Nógrád, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-27 / 22. szám
4 HETVEN ÉVE VÁROS SALGÓTARJÁN 1992. január 27., hétfő Gerelyes Endre: „Kenyereden Tarján?” . . Közöttük éltem majd húsz éven át. Úgy érzem, nekem okom is, jogom is volt kétkedéssel fogadni a „titán-szemléletet”, hiszen ismertem azokat a bányásznemzedékeket, akik apáik - kényszerűen kialakult - „rossz" tulajdonságait örökölték. Bányásznak lenni, bányászként élni, közhiedelem szerint, mindig a végleteket jelentette. A falumtól vagy három kilométerre, benn a hegyek között, a „Forgódombon" találkozott Pálfalva, Kazár, Forgácstelep népe. Azt hiszem, az emberi élet egyik gyönyörű meghatározója az, hogy harcol, nem engedi eltaposni az örömet. Mert akármilyen nehéz sora volt azoknak az embereknek, évente három-négy alkalommal mindig összejöttek, lovaskocsik hozták a söröshordókat, szalonnát sütöttek, s a qserfák alatt reggelig folyt a tánc, fiatalok találtak egymásra, szövődtek a házasságok, és robbantak ki egyetlen pillanat alatt a verekedések. Mert a bányász, ha bepálinkázott, vagy beborozott, akkor - tényleg - félállattá vált. Tudom, hogy a kilátástalan robot. a csaknem egyhangúvá váló életveszély, az életnek is alig nevezhető sivár vegetáció tette őket ilyenné. Mert soha egy ilyen hét végi mulatság, majális, vagy bármilyen ünnep, el nem múlt durva verekedés, néha emberhalál nélkül. És arra is nagyon sokan emlékeznek még, hogy egy-egy fizetésnapon, rendszeresen csaknem agyonverték a családjukat. És az úgynevezett „Magazinkérdés” sem egyértelmű. A kizsákmányolás és piszok közismert formája ez - csak ott vásárolhatott, ahol dolgozott -, de a feleség a két, három vagy több gyerek gyakran hálás volt azért, hogy az apjuk élelmiszer- vagy ruhautalványt és nem pénzt kapott. Mégis! Százszor is ez a „mégis”. . . Mert bányásztemetést is láttam éppen eleget. Egyszer két embert megölt a leomló pala. A temetés napján minden ember ott állt a kihantolt gödör mellett. A falu minden embere. Munkás halt meg, olyan ember, mint ők. Hová lettek ilyenkor a viszolygások és előítéletek! Azt, ami két társukból megmaradt, a vállukon hozták. Mögöttük fekete egyenruhájukba öltözött férfiak hosszú sora. Utánuk az asszonyok, gyerekek. Ott álltunk, körbevéve a koporsót, s amikor a bányászhimnuszt énekelték, senki nem szégyenkezett, aki elsírta magát. Mert mindenkit torkon kapott az a sugárzó, komor és szomorú erő, amely csak a fronlkatonákból, tengerészekből s belőlük, a halál szomszédságában élőkből árad... ” (Részlet az író Ki vagy te? - Ahel! című kötetéből - Szépirodalmi Könyvkiadó Bp.,1967) Egy „fogadott” prókátor öröksége Jó párszor eljátszottam már azzal a gondolattal, hogy mit szólna némely, számomra mérvadó személyiség - ha élne a Magyarországon, Kelet-Európábán s egyáltalán a világban bekövetkezett szélvészgyors, mérföldes változásokhoz. Gerelyes Endre azok közül I való, akinek a véleményére küt s Ionosén kíváncsi lennék. O ugyanis rövidre szabott - alig harmincnyolc évre tellett - éle- ! tében és - értelemszerűen még rövidebb- írói pályáján, a re- veláció-szerű Kilenc perc-tői, a halála után néhány hónappal megjeleni Isten veled, Lance- lot!-ig, mindig következetesen, már-már konokul ragaszkodott j önmaga etikai, esztétikai értékrendjéhez, Szakonyi Károllyal szólva „nagy, tiszta tüzek, szent hitek lobogtak szívében”. Mily élvezettel hallgatnám, olvasnám most orientáló minősítését a kétségkívül alaposan kitágult szellemi horizontról, s nem kevésbé ahogyan - mint sok vonatkozásban afféle előfutár - a remények megvalósulásának egyelőre felemás folyamatát megítélné. Már csak azért is, mert őt a szándék és a tett, az akarat és a magatartás, a cselekedet és a passzivitás mindenkori viszonya érdekelte mindenekelőtt. Manapság, amikor az is patikamérlegen súlyoztatik, hogy melyik település kit adott a nemzeti kultúrának, mivel gazdagította innen Nógrád megyéből a magyarság kincsestárát, nem kis dolog egy ilyen nagyságrendű írót, egy markáns karaktert magunk mögött tudni. Gerelyes ugyanis - bár Hatvanban anyakönyvezték 1935-ben- szülőföldjének, gyermek és ifjúkora, emberi eszmélése, „sírig tartó” nagy szerelme szfnh’élyén'ek Zagy- vapálfalvát, illetve Salgótarjánt tartotta. „Ott