Új Nógrád, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24 / 301. szám
6 ÜNNEPI GYERTYAFÉNYEK 1991. december 24., kedd A szeretet ünnepén Szelídség nyílt virága, békeillat Isten alázatának tiszta mása! Szívünk tiédhez alakítsad legyünk a Szeretet lakása! (Prokop Péter-Szabó Ferenc) M agy ári Barna: Karácsony szentestén Hófehérke pulzusa percenként százhúszat ver kis jézusképű érmékkel működik a szeretet a szolid percek látószögében bogozgatom a biblia bokájára tekeredett mítoszt szülőházam gyönyörű mosolyát a befagyott Körösön egy zsákban hozza át gyerekkorom nesszeszeréből zöld púderét előveszi a fenyőfa a félhomályban sárga sísapkát húz a gyertya s tintásüvegemben pillangóúszásban halad az ünnep Minden harmadik vasarnap a görögkatolikusoké Hitegység és szertartáskülönbség A Katolikus egyházban több szertartás él hitegységben. Magyar viszonylatban így egyszerűsíthetjük le a képletet: római-katolikusok és görög-katolikusok ugyanazokat a hitigazságokat vallják, és ugyanazokkal a kegyelmi eszközökkel - szentségek - élnek. Különbség az azonos hit megélésében van. A különbözőség alapja: a keleti rítus „szemtanú”. A szemtanú minden eseményben döntő jelentőséggel bír. - Tragédia történt valahol. Az első kérdés: ki látta? A szemtanú hitelessége elsőrangú. Ki látta a Jézus-eseményeket? Ki volt ott Betlehemben, Kafarnaumban, a Tábor hegyén? Ki volt ott a ke- resztúton és arimateai József kertjében? A keleti szertartás jelentkezik: én vagyok a szemtanú. Nem érdem ez, de tény. Szertartásunk szemtanú volt a hét egyetemes zsinaton keresztül is. Az első 325-ben volt Nikeában, amelyben megfogalmazták az apostoli hitvallás lényegét, a „Hiszekegyet”. A hetedik 787-ben volt, mely helyére tette az ikonok tiszteletét. Nem szabad feledni, hogy a szemtanú akkor kezdi továbbítani a megváltás örömhírét, mikor eleven ugyan a hit, de az emberek zöme nem tud olvasni. Ezért a hitigazságokat énekekkel és tartalmat hordozó szimbólumokkal tanítja. Szertartásunk egy átimátko- zot hittankönyv. Nézzük, milyen tanítás fér bele egy keresztvetésbe: Három ujjat összeteszünk, mert egy Istenben három személy van. Két újjat lehajtunk, mert Krisztusban két természet van. Előbb jobb, majd bal vállunkra helyezzük ujjainkat. Ugyanis a pap Krisztus görög kezdőbetűit formáló, áldásosztó kezét követjük, és a hívő az Úr áldását veszi. íme dogma morális, aszketika egyszerre. Szertartásunk ezért a katolikus egyház nagy kincse, gyöngyszeme. Ami egyházfegyelmünket illeti: a keleti rítus nagyon komolyan veszi a böjtöt. Tanúja volt az Úr ördögűzéseinek és tőle hallotta: ez a faj nem űzetik ki, csak imádság és böjtölés által. Tanulmányaikat végzett papnövendékeink szabadon választhatnak a nős és nőtlen állapot között. Döntésük után szenteli őket a püspök áldozópappá. Három kormányzati egységben élünk: hajdúdorogi egyházmegye, miskolci apostoli kormányzóság és budapesti szórványhelynökség. Közös vezetője: dr. Keresztes Szilárd püspök. A katolikus egyházon belül az tekintendő görögkatolikusnak, aki olyan szentségi házasságban született, amelyben az apa görögkatolikus - még ha latin szertartásé paptestvér keresztelte is. Szabály szerint a templomi esküvő a vőlegény rítusa szerint történik, s a gyermekek majd nemre való tekintet nélkül az ő szertartását követik. A salgótarjáni latin szertartású atyák jóvoltából minden hónap harmadik vasárnapján este a templom rendje szerint jelen vagyunk szent liturgiánkkal. Obbágy Miklós parókus dr. Kuti István gondnok Étkezési szokásainkban már Európában vagyunk Mondd meg mit eszel, megmondom ki vagy! Bizonyos szokások alapján a néprajzi kutatók messzemenő következtetéseket vonnak le egy-egy népcsoport származásáról, etnikai kötődéseiről. Rékai Miklóssal, a Néprajzi Múzeum 32 éves tudományos munkatársával, az étkezési szokások egyik ifjú kutatójával a karácsonyi „asztalt” próbáltuk körüljárni. Ősi motívum a Lucabúza, a karácsonyi széna-szalma alkalmazása . . .Ezek mit jelentenek? — A karácsonyi asztal keresztjére kerül a széna, vagy a szalma kévecsomag, amit azután az ünnepek elmúltával feletetnek az állatokkal. Ez a betlehemi jászolra is, a halottas szokásokra is utal, hiszen az ősi időkben a túlvilágra készülőknek szénából, vagy szalmából vetettek puha halotti ágyat, hogy kényelmesebbé tegyék számukra a túlvilági létet. De ez az asztalra tett kis kéve a család hazajáró kedves leikéinek is fekvőhelye lehet. A Lucabúza szokása kifejezetten ősi vegetációs hiedelmekre épül és a dél-olasz területekről származik. A