Nógrád, 1992. január (3. évfolyam, 27. szám), Nógrád Megyei Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 28-51. szám)

1992-02-08-09 / 33. szám

4 HÍRLAP

SZEMTŐL SZEMBE

1992. február 8-9., szombat-vasárnap

Interjú Tótfalvi Sándorral, az MDF megyei hivatalvezetőjével

Az MDF megőrizte mozgalmi jellegét

A Magyar Demokrata Fórum megyei hivatala az 1990-es választásokat megelőzően kezdte meg működését. A hivatal vezetője Tótfalvi Sándor. Interjúnk vele készült.

— Tótfalvi úr, kérem foglalja össze a hivatal célját.

— Megyei hivatalunk célja, hogy az MDF eszmeiségét Nóg- rád megyén belül képviselje, a tagságot megszervezze és felkészítse a soron következő, 1994-es választásokra, s ezen segítse jelöltjeinket.

— Konkrétabban is megfogalmazná a feladatokat?

— Legfontosabb feladatunk a tagtoborzás. Nógrád megyében jelenleg 23 önálló tagszervezetünk dolgozik.

— Ki lehet MDF tag?

— Röviden: mindenkit, aki az MDF ideológiájával egyetért szívesen látunk a sorainkban. El kell mondanom, hogy nem folytatunk boszorkányüldözést, ezért akik az előző rendszerben MSZMP-tagok voltak, de nem kompromittálták magukat, nem töltöttek be főállásban párttisztséget, nem követtek el a társadalom és az egyén ellen bűncselekményeket, lehetnek nálunk tagok. Hozzá kell tennem, hogy a mi megítélésünk mindenkivel kapcsolatban nagyon emberi. A vezető beosztásúakkal szemben alapvetően két kritérium érvényesül. Az egyik az alapos elméleti, gyakorlati és szakmai felkészültség - beleértve az idegen nyelv tudást -, valamint a

fennálló rendszer melletti lojalitás.

— Van Önöknél tagdíj?

— Természetesen van. A mértékét a tagszervezetek önállóan állapítják meg. Csupán érzékeltetésül mondom, hogy aktív dolgozóknak havi száz, nyugdíjasoknak havi ötven forint a tagdíj.

— Milyen információs forrásokra támaszkodik az MDF feladatai teljesítése érdekében?-— Mindenekelőtt az MDF által vezetett kormánykoalícióhoz lojális kiadványokra. Az Új Magyarország, a Ring, valamint a Magyar Fórum sorolható ide. Ezen kívül tagjaink hivatalból kapják a belső használatra szánt értesítőnket. Az idén pedig, az első negyedévtől Nógrád megyében megjelentetjük a Nógrádi Fórum című lapot - T.Pataki László szerkesztésében -, ami kifejezetten a megyei MDF tagság életét tükrözted.

— Ón szerint mi az oka annak, hogy az MDF-fel szemben vannak illojális médiumok is?

— Nézze, a kormánykoalíciót igen sok kritika, bírálat, számos esetben sértő elmarasztalás éri. Ezt többféleképpen lehet magyarázni, hogy miért van. Nyilván összefügg azzal, hogy egy nagyon nehéz, átmeneti szakaszban vagyunk, és a gazdasági rendszerváltás, de általában véve a politikai rendszer- váltás még teljes egészében nem fejeződött be. Egy evolúciós, lassú átmeneti időszak közepén vagyunk.Rettenetesen nehéz egy negyven éves kommunista diktatúrából átváltani a parlamentáris demokráciára. Sok esetben ez az állampolgárok számára szokatlan. Nem teljesen értik azt, hogy a korábbi kézi vezérlésű MSZMP által diktált dolgokat az MDF miért nem tudja egyértelműen végrehajtani. Az emberek nagyon nehezen értik meg azt, hogy a demokrácia játékszabályai egészen mások, mint a diktatúrában voltak. A demokrácia játékszabályait, mindenféleképpen be kell tartanunk, tehát a rendszer- váltás nem megy egyik napról a másikra. A parlamenti demokrácia időigényes és nyilván a nagy fokú türelmetlenségnek is a tükröződése az, amikor elég

sok elmarasztaló kritka éri az MDF vezette kormánykoalíciót.

— Önök tulajdonképpen mit várnak a sajtótól?

— A sajtóval szemben alapvetően két elvárásunk van. Az egyik az, hogy legyen elfogulatlan, objektív és tárgyilagos, szemléletében pártsemleges médium. A másik igen lényeges szempont, hogy az írásokból, műsorokból ne a pesszimizmus, hanem sokkal inkább az optimista hangnem és szemlélet- mód tükröződjék. A jelenlegi, viszonylag nehéz átmeneti időszakban az embereknek biztatásra, derűlátásra van szükségük.

