Nógrád Megyei Hírlap, 1992. június (3. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-04 / 131. szám
4 HÍRLAP LÁTÓHATÁR 1992. június 4., csütörtök Manapság -az ismert okok következtében — a rádiót és a televíziót együtt szokás emlegetni- média néven. Bár e többes számú gyűjtőfogalomba a nyomtatott sajtó is beletartozik, a hatalmi, presztizs-vita az előbbiek körül dúl elsősorban. Nem véletlen tehát, hogy a rádió egyik reggeli krónikájában a televízió volt a téma. Egy körinterjú során mintegy tucatnyian nyilatkoztak arról, hogy milyennek tartják a magyar tévé programjait. Ez a „műfaj” nyilván nem alkalmas arra, hogy bárki is elmélyült, elvi megalapozottságú véleményt mondjon, mégis bizonyos következtetések levonhatók a hallottakból. Először is az, — ami nem újdonság, s bizonyára a világon mindenütt így van -, hogy a nézők igénye nagyon heterogén, nem ritkán homlokegyenest eltérő. Azt a kérdést tehát feltenni sem szabad, hogy kiknek van igazuk: akik szerint jó, változatos a magyar televízió műsora, vagy akik úgy ítélik meg, hogy unalmas, egyenesen rossz. Olyan egyedi vélekedéssel sem érdemes vitába szállni, amelyik nem talál jelentős eltérést a TV 1 I líradó-ja és a TV2 Egyenleg-e között, holott szerintem az utóbbi hírműsor sokkal közelebb áll a tárgyilagos tájékoztatásban joggal etalonnak tekintett BBC mintákhoz. Azon sincs mit meditálni, hogy sok a reklám, mert ez hiába érdektelen a nézők zömének, nélkülözhetetlen mind a televízió, mind a piacgazdaság működéséhez. Azon viszont, amit a megkérdezettek közül többen is mondanak, érdemes elgondolkodni, annak tudatában is, hogy az egyetértés e kérdésekben sem garántálható. Ilyen például a politika túlsúlyának helytelenítése, ami igaz is lehet az úgynevezett primér politikum, az örökös „adok-ka- pok”, a vég nélküli csatározások alapján. Kevés viszont - ahogyan néhányan szóvá is tették — a köznapi emberek sorsának alakulásával foglalkozó műsorok aránya. Persze a mindennapi valóság, a gondokkal teli élet nagyobb arányú „visz- szaköszönését” a képernyőn azok aligha látnák szívesen, akik a tévétől szinte csak kikapcsolódást, szórakozást várnak, pedig a limonádé jellegű programokból, sorozatokból már úgyis túlságosan gazdag a kínálat. Bezzeg egy magyar tévé- filmet, tévéjátékot már hosszú hetek óta hiába várni. „Helyette” - vajon kinek tetszik ez? — a televízió önmaga szerepel fő témaként saját műsorában ... * * * „Színház vigyázz, indulj!” - hangzott el június elsején a koraesti órákban a tévében, s aki látta az adást, nem tartja stílusidegennek e katonás vezényszót. Az TV2 és a Páholy Alapítvány - Ekhós színház - című különleges akciójában ugyanis komoly szerep jut az egyenruhásoknak: a színpadot és a díszletet minden nap más településen kell felépíteniük a közel egyhónapos vándorlás során. Papp János színművész fejéből pattant ki az ötlet s úgy gondolta, hogy talán a huszadik század végefelé is érdemes feleleveníteni az utazó színházak régi hagyományát. A gondolatot tett követte. Összeállt a „társulat”, melyet a kezdeményezőn kívül Hernádi Judit és Verebes István alkot. Kiválasztatott a darab: J.W. Goethe — P. Hacks A mundérvásárhelyi bú- csú-ja s Bodolay Géza rendező irányításával megkezdődött az előkészítő munka. Ennek az utolsó napjait, s a budapesti bemutatót már a televízió is figyelemmel kísérte, mint ahogyan egy állandó forgatócsoport ott lesz és negyedórás „hangulatjelentést” ad mind a huszonöt estén át Esztergomtól Kőszegig, ahol csak letáborozik az ekhós színház. Bár az indulás pillanatában természetesen még nem lehetett tudni, hogy a legilletékesebb, a közönség miként reagál: menynyire veszi pártfogásba érdeklődésével az előadásokat, milyen mértékben lesz partner a tévé nyilvánossága előtt zajló beszélgetésekhez, mégis a kezdeményezés már eleve minden elismerést megérdemel. Manapság, amikor az egész magyar színházi kultúra veszélyben van (éppen Verebes István fakadt ki emiatt a rádió Gondolat - Jel című műsorának legutóbbi adásában), a régi struktúra már nem, az új érték- és piacorientált gyakorlat pedig még nem működik, nagyon meg kell becsülni minden vállalkozást, amely megmozdítja az állóvizet. Az pedig különösen szimpatikus az Ekhós szekér-ben, hogy egy jó ügy érdekében sokan voltak képesek szövetkezni, érdekeiket összehangolni.