nőttem fel, onnan indultam, oda járok haza. . . vacsorázni, megnyugodni, hazai levegőt szívni. . . Ezt a környezetet érzem annak a katapultnak, amely kihajított a világba, és irányt szabott nekem" - vallotta számos írásában, érvelt hasonmód szenvedélyes vitákban, akarva-akarat- lanul is sugallva, hogy fővárosi életterében, az intellektuális közegben igazán nem sikerült meggyökeresednie. Szeretettel, hűséggel viszonyult „a kevés szavú, darabos,, nógrádi munkásemberekhez, s bár fennhangon vállalta a „közülük valóságot”, nem volt kritikában sem velük szemben: „ Ezen a vidéken mindenütt pa- lócoznak, azt a nyers férfias és csaknem riasztóan durva dialektust beszélik, amely igazában csak a nyelvészeknek tetszhet. Az itt élő emberek olyanok, mint a táj, és olyanok, mint a nyelvük. . . ” S ha fel nem is mentette, megpróbálta megérteni őket, méltányolni érlelődő igényeiket, feltörekvő igyekezetüket, értük és nem ellenük haragudott: „Üllőn ko- vácsolódott egy harctól, akadályoktól meg nem riadó munkástömeg, amely a múltban keserű leckék sorából tanulta meg, hogy kenyeret - és kultúrát is - csak önmagától várhat. . . Nemzedékek egész sora nőtt fel ezen a vidéken, jó szót, tisztes életet várva, csoda-e, hogy kapnak rajta, amint a kezük ügyébe jut." Kimondhatatlan veszteség, hogy Gerelyes Endre direkt módon már nem tud városáért - városunkért - „ringbe szállni", igazmondó harcosságával nem tudja Tarján arculatát az új koordinátarendszer szerint emberivé formálni. Abban a korban halt meg, amikor a prózaírók a kiteljesedés, az elmélyülés stádiumát remélhetik. Végül is torzóban maradt életműve, hagyatéka azonban az idő múlásával, kerekének fordulásával - nem egyedül az ő esetében - felértékelődik. s ösztönző erőként van - lehet - jelen a város szellemiségében. Csongrády Béla A tarjáni Újtelep, a harmincas években Bertold Brecht 8000 szegény Közülünk 1000 a fővárosba tart A gyomrunkban nem volt semmi Közülünk 1000 enni akart De 1000-nek nem volt mit enni. A tábornok úr ablakán kitekint És szól: senki sem maradhat e téren Nyakasak vagytok, menjetek haza mind. A panaszokat írásban kérem. Az országúton megállt a menet De emberfiát sem láttunk. Kéményfüst szállt a város felett Am levesre hiába vártunk. De a tábornok váratlan odakerült Azt hittük: ő hozza a kosztot a város előtt A tábornok úr egy gépfegyveren ült S nékünk csak vasat osztott. A tábornok így szót: ne álljataok itt, ezt nem engedhetem S nézett, mintha tartana szemlét. Azt mondtuk: nézzen végig az embereken közülünk ma egy sem evett még. Nem vert itt közülünk senki tanyát Ingünk is mosatlan piszkos Azt mondtuk: soká nem várhatunk tovább. A tábornok így szólt: Ez biztos! Azt mondtuk: nem halhatunk meg valahányon. A tábornok így szól: De, megeshet! Tűz van odaát, mondták a városiak Amikor lőni kezdtek. Bertolt Brecht - a fenti vers szerzője - Augsburgban született 1898-ban, s 1956-ban Berlinben halt meg. író és költő egy személyben, noha világhírűvé drámaíróként vált. "Kevés életművet skatyu- lyázott be, csonkított meg ennyire a hírnév. Drámáiról vesznek tudomást csupán, jóllehet Brecht krónikás is... Az egyértelmű, szent és sérthetetlen igazság szószólójának tekintették, holott magatartása először is mélységesen kritikus. Egyébként melyik igazságról is lehetne szó? A Fiatal, lázadó esztétáéról és anarchistáéról, vagy az olyan didaktikus tandrámák szerzőjééről, amelyek a személyiség megsemmisülésében látják egy új világ létrejöttének feltételét? A forradalmi tudatosság igazságáról, vagy a távolság- tartó paraboláéról?" (Részlet a Magyar Larousse első kötetéből.) Vers és szerzője Lírai vallomás a szörnyűségről Stolmár G. Hona versének két története is van: az egyik a megírásé, a másik a közlésé. Az elsőről ekképp vall a szerző: — 1956-ban nyolc éves voltam. A mosonmagyaróvári vérengzés (erről is megrázó verset írt - a szerk.) döbbenetes híre még akkor szétüvöltött az országban és a világban. Az azóta élt bennem. Ha a város nevét kiejtették, mindig a rettenetes kép lüktetett, bár sohasem láttam. Salgótarjánnal más volt a helyzet, mert arról nem lehetett hallani. Akkor már "Rend" volt, és Kádár János és újabb megszállás. Ettől rettenetes és reszkető félelmet sugalló suttogás