—Az MDF nem adott okot az elmarasztaló kritkákra?

— Az MDF amikor megnyerte a szabad parlamenti választásokat egyértelműen és világosan leszögezte, hogy a rendszerváltozást vér nélkül, teljesen békésen, parlamenti úton fogja végrehajtani. Úgy vélem, hogy semmi olyan nem történt az elmúlt időszakban, ami eltérést jelentene a beígért állásponttól. Tehát az irányvonal változatlanul továbbra is a higgadt, nyugodt, határozott irányba mutató út felé vezet.

— Ön tehát úgy véli, hogy az MDF által eddig elért eredményekkel elégedettek lehetünk, szólna ezekről?

— Csak néhány konkrétumot. Hazánk tavaly aláírta a társulási szerződést az Európa Közösséggel, bejelentettük csatlakozási szándékunkat az EU- REKA-programhoz. Magyarország már nem szerepel a CO- COM-listán, a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény rendszerébe sorolt bennünket az Egyesült Államok. Döntő jelentőségű lesz az, ha a Világkiállítások Nemzetközi Irodája február végén úgy dönt, hogy engedélyezi hazánknak a világkiállítás megrendezését. Ez nemcsak Budapestnek, hanem a vidéknek is gazdasági prosperitást eredményezhet. Beindulhatnának az infrastrukturális beruházások a külföldi tőke segítségével, s a munkanélküliek jelentős része munkahelyhez juthatna. S lehetne még sorolni. A gazdasági rendszerváltás gyakorlatához tartozóan említem meg, hogy a korábban már megkezdett kormányzati látogatások folytatásaképpen érvényes meghívója van Salgótarjánba Szabó Iván ipari és kereskedelmi miniszternek, aki remélhetőleg a közeljövőben érkezik hozzánk.

— Ön szerint mi az oka annak, hogy mind többen emlegetik: mintha elveszett volna a lakiteleki szellem?

— A lakiteleki szellem még mindig él és meg is lesz. Személyes példát mondanék erre. Az Demokrata Fórum ötödik országos gyűlése előtt személyi változások történtek az országos vezetésben. Lezsák Sándor a lakiteleki gondolat szülőatyja újra az MDF alelnöke lett.

— Tótfalvi úr hogyan jellemezné az MDF-et?

— A Magyar Demokrata Fórum ma is nyugodt, határozott politikai erő. Klasszikus értelemben jobbközép, nemzeti programpárt. Mindamellett, hogy vezető kormánypárt, megőrizte mozgalmi jellegét is. Szellemiségét három fő eszme- áramlat ötvözi egybe. Ezek a következők: a keresztény arculat, a népi irányzat és a nemzeti liberalizmus. Áz MDF politikáját tartalmában a szélsőségektől mentes, módszereiben pedig a megfontolva történő, átgondolt előrehaladás jellemzi.

— Mit vár Ön a Nógrád Megyei Hírlaptól?

— Az önök lapjától- a többi sajtóorgánumhoz hasonlóan- azt várjuk, hogy elfogulatlanul, tárgyilagosan, objetíven mutassa be a jelenlegi helyzetet, s egyetlen párt érdekeit se tükröz- tesse. Ne hangolják a lakosságot pesszimizmusra, sokkal inkább alkotó kritikákat, jobbító szándékú írásokat közöljenek. Azt hiszem ebben közösek az érdekeink. Gondolataim befejezéseként szeretném elmondani: a kormány célja, hogy legkésőbb az ezredfordulóig Magyarországot felzárkóztassa a fejlett Nyugat-Európához. A vonat tehát elindult ezen a pályán. A Magyar Demokrata Fórum ennek a vonatnak a mozdonya.

— Köszönöm a beszélgetést.

Pádár András

Nógrádiak a Donnál

„Sírtunk és visszavonultunk...

Kamarás Oszkár visszaemlékezése a salgótarjáni emléknapon

99

zébe - kerültünk! Mi, a sokat

Megrendítő volt. A hangszalagon megőrződtek a salgótarjáni (múzeumi) doni emléknapon az egykori harcostársak, az elesettek, eltűntek hozzátartozói, a történészek és az emléke- zők félkaréje előtt álló és beszélő Kamarás Oszkár tartalékos zászlós, századparancsnok majd hadnagy szavai. Megőrződött más is. A gyakori torokköszörülés, orrfúvás a városháza dísztermében ülő közönség soraiból. Maga Kamarás Oszkár sem tudta minden ponton ugyanazzal a halkszavúság- gal folytatni a doni harcokra emlékezést. Volt, amikor a halk hang is elcsuklott. Befelé sírás érződött, csendes főhajtás látszott a teremben. Nem érződött viszont valami más. Valami "diadalittasság". Ami ma is gyanús lenne egyesek előtt. Hogy ezt is megértük.

A losonci 23. gyalogezred a Donnál. A mieink, a gyarmatiak, salgótarjániak harca, helytállása, vesztesége. A történészek előadásában számszerűen, tényadatoltan, a teljességre, pontosságra törekedve ugyanott elhangzott. De már vannak valódi adatok. Már lehet beszélni igazi összefüggésekről, egyáltalán — lehet említeni a magyar katona küzdelmét a Donnál. Mert eddig szégyelnivaló volt ugyanaz, amitől mindenki, aki a tényeket ismerte, befelé gyászolt vagy éppen ellenkezően (vagy akár együtt is) a helytállás erejét és példáját merítette. Losonci gyalogezred, gyarmati, tarjáni katonákkal, mert Losoncnak első világháborús hagyománya volt a katonság ottléte. Losonci 23-asok miskolci kötődéssel, felvidéki határvonalban. A gyalogezred egy évet

küzdött a Donnál, de erdélyi és ukrajnai biztosítást is ellátott.

A nézet: Magyarország önállósága, visszakapott területeinek biztonsága is veszélybe került volna a német katonai követelés visszautasítása esetén - említette ugyanakkor ugyanott dr. Szabó Péter történész. Azt már csak én teszem hozzá, hogy ezt gróf Bethlen István, a kormányzó mindenkori tanácsadója, a kiugrási kísérletben talán legfőbb társa, a németek, az SS üldözésében nálunk Heren- csényben is rejtőző egykori miniszterelnök kezdettől másként látta. Az általános nézetet és az erősödő német befolyást nem változtathatta meg soha egyetlen percre sem. A doni veszteségekről hosszan beszéltek a történészek, a tarjáni múzeum könyvet jelentetett meg, videófilmet készített - mindez elérhető. Kamarás Oszkáré a szó.

— Homokterenyei születésű vagyok ugyan, de mindig is salgótarjáninak vallottam magamat. Gyerekkoromban bekerültem a városba, itt jártam iskolába, itt lettem katona is. A sok ismerős arcot látva a közönség sorai között, mégsem a "hol vagytok, ti régi játszótársak” gondolat jutott eszembe. Azok a katonabajtársak, akikkel a város macskaköves utcáin mene- telve-dalolva együttéltünk. Akikkel egy időben tettem a katonai esküt, fogadalmat a haza iránti hűségre, becsületre és kötelességteljesítésre. Akikkel együtt énekeltük a "Marosvölgyi csendes erdő aljában... kezdetű dalt. Akikkel együtt mondtuk, együtt is hittük a magyar Hiszekegyet. "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy. ..

— A katona nem mérlegel. Nem mérlegelhet történészként. Be kell vonulnia, de a törvényszabta kötelességtudaton kívül és mindennél erősebben a haza- szeretet él benne. 1942 júliusában egy verőfényes, valóban szép napon Salgótarjánban be- vagoníroztunk és a búcsúztatók előtt elvonult vonatunk, a salgótarjáni 53/III-asok, és a gyarmati, losonci gyalogezredbeliekkel elindultunk a frontra.

— Annak a majd háromszázhatvanöt napnak, - amit a Donnál töltöttünk - a történetét mindenkinek mielőbb meg kell ismemi a maga valóságában. De az is igaz, hogy azok, akik a doni harcokban résztvettek és szerencsésen visszatértek, nem estek el, nem tűntek el, nem kerültek fogságba, ahol tovább pusztultak tömegesen - nehezen oldódik a nyelvük, harapófogóval kell kihúzni belőlük a harc emlékeit. Ez a nemzedék megtanult hallgatni.

— Ha a régi doni harcosok összetalálkozunk, már a következő percben mégis milyen könnyen megy az emlékezés. Hogy hogyan is volt a 187-es magaslattal, a Vakbélháttal, a Sztálin úttal, Sztálin orgonával, az "egylábú disznóval", amit a magyar baka a napraforgóra mondott (nyilván az ehetősége miatt —T.P.L.). Azonnal fel- elevenednek a megmagyarosított, kiejthetetlen orosz helynevek, amilyen a "Kacsatoka" és a többiek. A dátumok soha nem felejtődnek: negyvenkettő augusztus 10., szeptember 9„ negyvenhárom január 9. - ezek nem felejthetők soha.

— Augusztus 10-én volt az első bevetésünk. Egy akkor kiadott ezredparancs ezt az ezred zászlaján esett szégyenfoltnak nevezte, mert mindjárt a legelején a saját tüzérségünk pergőtüemlegetett józan paraszti ésszel, ezt másként is láttuk. A tévedésbe belejátszott a tűző napon várakozás, a víztelenség, az előtte végrehajtott erőltetett, nyolckilométeres menet, a helyzetváltoztatás, a hurráhangulat, hogy "délben már a Don vizéből iszunk. Holott mindenre, még német egyenruhahordással a megtévesztésre is elszánt ellenféllel álltunk szemben. Aki jól volt felszerelve. A szégyenfolt megesett.

— Még az év szeptemberében azonban ezt letöröltük. Lendülettel fürge, bátor rámenős utcai harcokkal vettünk részt a doni-könyök megtisztítási hadműveleteiben. Egy közeli falu szélén kaptunk támadási területet. Jó volt az előkészítés a tüzérségi oldalról mégis nem várt erős ellenállásba ütköztünk, elakadt a támadásunk majd másnap folytatódott és elfoglaltuk a falut is. Akkor már harckocsik támogatásával foly a harc. Elérve a célt, számbavettük erőnket és beástuk magunkat. A Don-könyöki csatában a hősiesség érvényesült.

— Miért volt szükség erre a dicsőségre? Ma már az a birodalom sincs meg, amelyik ellen harcoltunk és az meg még régebbtől nem létezik, amelyik oldalán küzdöttünk. Tény, hogy az egységemnél a 150-es létszámnak jó, ha a fele megmaradt életben akkor. Megfogyatkozott erőkkel egy hevenyészett védőkörletet vettünk át a németektől. Negyven-ötven méterre az oroszoktól. Később, amikor keményre fordul az idő, csak a fagy ereje tartotta össze állásainkat, a bunkerféléket. Két óra szolgálat, két óra készenlét, két óra pihenő - ez volt az életünk, így ért bennünket a nagy orosz offenzíva.

— Az oroszok dicsőségéről írtak aztán jóval később könyveket, amilyen a "Fegyvert és vitézt éneklek" is volt, amit egy velünk szemben harcoló magyar írt. Ilyenképpen írja le az 1943-as januári eseményei: "..

. A magyar állások mögött egyszerre nyolc tíz helyen irtózatos robbanások rázták meg a földet. A szovjet páncélosok lassan, mindent elsöprő erővel indultak meg.. . "

— Hogy mit érezhették a magyarok? Azt nem tudhatjuk meg ebből a könyvből. Magam a naplómba az első vonalbeli bunkerben ezt írtam: ".. . Két nap óta tartó szakadatlan támadás után délután fél három órakor megindult a front. . . velünk szemben ömlött az orosz. .. kedden reggel indult a támadás. .. Hárs századoséknál, közvetlen szomszédunknál betört. .. Hársék nem bírták. . . az ígért villámszakasz késik.. . Wágner megsebesült, Blaskó elesett... Délben már hétszáz méter széles a betörés. . . Mi még állunk. .. Orosz harckocsitámadás. . . A bunker előtt oroszok. . .

— A Vakbélhátra vonultunk vissza teljes zűrzavarban, fejetlenségben, mínusz harmincöt fokban... Sírtunk és visszavonultunk. A katona ismeri ezeket a szavakat - támadás, védelem és visszavonulás. Az utóbbiig mindennek volt eleje és vége, minden folytatódott valamiben. A visszavonulással valami egészen más kezdődött. A felismerés, hogy sokkal kevesebben vagyunk mint az ellenség, fogy a lőszer, mindenből csak a hiány. . . Ott kellett hagyni hevenyészett fedezékeinket, amelyek akármilyenek voltak, otthont jelentettek kétezer kilométerre a hazától. Kimenni a fagyba, a bizonytalanba. A visszavonulásban a németekkel

egyre súlyosabb súrlódások keletkeztek, mígnem Szilágyi huszárszázadossal, az úgynevezett Szilágyi csoporttal kitörtünk. Minden így esett és akkor már jöhetett Strom sokat vitatott parancsa, hogy mindenki csak magát mentse, elérhető célt ő már nem tud kitűzni. ..

— Az elmúlt évtizedek alatt történészeink nem foglalkozhattak a doni harc feldolgozásával. Elmúlt a pártállami rendszer és vele a tilalom is. A salgótarjáni múzeum által rendezett emléknap és kiállítás azt mutatja, hogy a történészek csatasorba álltak és sietnek a hiányokat pótolni. A Doni Bajtársak Szövetsége, amelynek elnöke vagyok, kezdeményezte a kormánynál, hogy a budapesti Hősök terén az Ismeretlen katona sírja mellett kapjon helyet és emléket a második világháború ismeretlen katonája is! Azok, akik elestek fegyverrel vagy munkaszolgálat közben a frontokon.

— Kerüljön újra a naptári ünnepek közé a hősök napja is!

— Akik itt jelen voltak ma is hitet tudnak adni. Nincs olyan nehéz helyzet, amelyből ne lenne kitörés. Minden helyzetből lehet és van kiút. A ma élők ezt a hitet kötelességüknek tartják tovább adni. Adja Isten, hogy még sokáig meg tudják tenni.

T.Pataki László