- csongrády A lélek nem eladó! „Humán” hirdetések a kórházban Fotó: Gyurián T. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Dante Alighierinek, az olasz költészet legnagyobb alakjának szavait lehetne felírni Salgótarjánban, a megyei kórház főbejárata fölé. Aki belép a virágos kertből a kórház földszinti várakozójába és körülnéz, akaratlanul is öt „díszes” táblán akad meg a szeme. Ezek egyike sem az egészségmegóvással, megőrzésével kapcsolatos szöveget tartalmaz, hanem valami egészen mást... A betegek nem meghalni, hanem gyógyulni mennek a kórházba. A nem várt szövegű táblák az előbbit feltételezik. Egymást licitálva ígérik a teljes és a még teljesebb szolgáltatást. Mindent ígérnek s még a koporsó árát is közük - 3900 -tői 165oo forintig-, mint egy élelmiszerboltban a kapható cikkeknek. Vincze Sándor kisiparos Kis- terenyéről, az alvilágot is megjárt mondái alakról elnevezett „Orpheusz” Temetkezési és Szolgáltató Kft., valamint a helybeliek Bíró Tamás és Dar- nyi István, a Nógrád Megyei Temetkezési Vállalat és a „Rex Humán” profánul teljes szolgáltatást ígérnek a halandó és leendő „kuncsaftoknak”. Mik ezek az érzést felkorbácsoló, humánumot és tapintatot nem ismerő, nem ide való táblák? Az üzletet, a vásárt, a licitáló helyet összetévesztik a kórházzal! Egy ápolónőt megkérdeztem, aki ízléstelennek és embertelennek minősítette a táblákat, de mint mondta, a kórház más területén is díszelegnek hasonlók. Legyünk emberek, ne „áruljunk”, ne legyünk könyörtelenek a profit érdekében, hiszen Jézus is korbáccsal űzte ki a templomból akufárokat! A jóérzés azt kívánja, hogy távolítsák el ezeket a táblákat, minél előbb, de már az is késő. Nem tudom a hirdetők mit éreznének, ha betegként kellene végignézniük a táblákon és választhatnának a kft.-k, a vállalkozók között. Szégyellem magam valamennyiük helyett! Dr. Gajzágó Aladár Csütörtököt mondunk Mottó: „Ha nem veszíted el a fejedet, miközben a többiek elveszítik, akkor nem érted a próbáimét.” (Evans törvénye Murphy törvénykönyvéből) Kiküldött tudósítónktól: a múlt héten zárt ajtók mögött tárgyalták a Madzsar József megyei kórház vezetőinek fegyelmi ügyét. (Tudósítónk azért „kiküldött” - mert őt /is/ kiküldték a döntés meghozataláig a helyszínről.) Mint kiderült, az orvos-igazgató és a gazdasági igazgató által felvett összegecske (csekély 435.940+337.000=772.940 Ft) kimeríti a vétség fogalmát - ezért függetlenül a közeljövőben tartandó pénzügyi, gazdasági ellenőrzéstől megvonta a vezetők kedvezményeit és juttatásait. A „Sze- zám, nyílj ki!” után az is kiderült: megvolt ugyan a minősített többség a döntésnél, ám voltak, akik szemében e szankció szóbeli ejnyebej- nyével ért fel, mások megítélésében ugyanez már drákói szigor határát súrolja. Lényeg: az ügy megoldódott! Drákói szigor jelelmezte az országgyűlést is, amikor annak egy része fejébe vette: most aztán megmutatja, mi az az Alkotmány, hatáskör, jogállam, meg miegymás! A nagy hirtelen mutogatás azóta is tart. Két hete. A dolgok lecsillapodni látszanak - ám még koránt sincs vége - ugyanis várhatóan újult erővel lángolhatnak fel a pártharcok, mihelyt az Alkotmánybíróság állást foglal. Addig „hétköznapi” személyeskedésekkel ütik agyon a drága időt, nyugdíjasaink dupla örömére. Egyrészt örülhetnek szegények, hogy tudnak mit nézni napközben (tudnának ám mást is, de az RTL-t nem érti mindenki - lévén máshol volt hadifogoly), na meg aztán közelről láthatják, kik is azok, akik azt a fene nagy nyugdíjemelést (alsó határa 200 forint/hó - a szerk.) megszavazták nekik. Népjólét, ’92. Ha már a nyugdíjasoknál tartunk: a minap egy ugyancsak szép kort megért ismerősöm kérdezte:- Mondd, öcsém, miért nincs nekünk Tengerészeti Minisztériumunk?- Már minek lenne, tatus? Hiszen nincs is tengerünk ...- Akkkor meg minek a Népjóléti Minisztérium? Szerinted van ma itt népjólét? Bevallom: szegény öreg „bemattolt”. Aztán megmagyarázta: neki a jólét már csak egy ugrás, mint '86-ban a Kijevieknek a sugár. „Mégpedig azért - fejtegette 80 év tapasztalatával a háta mögött - mert ha egy ország népjóléti minisztere kórboncnok, akkor a népre akkor köszönt jólét, ha már fel boncolták.” S mintegy zárszóként hozzátette:- Mondd öcsém, szerinted soká élek én még? Jobbnak láttam, ha nem vitatkozom. Logikai ellenérvem úgysem lett volna ... Kis ország vagyunk. E megállapítást korántsem azért írom le, mert történetesen június negyediké van, s ez Trianon évfordulója. Hanem azért, mert maradt nekünk azután is elég kincsünk, amit óvni kellene. Maradt egy Nyíprazonyunk, egy Szurdokpüspökink - most mégis inkább a vita, a veszekedés megy egy szép ötlet fölött. Persze a lényeg akkor is az, hogy a gyerekeknek van hol nyaralniuk. Manapság ez sem semmi - ahogy „pestiesen” mondanák (mióta Magyarország egyenlő Pesttel) ... Balázs József Tovább az antalli úton? Két év. Büntetésből sok, a boldogságból kevés. Hogy a mögöttünk lévő két esztendő kinek melyiket jelentette, azt mindenki maga dönti el. Leginkább aszerint, hogyan alakult személyes sorsa, magánélete. Csak keveseknek adatik meg az a bölcsesség, amivel „föntről”, a szubjektumon kívülre kerülve tudja szemlélni magát, s a világot, melyben él. Persze nem könnyű mostanság kettéválasztani magán- és közéletet. A politika nap mint nap durván beavatkozik hétköznapjainkba, felborítja terveinket, sírásra, vagy épp keserű nevetésre ösztönöz. Lehetne sorolni a két év közéleti, politikai, gazdasági eseményei, negatív és pozitív előjellel, bár számtalanszor tapasztalhattuk már, hogy egy és ugyanaz a dolog egészen mást jelent a koalíció pártjainak és mást az ellenzéknek. Figyelemre méltó jelenség. Figyelemre méltó és sajnálatos az, hogy az egykori „harcostársak” ma ádáz ellenségek és nem ellenfelek. Mert az természetes, sőt szükséges, hogy a hajdan egységes ellenzék polarizálódjon. Az azonban már életveszélyes, hogy a politizálás elegáns országirányításból véres kiszorítósdivá silányult: a kormány, miután megszerezte a hatalmat, még többet akar, lehetőleg minél hosszabb távra - s meg is tesz mindent annak érdekében, hogy semmi ne akadályozza mega jövőben az irányítás hosszú távú megtartásában — az ellenzék pedig saját - a parlamenti viszonyokból fakadó - tehetetlenségének mind biztosabb tudatában egyre keményebben és gátlástalanabbal bírálja a koalíció hibáit, anélkül, hogy ez bármit is változtatna a dolgok menetén. A legutóbbi, s igen messze mutató összecsapás a médiaelnökök leváltása körül zajlott, zajlik. Sajnálatos módon ebbe a csúnya harcba keveredett bele a köztársasági elnök, minek következtében egyesek már alkotmányos válságot emlegetnek az országban. S valóban: mikor van itt alkotmányos válság? Nem jogi értelemben szerintem nem akkor van alkotmányos válság, ha Göncz Árpád nem hajlandó leváltani az elnököket, hanem akkor, ha minden továbi nélkül aláírja az elé rakosgatott papírokat. Mert ma Magyarországon az MDF-nek a médiákban gyakorolt egyeduralmára mondana áldást egy meggondolatlan tollvonással. Az egyeduralom kiépítése pedig egyenlő lenne annak a gyakorlatnak az újraéledésével, amely ellen az ügyben szereplő mindkét csoportosulás annyit küzdött, annyit áldozott. Persze, igazuk van a kormányzó pártoknak abban, hogy szükség van a velük szemben lojálisán viselkedő elektronikus és írott sajtóra is. És ez a legfontosabb: IS! Mert amíg csak egy televízió, egy rádió működik az országban, addig szamárság (lám én is tanultam valamit a két év alatt) azt gondolni, hogy ezek felügyeletének megkaparin- tását szó nélkül hagyja akár az ellenzék, akár a társadalom. Nem az a kérdés, hogy Hankiss Elemér marad-e a tévé elnöke, vagy Gombár Csaba vezeti-e tovább a rádiót. Az a kérdés, hogy hagyjuk-e korlátozni a szólás, a véleménynyilvánítás szabadságát, az a kérdés, hogy hátraarcot csinálunk-e s nem a demokrácia, hanem valami egészen más felé menetelünk tovább. Hisz nem nehéz elképzelni, mi történik egy kormány-tulajdonban lévő médiával akkor, amikor a koalíció megingathatatlanul esküszik arra, hogy népszerűségének elvesztése nem politikájának hiányosságaiból fakad, hanem az átkozott liberális sajtó aknamunkájának nemzetrontó következménye. De már hallom is a megjegyzéseket: ki hiányolja itt a demokráciát, s miért kellene félteni? Mi ez az álszent demokráciaféltés egy olyan országban, ahol annyi rosszat lehet mondani, írni a kormányról, mint nálunk? S valóban, hála a jó istennek, a sajtó szabad. A tévedés ott van, hogy a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága - bár kétség kívül az egyik legfontosabb lépés feléje — nem egyenlő a demokráciával. Az ennél, és annál, ami most van, valamivel több. Ozsvárt Tamás Gyermeknap után ... Az új magyar demokrácia betöltötte második életévét. Tipeg, beszél, szeret, már-már szobatiszta. Amennyire várva-vártuk, csodaszámba vettük a megszületését, annyira türelmetlenek vagyunk vele, ahogy szaporodnak a gondok körülötte. O meg az első dackorszak jellemző kis dührohamaival tiltakozik a szülő-állampolgárok sorozatos szemrehányásai ellen. A gyermeknapi ünneplések, ajándékok után, felnőttes komolysággal magyarázkodik, és viszonozza a május végi jókívánságokat:- Hogy rossz volnék, hogy engem nem lehet szeretni? Hogy másmilyennek képzeltetek el? Nagyon sajnálom. Két éves múltam. Ennyi telik tőlem. Persze, hogy térdre kel! ereszkednem, hogy alánézzek a nagy-sziklának, ahonnan az a forrás kifolyik, amely lenn a síkságon folyóvá duzzad.. . Egyelőre mitől lenne saját képzelőerőm? Igenis, le kell hajolnom! Hogy attól meg állandóan sáros a térdem, lucskos a cipőm? S mindez idegesítő?! Lehet! De azzal kit törődik, hogy én meg úgy érzem magam a sok szemrehányástól, mint a kukac a horog végén? A gondolkodás képességére, jövőbe látásra nincs mit hivatkozni ilyen helyzetben. Mikor nemcsak a kétévesek, de senki, nem látja még a további életünk lényegét, csak a közeli-távoli múltból átpofozott frázisokkal etetjük, dobáljuk egymást. . . Égy biztos: nem én csinálom itt a szegénységet és nem én pumpálom kőkeményre a gyűlölködés tükör-radiáljait. Nem én találom ki azokat a történeteket, amelyekben a főszereplők kizárólag csak hasznot akarnak húzni, de használni egyáltalán nem tudnak. Egy kétéves tipegőtől az is teljesítmény, hogy egyelőre nem engedtem, hogy a pártok, pártocskák érdekei szerint feldarabolják a csillagos eget, a magyar tengert, vagy éppen a televíziót. . . Mindenki azt mondta nekem a gyereknapon: Nagyra nőjj! Légy egészséges! Hát az egészséget viszontkívánom. Esőt is kívánok, sokat, áztatót, tisztára mosó nyári záport. Szívesen látnám, hogy egy bizonyos úr, meg egy másik, egy harmadik nagyon jól végzi a munkáját. Egy megint másik úr nemcsakhogy feltűnően pontos, szakszerű, de kedves és emberséges is. S egyszeresük, lám együtt örülhetünk: istenem, mennyien jól, nagyon jól csinálják itt a dolgukat. S közben mindenütt megértést, türelmet, jószándékot tapasztalok. .. Vajon kell ennél több jókívánság- látomás gyermeknap után? Az új magyar demokrácia 1992 nyarán már benne jár harmadik évében. Lépései egyre pontosabbak. . . Erdős István
