szülőhelyétől, a fatornyos Bükkszentkereszttől Parádsasvárig, Áldó zó ig. Én meg búcsúzásként a sokszor be­járt helyek nevét idézem: Hunok útja, Hunok sírja. Kőhatár, Kecskésbérc, Zselléreké, Ha- rasztos, Gulyabérc, Kerékkötő... A verandán mindenütt trófe­ák, egy vadászélet múzeumának ereklyéi. Mátrai agancsát, „gyer- tyás” fejékét mutatja harmatos szemmel: „Ez volt a búcsúbi­kám, amit utolsónak felravata­lozhattam. „Felirata: Áldozó, 1975...' Kísér, ballagunk már kifelé a szép portáról, karomra teszi a kezét, úgy kérdezi nagyon hal­kan: — Akkor mostantól hosszan várakozhatok, hogy húsz év múl­va eljöjj hozzám...? Könnyű párák futnak át a le­helt tiszta nyári égbolt kék ámu­latán, de a mosoly derűje is ott fészkel az arcán, tekintetében. — Nem, nem, testvér! Most már gyakrabbarí jövök, sűrűb­ben együtt leszünk... Pataky Dezső A britek újból háborognak Túl sokat keres a királynő? A brit honatyák újból hábo­rognak, mert 2001 -ig semmilyen befolyásuk nincs arra, hogy mennyi jövedelemre tesz szert az államkasszából a királynő és né­pes családja. Amint az a Guardian cikkéből kiderült, Margaret Thatcher, majd 1990-ben John Major is bőkezű megállapodást kötött a Buckingham palotával, és sike­rült elfogadtatniok a parlament­tel a királyi család évi 100 millió fontos jövedelmét. Eközben a királynő senkinek sem tartozik elszámolással, nem fizet adót, és magánvagyonát te­kintve a világ leggazdagabb asz- szonya. II. Erzsébet királynőn kívül szép jövedelemre tesz szert férje, Fülöp herceg (évi 300.000 font), az anyakirálynő (600.000 font), valamint gyermekei, húga és a kiteijedt rokonság többi tagja. A 92 éves anyakirálynő az előbbieken kívül nyugdíjban is részesül. A számvevőszék vizsgálata ál­tal feltárt fent említett tények hangos tiltakozást váltottak ki, mindenekelőtt az ellenzéki pad­sorokban. Botránynak minősí­tették a királyi család ilyen busás jövedelmét. Terry Davies Labo- ur-párti képviselő egyenesen úgy fogalmazott: „John Major meg­próbálja ostoba egyezségre rá­bírni a parlamentet”. (FEB) Barkács-tanácsok Rázós téma: villanyszerelés otthon Állandó konfliktus: a ház kö­rül leggyakrabban szükséges és legegyszerűbbnek látszó teendő a villanyszerelés, egyben az egyik legveszélyesebb ezermesterke­dés! Nem véletlen tehát, hogy szigorúan engedélyhez kötött — ám a körülmények sokszor rá­kényszerítik az embert, hogy próbálkozzék vele... Ha így adó­dik, maximális óvatosságot aján­lunk kezdőknek és gyakorlottab- baknak egyaránt. Feltétlenül szem előtt tartan­dó tanács: villanyt szerelni csak akkor lehet, ha a „tetthelyet” tö­kéletesen látjuk. Ehhez jól mű­ködő elemes lámpa kell. Nagyon fontos, hogy mindenféle szere­lést, javítást kizárólag áramtala- nított hálózaton, kisgépen, szer­kezeten végezzünk. Ha a falban van a hiba, kapcsoljuk le a háló­zat kis megszakítóját, csapjuk le a villanyórát, és vegyük ki az ol­vadóbiztosítékot. Ha valamelyik készülék ra- koncátlankodik, azonnal húzzuk ki villásdugóját a fali csatlakozó hüvelyéből, és csak ezután lás­sunk hozzá a hiba földerítéséhez. Ugyanez a szabály automatiku­san és azonnal életbe lép, ha égett gumi- vagy égett műanyag­szagot érzünk, ha a vezetéket, a kapcsolót vagy a készüléket füs­tölni látjuk, ha csattanást, durra­nást hallunk belőle. A hiba megkereséséhez na­gyon ügyes szerszám a fáziskere­ső. De csak olyat használjunk, amelyiknek a keresővége he­gyes, nem csavarhúzó-kiképzé- sű. Még jobb egy kis — több tar­tományba, így 0-250 voltosba is kapcsolható — feszültségűiére, amellyel nemcsak a vivoeret, a fázist lehet megtalálni, hanem a hálózati feszültséget is megmér­hetjük. Ha a vezeték vagy készülék nem (vagy nem meggyőzően) kapcsolható ki a hálózatból, vas­tag, jól szigetelő szőnyegen, gu­milapon állva, víz- és gázveze­téktől távol dolgozzunk. Egye­dül villanyt szerelni életveszé­lyes, mindig legyen mellettünk figyelő segítőtárs is. Érdemes megjegyezni: a három­eres vezetékekben zöld-sárga csíkozású a védőér, fekete a vi­vőér és kék a „visszér”, a nulla­vezeték. Mindig a fázist kell a kapcsolókhoz kötni, hogy kikap­csolva, a kapcsolón túli szakaszt biztosan áramtalanítsa. A vezetékvégeket tanácsos forrasztóónnal befuttatni. Ösz- szekötésükre a csokinak becé­zett kis műanyag-rézcsavaros sorkapcsot vagy a ceruzavégre emlékeztető műanyag kapcsoló­hüvelyt (hu-polt) használjunk. A készülékek vezetékének vé­gére öntött villásdugót tilos lesze­relni, vagy egyszerűbbre cserélni. Kéteres lámpavezetékre védő- csatlakozós dugót szerelni — vagy fordítva: háromeres kábelű készülék vezetékére kétlábú „lámpa” —, villásdugót erősíte­ni, s emiatt a védőeret bekötetle- nül hagyni nemcsak tilos, hanem életveszélyes is. (FEB)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents