Új Nógrád, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14 / 216. szám
1991. SZEPTEMBER 14., SZOMBAT MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM impnzzi 7 Elfelejtkeztek a peresztrojkáról Válságban a moszkvai Bolsoj (FEB) „A moszkvai Bolsojtól utoljára öt évvel ezelőtt láttam méltó produkciót”, — mondja Valerij Gergijev, a leningrádi Kirov-Opera művészeti igazgatója és vezető karmestere. Ezzel a meghökkentő és egyben lesújtó véleményével nincs egyedül a Néva-parti szakember. Ezt bizonyítja, hogy az idei Edinburghi Ünnepi Játékokon a leningrádiak vendégjátéka egyértelműen nagyobb sikert aratott, mint a híres fővárosi színház. Pedig a moszkvaiaknak meg volt az előnyük — ha ez előny —- hogy nem régóta játszott, hanem lényegében vadonatúj darabbal — Csajkovszkij Jevgenyij Anyeginjével — mutatkoztak be Nagy-Britanniában. A Borisz Podrovszkij által rendezett produkciót csak az ősszel mutatják be hivatalosan Moszkvában és eddig csupán a New York-i Metropolitan Operá-ban láthatták a nézők. A másik mű — amelyet Rimszkij-Korszakov „Szenteste” című műve alapján Alekszander Titel rendezett, — ugyancsak mindössze öt este szerepelt eddig Moszkvában a programon. Az edinburghi fesztivál alkalmával megtartott találkozókon a moszkvaiak nem tudták megnyugtatni a szakma nemzetközi szakembereit. Nem vigasztalja őket, hogy jövőre összesen négy új produkcióra számíthatnak Moszkvából, mégpedig három balettra és a Faustra. Ez a kínálat nem állja a versenyt a leningrá- dival való összehasonlításban, akik négy operát visznek színre. Ezek közül kettőt a Covent Garden-nel együttműködve mutatnak be. Gergijev művészeti igazgató ugyanis rájött arra, hogy a legjobb művészeket csak úgy tarthatja a Kirov-Operánál, ha meg tudja győzni őket arról, hogy érdemes. A jó színvonal pedig vonzza a közösséget. Az egybegyűlt szakembereket vigasztalta az az ígéret, hogy a hatalmas, 2000 fős gárdát foglalkoztató Bolsojnál egyelőre nem terveznek jegyár-emelést, mert — eddig legalábbis — nem csökkent az állami támogatás. Mi váltotta ki a közönség elégedetlenségét? j^z, hogy Borisz Podrovszkij Anyeginje merev, klasszikus rituáléhoz hasonlított — így fogalmaztak a kritikusok —, noha a rendező már bőséges tapasztalattal rendelkezett, hiszen 48 év alatt, amióta a Bolsojnál van, 35 operát vitt színre. A Tatjánát alakító ifjú Marija Gavrilova játéka kimagasló volt, de a többi szereplő nem ért fel a Kirov-társulat színvonalával. Rimszkij-Korszakov varázs- és népoperája, a „Szenteste” fogadtatása jobban sikerült. Éppen ez a mesejáték bizonyítéka annak, hogy a moszkvaiak is tudnak, ha összeszedik magukat, és belső egységet teremtenek. Itt az ideje, hogy megtalálják pe- resztrojkás énjüket. Amíg erre képtelenek, addig egyértelműen Leningrád marad a reflektor fényben —- így vélekedett Siegfried Helm, neves német kritikus, akinek ez a véleménye bejárta Európa sajtójának jórészét. De amivel aligha okozott örömet a Bolsoj művészeinek. Szövegelés MEGLEPŐ FORDULAT „Őszintén szólva megdöbbentett, hogy az Ursus traktorgyár dolgozói nem kapták meg a júniusi és a júliusi fizetésüket. Azt hittem, hogy csak az augusztusi fizetést nem kapják meg.” Bielecki, lengyel miniszterelnök PROGRAM, ODAÁTRA „Amikor a dohánygyárosok úgy döntenek, hogy több cigarettát kell eladni egy bizonyos társadalmi rétegben, azon munkálkodnak, hogy ez a réteg előbb jusson el az örökkévalóságba.” P. Wilbur, dohányzásellenes propagandista Mestersége: rendező Beszélgetés Udvaros Bélával — Mint salgótarjáni fellépései is igazolják, Ön színházi rendezőként előszeretettel foglalkozik a líra népszerűsítésével. Hogyan tapasztalja: olvas ma valaki egyáltalán verset, vagy kivész az emberekből a szépség igénye? — Nos, éppen azért rendezek sok irodalmi estet, mert meggyőződésem, hogy — ha nem is tömegesen —, de vannak, akik érdeklődnek e műfaj iránt. Bízom benne, hogy egy-egy pódiumi műsort követően a hallgatóság jelentékeny része előveszi a versesköteteket is. Most egyébként az egész társadalmi élet átalakulóban van s ez az átmenetiség tükröződik a kulturális szférában is. — A színházi rendezés — úgy tűnik — háládatlan feladat. Ezzel szemben a filmművészetben időnként túlértékeli a rendezőt. Az Ón véleménye szerint miként érvényesül a színházi rendező kreativitása? — Egy színházi élményt a közönség számára mindig két tényező nyújtja: a drámaíró műve és a színész alakítása. Ha én (a rendező) választom ki a darabot, és számomra a legalkalmasabb színművészekkel valósítom meg az előadást, akkor boldog vagyok. Ugyanis minden igazi művész a saját lelki-szellemi élményét kívánja megmutatni a világnak. így az előadás egésze az enyém! — Hallhatnánk valamit rendezői pályafutásának főbb állomásairól? Ugyanis leányát. Udvaros Dorottyát hamarább megismerte a közvélemény, mint rendező édesapját. Szokott neki rendezői utasításokat adni? Nincs Önök között szakmai féltékenység? — Az utóbbiak fogas kérdések, ezért először a könnyebbel kezdem. Két vidéki társulatnál töltöttem el viszonylag hosszú időt. Tizenhat évig voltam a Kecskeméti Katona József Színháznál, tizenegy esztendőt pedig Békéscsabán a Jókai Színház társulatánál. Az előbbi másfél évtized volt pályafutásom csúcsa. Kecskeméten rendeztem például Schiller Stuart Máriá-ját, Szophoklész Elektrá-ját, Ibsen Nórá-ját, Brecht Koldusoperá-ját, Madách Tragédiá-ját. Ezek közül többet a televízió is közvetített — s szerénytelenség nélkül mondhatom — sikerrel. Békéscsabai éveimből szívesen emlékszem — többek között — Móricz Légy jó mindhalálig-jára, vagy Tenessee Williams Orfeusz alászáll című drámájának rendezésére. Ami a Dorottyával való „szakmai” kapcsolatomat illeti: a főiskolai tanulmányai befejeztéig természetesen segítettem, instruáltam őt. Mióta önálló művész lett, már csak az egyes premierje utáni észrevételekre szorítkozom. — Mire büszke Udvaros Béla? — Büszke a lányomra vagyok, ^ arra, hogy ha karrierem rovására is, de egész pályám során sikerült megőriznem szuverenitásomat. Úgy vélem, hogy a pártállamiság négy évtizede alatt az nem kis dolog volt! — Szeptembert írunk, kezdődik az újabb színházi évad. Hogyan emlékszik vissza az elmúlt szezonban szerzett salgótarjáni élményeire? — Két sorozatot is színpadra állítottam: egy ifjúságit — melynek keretében különböző korszakok és nemzetek színházi kultúrájából adtunk keresztmetszetet a fiataloknak — és a „Négy évszak” című zenés irodalmi esteket. Ezekre a magyar és a világ- irodalom legjavából válogattam. Olyan művészeket sikerült megnyernem és Tarjánba „hoznom”, mint például Bitskey Tibor, Kézdy György, Mensáros László, Sunyovszky Szilvia, Trokán Péter. Önmagam is szerepeltem a nyári összeállításban egy Vass István interpretációval. Ami az itteni impressziómat illeti, azok — főleg a szimfonikus zenekarról -— nagyon kellemesek. Az volt az érzésem, hogy az együttes a „Négy évszak” előadásain tudása maximumát nyújtotta. A sajátos feladat szárnyakat adott a zenészeknek s időnként (például Ravel Pavane-jében) gyönyörűen muzsikált. Mondanom sem kell, hogy örültem az előadásonkénti mintegy 100—150 főnyi közönség kitüntető figyelmének és vastapsának is. Egyébként remélem, hogy Kojnok Nándor ambiciózus tevékenysége révén jövök még Salgótarjánba... — A viszontlátásra! B. Á. Elismerés a mesternek (AN) Türkmén ünnepi népviseletek díszítései, ezüstből és melhiorból készült különféle kancsók és más edények, díszes lószerszámok... és hosz- szasan sorolhatnánk mindazt, amit az ashabadi népművész több mint 27 éve készít. Ata Gurban- gulijev ötvösművész aprólékos, minden részletre kiterjedő munkái a szakemberek szerint egyedülállóak. Ismeri az ősi mesterség minden titkát, hiszen már többezer ötvösmunka került ki a keze alól. Pedig vannak olyan alkotásai, amelyeken évekig dolgozott. Tizenöt éves köra óta foglalkozik Gurbangulijev ötvösművészettel. Mestersége minden apró fogását egyedül tanulta meg. Munkáit a Türkmén Iparművészeti Múzeumban állították ki és bejárták sok ország kiállítótermeit. Szabadidejében a mester szívesen készít a különféle népi együtteseknek ruha- és más ötvösdíszeket, ezen kívül restaurálási munkákat vállal és filmstúdióknak is dolgozik. Az ashabadi Ata Gurbangulijev ötvösművésznek nyolc gyermeke van. Az idősebbek nagy érdeklődéssel vesznek részt édesapjuk munkájában. i A minimum a maximum Tóth Csaba a József Attila Művelődési Központ új igazgatója Tóth Csaba a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ új igazgatója szeptember 1 - jétől. Megtisztelő posztját pályázat útján nyerte el. Egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben, mindazonáltal igyekszik megbirkózni a pillanatnyi helyzetből következő nehézségekkel.-—Milyen helyzetben van jelenleg a József Attila Művelődési Központ? — Hogy az egyik legnagyobb gondunkat említsem, az intézménynek mind a mai napig nincs költségvetése, ami a minimális működését lehetővé tenné. A Salgótarjáni Önkormányzat szintén súlyos anyagi gondokkal küszködik, nyilvánvaló, hogy a hozzá tartozó intézmények — köztük mi is — ugyancsak érzik ennek súlyát. A város költségvetése legutóbb lekerült a napirendről. Most az a helyzet, hogy jelenlegi forrásaink szeptember végéig elégségesek a működéshez. — Mennyi pénz hiányzik? — Az év végéig 4,2 millió forintot kértünk a városi önkormányzattól, ez az összeg a bér- és az úgynevezett dologi kiadásokat fedezné. — Ilyen körülmények közepette beszélhetünk-e tervekről? — Ha tervekről beszélnék, nem lennék normális. Ezt azonban természetesen mégsem kell egészen komolyan venni. Szakmai működésünket úgy tervezzük, hogy tartalmi feladatok megoldására nem kértünk semmiféle támogatást. Csak az üzemeltetésre. Ha ugyanis az üzemeltetés biztos, akkor úgy tudjuk alakítani programjainkat, hogy azok önfinanszírozóak legyenek, vagyis a bevételes és a nonprofit programok egyensúlyban tarthatóak. — Milyen programokról van szó? — Mindazon törekvésekről, amelyeket — úgy vélem — már jól ismer a közönség. Például a kiscsoportok működéséről, a gyermek-, illetve felnőtt színházi programokról és hangversenyekről. Ezeknek most sincs semmiféle anyagi támogatása, teljesen önfinanszírozáson alapulnak. Ez a minimális program, ami viszont egyelőre, sajnos, a maximum is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy benne kifejeződik egy értékmentő szándék. Egyébként szolgáltatásaink iránt folyamatos érdeklődés nyilvánul meg. Például sokan veszik igénybe mentálhigiénés és szociális szolgáltatásainkat, a nyugdíjas és pszichológiai tanácsadást, a Celladam-szűrést, a magnetoterápiás kezelést, amit a mozgáskorlátozottak egyesületével közösen szervezünk, és így tovább. Mindazonáltal tisztában vagyok azzal, hogy ez korlátozott program. Az önkorlátokról szólva megjegyzem, hogy ezek egy része függ csak össze a korábban már emlegetett költségvetéssel. Másik része a helyiségek korábbi tartós bérbe adásából következik. Ez viszont szintén örökség, amivel pillanatnyilag számolni kell. — Ez azt jelenti, hogy tervezik a kulturális szolgáltatások bővítését is, amennyiben erre lehetőség nyílik? — Mindenképpen ez az elképzelésünk. Hangsúlyoznám azonban azt, hogy minderre valóban csak a lehetőségek függvényében kerülhet majd sor. Élénken figyelünk addig is a különböző lakossági kezdeményezésekre, a formálódó közösségekre, amelyeknek szívesen adunk helyet, tevékenységüket segítjük. Akutt gond például Salgótarjánban a fiatalok szabadidejével kapcsolatos szerteágazó problémakör. Feltétlenül szükség van arra, hogy segítsük e gond megoldását, vagy legalább enyhítését. A színházi és zenei programokon kívül mind a gyermek-, mind pedig a felnőtt lakosság számára változatosabb szolgáltatásokkal kívánunk jelentkezni. Jelentősebb ünnepeink, reprezentatívabb programjaink közül szeretnénk megtartani a Tarjáni Tavaszt és a dixieland fesztivált, ezeket idén vállalkozói alapon tudtuk megrendezni. Reméljük, ez a jövőben is sikerül majd. Szeretnénk fölújítani néhány korábbi kezdeményezést is, például a szilveszteri városmozgató játékot, középiskolásokkal a Suli-buli és a népszerű dzsesszpresszó sorozatot. Persze, mindez csak néhány elképzelés, a teljesség igénye nélkül, mintegy vázlata annak a szándéknak, amit megvalósítani szeretnénk. Annál is inkább, mert hiszen valóságismeretünk azt diktálja, hogy annak, aki ma kulturális intézményben dolgozik és kulturális programokat tervez, nagyon pontos információkkal kell rendelkeznie. Mindenekelőtt tisztában kell lennie a lakosság igényeivel, s ami szintén nem mellékes, a fizetőképes kereslettel. Ez a két tényező az, ami leginkább meghatározza a tevékenységet. — Úgy tetszik, a József Attila Művelődési Központ intézményként is jelentős fogyókúrán megy keresztül. Mit jelent ez? — Csaknem egy évtizedes integráció hullott szét, a központi vízfej megszűnt. Július 1-jétől a Gerelyes Endre Ifjúsági Művelődési Ház és a Táncház levált az intézményről, szeptember 1-jétől Zagyvaróna és Baglyasalja vált le. Most kilenc peremház maradt, de a városi önkormányzati szándék alapján ezek sorsa is a más célú hasznosítás lesz. így tehát el kell felejteni mindazt, ami a múltat jelenti, a jelen és főként a jövő feladataira kell összpontosítani. Jelenleg 29 munkatársam van, közülük — velem együtt — öt népművelő, a többi műszaki, gazdasági és adminisztratív alkalmazott. — Mi táplálja az új igazgató személyes optimizmusát? — Élsősorban az, hogy szolgáltatásainkkal lakossági igényt elégítünk ki. Úgy vélem, sok más, például a kocsma és a templom mellett szükség van olyan kulturális intézményekre is, amelyek alkalmat adnak a különböző lakossági rétegeknek a programszervezésre, a kulturális, szakmai és szórakozási programok közötti választásra, illetve mindezek öntevékeny megteremtésére, egyszóval a valódi városi, polgári létre. A kínálatbővítés ráadásul igen jelentős közérzetjavító tényező, azon túl, hogy végső soron egy adott település arculatát a benne élők társas életének minősége is jelzi. — Végül még egy személyes kérdés. Ebben a költségvetési patthelyzetben, illetve a művelődési központ körüli viták közepette mi késztette arra, hogy megpályázza ezt az igazgatói állást? — A kultúra jelenlegi helyzete valóban bizonytalan, így a kulturális intézményeké is az. Úgy vélem azonban, hogy talán nem dőlt össze minden, ami eddig létezett és értéket képviselt. Intézményünknek is át kell alakulnia, olyan kínálattal kell megjelennie a helyi kulturális piacon, ami versenyképessé teszi. Vagyis egyértelműen a lakossági igények, kezdeményezések alapján kell működnie, teljesen nyitottá kell válnia. Csak ekkor van meg az esély arra, hogy a hosszúnak ígérkező válságos időt túlélje. Én abban hiszek, hogy ez lehetséges. Pályázatomnak lényege az, hogy én egy művelődési központ igazgatója kívánok lenni, nem pedig egy üzletháznak. Remélem, lesz módom arra, hogy szakmai elképzeléseimet munkatársaimmal együtt megvalósítsam, ezt a kulturális intézményt élettel tölt- sem meg. Adottságaink ugyan pillanatnyilag mostohák, a jövőben azonban alakíthatók. Ez a ház a város szívében van. Ha nem üzletházzá kívánjuk alakítani, ami önmagában természetesen szintén nem elítélendő, akkor a jövőben sem én, sem munkatársaim nem maradunk munka nélkül, sőt, Salgótarján társas életének eleven központjává válunk. Ez a szakmai hit személyes optimizmusom alapja. T. E. I
