Nógrád Megyei Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-24 / 71. szám
4 HÍRLAP LÁTÓHATÁR 1992. március 24., kedd Szegedy-Maszák Mihály: Márai Sándor Könyvespolcra D ivatos író lett Márai Sándor. A divatos jelzőt egyáltalán nem pejoratívnak tartom, hanem logikus következményének az elmúlt évek történelmi (és rendszer-) változásainak. Hosszú-hosszú évtizedeken át tabu volt Márai neve Magyarországon, az ideológusok vitatták, az irodalom- történet meg a legszívesebben letagadta volna, mintha nem is létezne ez az életmű. Most, halála után egyszerre három monográfia-kísérlet is született róla: Furkó Zoltáné, Rónay Lászlóé, s most 'Szegedy-Maszák Mihályé. A recenzenst természetesen az foglalkoztatja, hogy miért is ez a hirtelen érdeklődés, az értékelési - újraértékelési kísérletek? Magára valamit is adó (ifjú) irodalmár ma nem Veres Péterrel, Garai Gáborral, vagy éppen Lukács Györggyel foglalkozik (a sor folytatható), hanem az európai iskolával, a Nyugattal, a Nyugatot követő nemzedékekkel (pl. Új Hold), Máraival, egyszóval azzal a polgársággal, azzal a polgári kultúrával, amelyről a marxista esztétikának (ha ugyan van ilyen) csak negatív jelzői voltak. Ne söpörjük le azokat se egy mozdulattal az asztalról, mert Marxéknak is van valami igazuk: a polgári társadalom sem fenékig tejföl, csupán, őszinte érdeklődéssel vizsgáljuk meg, hogy mi szakadt meg a magyar történelemben 1945-48-ban, miből maradtunk ki és le, mi az, amit most keservein kell pótolnunk? É rtékrendet kell teremtenünk, pótolnunk egy szét- züllött gazdaságban, erkölcsi és intellektuális káoszban, s - még - nem tudunk jobbat a polgárinál. Indirekt módon ezt látszik igazolni az évtizedeken át dúló terméketlen, „népies-urbánus” vita is, amely ideologikus alapon állította szembe a falut és a várost, a parasztságot, mint „tiszta forrást”, „nemzetmegtartó erőt" a „dekadens" polgársággal. A proletkult ideológiáját a „haladó osztályról”, s annak szövetségeséről, mint rossz epizódot felejtsük is el... Szegedy-Maszák Mihály írása éppen ebben hoz újat a Márai-irodalomban, hogy nem csupán az emigráns írót mutatja be, hanem a polgárt, a polgárságot, amelyhez Márai — olykor vitatkozva vele, keményen bírálva is - mindvégig hűséges maradt. Vállalva, hogy minden sar- kos fogalmazás vitára ingerel, egyet kell értenünk Máraival abban, hogy az európai kultúra polgári, ami korántsem jelenti azt - sőt! hogy kizárja, tagadja a népi gyökereket, vagy éppen a nemzeti identitást. Márai valahogy úgy fogalmaz, hogy a nagy gondolatok nem a nyáj mellett születtek, hanem a fórumokon, az agórán. Közösséget feltételez ez, vitát, nézetek, érdekek nyílt ütközését, demokráciát. Toleranciát, amely nem kizár, kirekeszt, hanem befogad, építkezik a különböző értékekből. S zegedy-Maszák a szűkre szabott terjedelemben (150 kisalakú oldal) szemléletesen, de csak, mint egy képletet mutatja be az utat, folyamatot, amit Márai bejárt. Áttekintést ad, nem a teljesség igényével - hisz például az emigrációban kiadott regényeket nem is mind ismeri -, mégis érdekfeszítően, az érdeklődést fölkeltően, azaz kíváncsivá tesz magára a Márai-művekre, s ennél többet irodalmár nem is tehet. (Kortársaink, Akadémiai Kiadó, Bp. 1991.) Horpácsi Sándor Tisztelgés Kodály emléke előtt Kisebbségi diákkonferencia Nemzetünk nagy zenetudósa, Kodály Zoltán emléke előtt tisztelgett a múlt hét végén tizennégy hazai és külföldi énekkar azon a találkozón, amellyel a nagy mester születésének 110., halálának 25. évfordulójára emlékeztek, s egyben köszöntötték a hetven éves szolnoki Kodály Kórust. A Göncz Árpád köztársasági elnök fővédnökségével rendezett dalosünnepen a szolnoki megyeháza dísztermében, a belvárosi nagytemplomban a jeles mester, zeneszerző, népzenekutató, a magyar iskolai zeneoktatás úttörőjének legszebb, legimpozánsabb műveit szólaltatták meg. A közel félezer dalos között ott voltak az udinei, a galántai és a nagybányai Kodály kórusok tagjai. A résztvevő karnagyok, irodalmárok, történészek szimpóziumon méltatták a Kodály-hagyatékokat. Befejeződött a kétnapos kisebbségi diákkonferenfcia a tahitótfalui református templomban. Az erdélyi gyülekezet által szervezett tanácskozásra több, mint kétszáz fiatal érkezett, köztük sokan a határon túlról. Az összegyűlteknek Németh Zsolt fideszes országgyűlési képviselő tartott előadást „Mit tehet Magyarország a határon kívüli magyarságért?” címmel. Az előadásból kiderült, hogy a kisebbségi sorban élő magyaroknak sokat segítene, ha hazánk belpolitikai élete és gazdasága kiegyensúlyozottabbá válna. Fontosnak vélték, hogy Magyarország lakossága azokat a jogokat adja meg a kisebbségeknek, amelyeket a határon túli magyaroknak is kíván. Krisna-hívők hazánkban A magyarországi Krisna-tudatű hívők közösségét 1989-ben fogadta el az Egyházügyi Hivatal, amely az ISKCON nemzetközi szervezetének egyik tagja és hazánkban mintegy 8 éve működik. Hitvallásuk célja Isten szolgálata, dicsérete és szeretete. Tanításuk szerint az Isten minden boldogság forrása. Egyház- közösségükben a papok, papnők több ezer hívő lelki életének támaszai. Felvételeinken a hívők étkezése és az Istenszeretet szertartása látható. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, de... Mindenütt arról hallok, hogy pesszimista vagyok. Már kezdem is elhinni. A napokban több, különböző rangú vezető nyilatkozatát olvastam a lapokban. Váltig arról beszélnek, hogy milyen jó ebben az országban, meg miért idegeskednek az emberek, hiszen itt egyre jobb lesz. Devizatartalékaink bizalmat gerjesztenek irántunk, a konvertibilis forint az ajtónkon kopogtat, levettek bennünket a COCOM-listáról. Hát mi ez, ha nem maga a meglódult fejlődés? Az optimizmusra okot adó fejlődés! Na nem, azért hurráhangulatról szó sincs! Egyébként is ez a terminológia kicsit korábbról való. Ezt már nem használjuk, elavult. Akárcsak az alagút szindróma. Az alagutat sem szeretjük, mert sötét, hosszú, s nem akar látszani a végén a fény. Marad tehát ennek a helyzetnek a derülátó megítélése. Csupán az a bajom, hogy én — és sokan mások — nem a derűs jövőt körvonalazó nemzetközi konferenciák légköréből, a fejlett országok vending marasztaló kényelméből ítélem meg a dolgokat. Kénytelen vagyok a mai magyar valóság érdesen kényelmetlen talajáról ítélni. Hogyan legyek optimista amikor a fizetési boríték hónap- ról-hónapra vékonyabb, az adófajtái az eddiginél több jövedelmet vonnak el, az áremelések szinte már heti programmá váltak? Ja, örüljek, hogy van munkahelyem? Isten bizony igaz, ennek valóban örvendhetek, mert annyi közvetlen ismerősömnek nincs már, hogy az elkeserítő. Az sem akar meggyőzni, hogy itt csodálatos vállalkozási lehetőségek vannak. Hogy nem siránkozni kell, hanem keményen dolgozni, mert nincsenek itt bajok, csupán rosszul szervezzük az életünket. Lám, ebben az utóbbiban van igazság! A napokban gyorshírként terjedt el egy hétemeletes épületben, hogy huzamosabb ideig nem lesz víz. Nosza, minden lakásban megtöltötték a kádat, a létező fazekakat, amit csak hirtelen előkaptak. Teltek az órák, s az éltető víz tovább folyt a csapokból. Másnap reggel arról értesültünk, hogy ideiglenesen elhárították a bajt, de néhány nap múlva lesz az elromlott szerkentyű cseréje, s akkor valóban nem lesz víz. Erről azonban értesítenek mindenkit. Vajon azt kiszámolja-e valaki, hogy az elsietett híradás mennyi veszteséggel járt? Ugyanis a tartalékolt vizet mindenki a lefolyóba öntötte, minden cél nélkül. Fizetni azonban mi fogunk érte, azok, akik használják. Könyörgöm, mitől legyek derűlátó? A szólamoktól, a fiskális gazdaságpolitika mindannyiunkat koppasztó találékonyságától, vagy önmagunk hülyeségeitől? De miért foglalkozom mindezzel? Viselkedjek úgy, mint egykori nagy császárunk, aki szerint minden nagyon szép, minden nagyon jó - de hogy elégedett vagyok, az túlzás! p-s Kortárs képzőművészek nemzetközi vására Óriási érdeklődés kísérte a Második Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Vásár - Budapest Art Expo - megnyitóját a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen. A bemutatón a nyugat-európai vásári szisztémát követve különösen a művészeti kisgalé- riák részvétele dominál, de ezek mellett önállóan dolgozó és kiállító művészek is bemutatkozási lehetőséget kapnak. Számos hazai jelentkező mellett jónéhány külföldi résztvevő is szerepel. A nevezéseket szakemberekből álló zsűri véleményezte. Irányzat és műfaji megkötés nélkül kizárólagos követelmény a színvonal volt. A vásár március 26-ig tart nyitva. A túlélőknek, az áldozatok hozzátartozóinak hozott ajándékot Stolmár A túlélők öröksége Milyen régóta mondjuk, hogy a nemzeti ünnep nem kisajátítható? ... S milyen régóta sajátítják ki mindenféle politikai mozgalmak különböző ügyességű, ügyeskedő vezető személyiségei, politikusai? A nemzeti ünnep nem kisajátítható, nem politikai programok szétkürtölésének lehetősége ... Legalábbis ha jó ízléssel közelítenek hozzá. Sajnos, nem mindenki tartotta be az íratlan - s éppen ezért hangsúlyozottan kötelező - szabályokat. Sem az országban, sem pedig Salgótarjánban. Mi az utóbbit említjük. Akadtak politikai erők, akik azért emeltek szót, hogy ne mondhasson ünnepi beszédet Salgótarjánban egy olyan asszony, aki nekik valamilyen - ideológiai vagy politikai? - okból nem tetszik. Fel sem merült bennük, hogy Petőfiék ünnepétől mennyire idegen ez a közelítés? Fel sem merült bennük, hogy a nemzeti ünnep alkalmából el kellene feledni mindenféle politikai nézeteltérést, különbséget? Hogy az ünnep a nemzeté, és nem a pár- toskodóké? Persze ezek csak kérdések. Végül is egy a fontos: Salgótarjánban is megünnepeltük március 15-ét, mégha nagyon-na- gyon csekély számban is. És mert felülkerekedett a józan ész - ünnepi köszöntőt mondhatott, az SZDSZ-es alpolgármester, Ercsényi Ferenc társaságában, Stolmár G. Ilona is. Ez a törékeny, háromgyermekes asszony, aki Cserhát- szentivánból elszármazott szülők gyermekeként hetedik esztendeje az Amerikai Egyesült Államokban él, újságcikkeket és verseket ír, s templomi orgo- nálásból keres pénzt, írta szerkesztőségünknek: „Volt egy másik forradalmunk is, nem kevésbé dicsőséges, az 1956-os, amely szellemében egyenes folytatása volt a március 15-inek. Ezt a forradalmat is leverték és véresen megtorolták. Salgótarján neve december 8—óval fogalom lett, a borzalmak kifejezésének neve. Tudjuk, volt még ilyen város: Mosonmagyaróvár. Rokop József Amerikába menekült magyar, a Dunántúli Nemzeti Tanács egyik vezetője, Szigethy Attila közvetlen munkatársa volt. Ezért hozta létre a szabad Magyarországon a Szigethy Attila Alapítványt, amely azt a célt szolgálja, hogy az 56- os forradalom meghurcoltjainak és a kivégzettek, legéppuskázot- tak hozzátartozóinak némi anyagi segítséget nyújtson. Az alapítvány kizárólag a Dunántúlon, elsősorban Győrött működött és tavaly a mosonmagyaróvári vérengzésben elesettek hozzátartozói közül negyven embernek nyújtott segítséget, meghitt ünnepség keretében. Amikor Rokop József megtudta azt, hogy engem Tarján városa meghívott március 15- ére, ezt nagy eseménynek tartván, felajánlotta, hogy kiterjeszti az alapítványt Salgótarjánra, illetve Nógrádra is. Ezt az ajándékot hoztam az itteni vérengzésben elesettek hozzátartozóinak, a megnyomorítottaknak és évtizedekig üldözötteknek. Ezt szeretném most így, a sajtó útján átnyújtani, mert zord idő volt Salgótarjánban március 15-én. Zord időben nem lehet beszélni, és nem lehet ajándékozással foglalkozni!” Az előbbiek után pár kérdés felmerül az olvasóban, s ezekre válaszolnunk kell. Először is: ki volt Szigethy Attila? A forradalom kezdetén megalakult győri forradalmi tanács alelnöke, parasztpárti politikus, aki hamarosan megyéje népszerű személyisége lett. Pipájával, öltözködésével úgy festett, mint egy angol egyetemi tanár. A korábbi rezsimben is ismert és fontos tisztséget betöltő férfiú volt, de a Nagy Imréhez fűződő barátsága miatt Rákosiék mellőzték. Az 1956 októberének végén megalakult Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke lett. A forradalom bukása után - nem menekült, mert nem érezte magát bűnösnek, hiszen nem tett semmit az emberek, az elnyomottak ellenében - letartóztatták, megkínozták. Halála mindmáig nem egészen tisztázott. A rendőrség emeleti ablakából esett ki - vagy ugrott -, netán kilökték? Annyi bizonyos: a diktatórikus hatalom ádáz ellensége volt. Mit illő tudnunk az alapítványt tevő Rokop Józsefről? A forradalom győri vezetői, résztvevői közül kilencen lettek mártírok, egyedül Rokop József él. November végén, amikor már minden elveszett, akkor menekült el családjával Nyugatra. Három gyermeket vittek magukkal, a negyediket a hűséges feleség a szíve alatt hordta. A férfi nem jószántából vállalkozott szülőföldje elhagyására; az emberség szikráival rendelkező rendőr és orosz katona figyelmeztette a ráleselkedő és lecsapni készülő veszélyre. A nagycenki származású mérnökember külföldön végigjárta a szokásos utat. Mosogatóként kezdte, végül szakmájában helyezkedhetett el, s olyan anyagi körülmények közé került, amelyek lehetővé tették számára, hogy alapítvánnyal emlékezzék kivégzett küzdőtársaira. Feleségével 1990. szeptember 17-én hozták létre a Szigethy Attila Alapítványt, százezer dolláros alaptőkével, az USA-ban és Magyarországon is bejegyezve. Az alapítvány célja, hogy minden év novemberében - a mosonmagyaróvári vérengzés évfordulója alkalmából - anyagi támogatást nyújtAz alapítvány emblémája son a mártírok hozátartozóinak és 1956 sebesültjeinek, rokkant- jainak, meghurcoltjainak, azoknak, akiknek évtizedeken keresztül csupán a megaláztatás keserű kenyere jutott. Tavaly ebből az alapítványból temették el a mosonmagyaróvári öldöklés miatt ártatlanul kivégzetteket emberi tisztességgel, és segítették meg a túlélőket. Rokop József személyesen adta át a borítékokat. Az alapítvány díjait magyar- országi kuratórium ítéli oda, s nyitott, azaz lehet csatlakozni hozzá. Hol, kik, mikor? Erről egy későbbi számunkban tájékoztatjuk olvasóinkat. Most egyelőre az az örömteli számunkra, hogy a salgótarjáni vérengzés áldozatai számára is felcsillant a reménysugár. (ok)