Dunántúlon a Luca napján elültetett, szentelt vízzel meglocsolt és Szenteste letépett búza hosszából, színéből, sűrűségéből a jövő évi termésre következtetnek. — Luca széke, Lucabúza . . .Mindez Szent Luciához kötődik? — Szent Lucia kultusza egyértelműen a középkorban virágzott. A fény eljövetele - ad veniant - az adventi ünnepekben öltött testet. Ekkor Krisztus eljövetelét köszöntötte a hívő ember. Ezért kiemelkedő része a karácsonyi ünnepeknek ez az időszak. — Mikortól ismerjük történelmileg is hitelesen elődeink karácsonyi „menüjét”? — A XVII-XIX. századtól, de inkább ez az utóbbi, amire már biztosan tudunk hagyatkozni. A korábbi időkből inkább csak írásos emlékeink maradtak fenn a betlehemes játékokról, a paradicsomi énekekről. A karácsonyi asztal az egyetlen, ami kicsit a múltba is visszavezet. Miről is van szó? A karácsonyi asztalt a Szenteste alkalmából különlegesen illik feldíszíteni. A legfontosabb: ünnepi abroszt terítenek rá. Itt álljunk meg egy pillanatra, ugyanis az abrosz elterjedése ezzel az ünneppel áll kapcsolatban. A középkori magyar konyhában nem ismerték az abroszt, de karácsonykor bizonyítottan ott volt. Egy sajátos teríték is társult hozzá: egyik sarkára gabonamagok kerültek a termékenység szimbólumaként, másik sarkára fokhagymát tettek, ami a család egészségét volt hivatott őrizni. A harmadikon alma állt, amelyet az egység jelképeként annyi szeletre vágtak, ahány tagja volt a családnak, s a hiedelem szerint akik ettek belőle, jövőre is újra találkoztak a karácsonyi asztal körül. A főétel szinte mindenütt a mákosguba volt, amit összeaprított sülttésztából készítettek, forró, mézes vízzel meglocsoltak. Az Ipoly mentén szerelmi jóslásra is használták: az eladósorba került leány az apja villájáról az első falatot lekapta, körbeszaladta a házat, visszajött, maga mögé dobta és visz- szafordulva a láng fölött meg kellett látni jövendőbelije arcát. Másutt az eladó lányok kitették a küszöbre a maguk készítette gubát és akiét legelőbb megette a macska, az ment elsőként férjhez. Hasonlóan fontos szerepe volt - van - az almának is, amelynek meghámozott héja elárulta a választott nevének kezdőbetűjét. Érdemes szólni a dióról is. A termékenység szimbóluma szinte egész Európában, de amíg az emberek a szentesti misére vártak, rendszerint kártyáztak, s a tét dió volt. A feltört dió beléből egészségre, betegségre, halálra próbáltak következtetni. — Mióta szokás halat enni? — Ennek európai gyökerei vannak. A karácsonyi böjti ünnepek, a szárnyas és a hal fogyasztását nem tiltják. így terjedt el ez a szokás. A paraszti hagyományban nem szerepelt a hal, a városokban jött divatba. — Miből állt a hagyományos magyar menü? — A főétel - mint említettem - a mákosguba volt, előtte rendszerint babból, lencséből készült levest fogyasztottak, éjfél után pedig terítékre került az advent idején levágott disznóból készült hurka, kolbász. — És a töltöttkáposzta? — Ez is viszonylag új étel, korábban nem volt divat az ünnepi asztalra tenni. Gyökerei a két világháború közé nyúlnak vissza. Hadd tegyem hozzá: tőlünk távoli területek táplálkozási szokásai egyre szélesebb körben eresztenek nálunk is gyökeret, elveszítik eredeti hátterüket, az egyetemes ételkultúra részeivé lesznek. — Karácsonyi étkezési szokásainkat tekintve eszerint már Európában vagyunk? — Pontosan így van. Somfai Péter Márai Sándor naplója 1944 karácsony (FEB)Márai Sándor a 20. század magyar irodalmának hányatott életű, kiemelkedő alkotója volt. A századforduló pillanatában, 1900-ban született és 1989-ben halt meg. Negyven éven át - 1943-83-ig - írt naplója 5 kötetben jelent meg, ebből 4 külföldön látott napvilágot. Európában a Ferenczy-Verlag /Zürich/ gondozta addig, míg lehetőség nyílt arra, hogy az emigrációban elhúnyt író naplójának első részei immár Magyarországon is napvilágot lássanak. Alább részletek a naplóból. * * * Karácsony előtti délután. Az a bizonyos karácsony ez, melyről az angol rádió beszélője mint „a magyar történelem legtragikusabb karácsonyáról” emlékezett meg a délutáni híradásban. Igaz volt, csakugyan az. Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen, álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet - de áthallani a Dunán a váci harangszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, azután rozsét gyűjtöttem. Délután mély csendben, melyet az ágyúdörgés nem zavar - inkább csak megtölt valamilyen monoton komorsággal -, sétálni megyek Tahi felé. Az országút üres. Tahit időnként lövik, a váci partról. Az út mentén mindenféle behavazott lövészárkok, üresen, mint a tömegsírok. A táj várja a háburút, mely itt van már, nem is „közel”, hanem itt. Ez már nem táj, hanem „hadterület”, hivatalosan is. Láttam ezt a tájat tavaszi, nyári, őszi gúnyájában: s most látom téli meztelenségében, testén a lövészárkok forradásaival. Láttam sugárzónak, érettnek, bőségesnek, engeszteltnek. Most komoly és csontos a táj, megtelt valamilyen szótlan végzettel. ❖ * * Karácsony. Teliholdas, fagyos tiszta táj. Estefelé a helybeli kis templomba megyek. A templom körül német muníciós ládák, tehergépkocsik, fegyveres őrök. Ez a helyzet, melyről később a német hadijelentés így emlékezik meg: „Az ellenség megint templomokat és kórházakat bombázott.” A kis templom üres. Az ég, mint Pascal ege, szikrázó és ijesztően hallgatag. Néha felvillan egy piros, sárga rakéta, különös karácsonyesti csillagszórók. A hazaúton, a fagyos országúton, valaki francia dalt énekel. Kilenc felé kialszik a villany. Azután égzengeto támadás a túlsó parton, pergő tűz, nehéz ütegekkel. Éjfélig tart ez a vad karácsonyesti kórus. A domboldalon a kis ház rázkódik a nagy izgalomban, mely áthatja a tájat. Sötétben ülök sokáig. Bizonyos, hogy sok meglepő, aljas és nagyszerű történhet még velem; de bizonyos az is, hogy már nem tudok egész lélekkel meglepődni. * * * Az emberek rettenetes és őrült perében nem lehetek bíró, sem ügyész, sem védő, mégcsak tanú sem lehetek. Csak ott ülök a hallgatóság között a pádon és figyelek. Pergő tűz közepedte, s mikor egy világ ismert életformái cserepekre törnek, a világháború legnagyobb pillanatainak egyikében érzem a szorongást, mely mindez időszerű gondokon túl foglalkoztat. Ez a szorongás ezt kérdi: mi lesz, ha mindez elmúlik, ha megint bomba, terror és gránát nélkül lehet élni, hogyan bírok megint azzal a démonnal, melynek kínzásait munkával és élvezettel sem bírtam soha megfékezni? Az unalom és a várakozás, ki- elégületlenség és a szomjas kíváncsiság démonával? Hogyan bírok majd vele, ha megint szóhoz jut? . . . O az én igazi ellenfelem, s csak azután következnek mind a többiek. * * * Az orosz tiszteket néhány helybeli úri házhoz természetesen rögtön meghívták vacsorára. Elmentek, ettek, ittak, barátságosan viselkedtek. Ugyanezek az úri házak néhány nap előtt kapkodtak a német Ges- tapo-tisztek után. Ez a magyar középosztály sunyisága: azt hiszik szilvóriummal és rántott csirkével örökké el lehet intézni mindent. A megszállást követő első napon csöngetnek ajtómon: sápadt ember jelenik meg, s bemutatkozik. Megtudom, hogy F.ortodox rabbi, aki hónapok óta itt rejtőzik a közelben. Szeretné tudni, kimehet-e már a világba? Az elmúlt hónapokban csaknem egész családját kiirtották. Tanácsolom, hogy várjon a mutatkozással, amíg Pest elesett. A nyilasok ezen a karácsonyon nem karácsonyfákat, hanem akasztófákat állítottak; így a Szabadság téren, ahol karácsony másnapján öt áldozatukat - állítólag túszokat - akasztották fel. Régebben karácsonykor a köztereken „szegények karácsonyfája” címen állítottak fel emelet magas, sudár fenyőket. A karácsonyi nyilvános akasztófák a Szabadság-téren valahogy pontosabban illenek az időhöz. Napok óta villany nélkül é- lünk. s gyertyánk alig van: ép- pencsak meg-meggyújtjuk a sápadt lángot: délután négykor már sötét van. Sötétben ülünk, s hallgatjuk a pergő tüzet, Pest ostromát. A számonkérések még csak kárörvendő torokköszörülések hangnemében jelentkeznek; a nyilashírű emberek körül gúnyosan somfordáinak a falubeliek. Senki nem dolgozik. Mit csinálnak? Krákognak, várnak. * * * Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki keli pusztítani egyfajta ember leikéből a „jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint „keresztény magyar ember” előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert „keresztény magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény-magyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a „jobboldaliság" igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt 30 éves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni, és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett „előkelő köz- hivatalnokok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet. Csak a nevelés segíthet, amely a gyermekek lelkét ragadja meg. * * * A végzet most közös katlanba rakott zsidót, keresztényt, barátot és ellenfelet, s valamilyen forró gépet főz az egészből. Gyúr-e az idő ebből a pépből még egyszer társadalmat, nemzetet? Nem tudok felelni.