hasogatott bennem, és később az itt kint felderített anyagok, dokumentumok társultak hozzá, és az otthon itt-ott megjelent cikkek. Mivel nógrádinak vallom magam, és többször jártam Tarjánban is, már a borzalmas december 8-i évfordulóra akartam erről írni, de egyrészt megbénított az, hogy az MSZMP ott meri rendezni XV. kongresszusát, így a sorszámozással felvállalva a tarjáni borzalmat is, másrészt valami még hiányzott. Nem tudtam mi, megfogalmazni sem tudtam akkor még. Pontos ismereteim voltak Ka- kuk Józsiról, aki a legfiatalabb áldozat volt, a fiúról, aki az egyetemi szünetben a szenet hordta az édesanyjának a pincéjébe stb.,stb. És akkor egy tarjáni ismerősöm, aki olvasta is, hallotta is a mosonmagyaróváriaknak írt verset, szemrehányást tett, hogy a "földijeimről" nem emlékezem meg. Néhány nap múlva beszéltem telefonon Vinkóné Kovács Mária salgótarjáni tanárnővel, akit sose láttam, és szóba került ez az ügy is. Egy elejtett mondata volt, hogy őbenne is mennyire él mindez, velem egyidős, de nagyon emlékszik, ahogy Angyal néni sikított végig az utcán: Jaj, a fiam, jaj. a fiam! Úgy látszik, ez hiányzott, és azonnal összeállt minden, leültem és megírtam a verset. Stolmár G. Ilona aztán postára adta a verset, és a lapnak, a városnak ajándékozta. Még nem adta oda senkinek, egyetlen hazai és külföldi lapnak sem. "Ez az önöké, a városé. Rendelkezzenek vele"- írja levelében. A költő 1985. óta az Amerikai Egyesült Államokban él, s rendszeresen pöblikál - újságcikkeket is - a különböző ottani. illetve más országbeli magyar nyelvű lapokban. Újabban magyarországi újságok is közük írásait. Első, önéletrajzi ihletésű könyve jelenleg nyomdában van, s tervezik egy verseskötetének és egy kisebb novelláskö- tetének a kiadását. A gyermek- és ifjúkori élmények erősen meghatározzák Stolmár G. Ilona művészetét. S emberként is kötődik: a hazatelepülés gondolata - mint közeli lehetőség - foglalkoztatja. — Heves megyében születtem, de ezt mindig csak véletMár nem volt Forradalom és nem volt Szabadság, csak keserű harag és megalázottság és elszánt akarat és vágyó vágy egy emberibb lét és béke után; és hideg tél és kemény munka és vörös bér és rozoga ház és fogytán kenyér . . . Minden csendes és nyugodt, a fiú az utcán szenet rakodott - golyót -gerincébe - csak később kapott Az ország „ura": a munkás és paraszt a tér felé csendesen haladt- egyikük veknit szorított hóna alatt - A kenyér tán nem volt illőn fehér s a végítélet pokoli zajában eláztatta a kiömlő vér, ahogy vele zuhant a porba gazdája- Úrfelmutatás köznapi igaz csodája és nem volt oltár és nem volt kehely, talán csak a mennyekben fent, ahol százharmincegyen egyszerre sorakoztak fel, itthagyva szenvedést, feledve szenvedőt- Kakuk Józsinak elég volt pici szemfödő A temlom tornyában most nem harang kongott- a véres kenyérre valaki rátaposott a létféltő vad rohanás egymáson gázolt át, de nem volt út és nem volt hová lennek tartottam, bár szüleim ma is ott élnek, mert édesapámnak azon a környéken volt több munkája. Ácsmester volt, ma nyugdíjas. „Nagyszüleim, szüleim és ki tudja, hány felmenőm, mind Nógrád megyeiek. A Cserhát hegység egy pici, de hitem szerint Magyarország legszebb falujában, Cserhátszenti- vánon éltek, és nagyon sok rokonunk él ma is ott. Ha többet nem, legalább nyaraimat mindig ott tölthettem, és ma is olt tölteném, ha tehetném. és hátulról és szemekbe és oldalról és lőtt csak lőtt röhögve a sok pufaj- kás! A gépfegyver fülsiketítőén ropogott és zakatolt és csattogott és kattogott és elnyert hörgő halált és vad sikolyt és szenvedő jaját. ..- szocialista munkaversenyben gyártotta a halált Már nem volt Forradalom csak véres Rend és dermedt nyugalom és sok-sok halott és gőzlő húscafatok és síri csend és néma száj és száraz könny és súlyos gyász és lehajtott fej és átok szállt a sírok felett harmincöt éven át, mert Tarján temetett, és Pálfalva temetett, és Nógrád temetett és temetett. . . A szén az utcán maradt. A gyilkos az ország ura. Vért kőről lemostak, de lelkekre feketedve maradt, mint belül hordott gyászruha és Angyal némi sikolya a kései szobor tárt karja alatt is lüktet az agyakban: Jaj, a fiam! Jaj! A fiam! Jaj! A Fiam . . . Emlékezés Salgótarjánnak Stolmár G. Ilona
