Új Nógrád, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
Pénz beszél... Eddig arról beszélgettünk, hogy az uralkodó párt megfizette, megvette a kultúrát, a művészetet és a művészeket, hogy ideológiai harcosokat faragjon belőlük, vagy legalább kivonja őket a politikai színtérről. Ez ma nem igaz. Már abban az értelemben nem, hogy nincs aki a kultúrát megfizesse, az azonban, —talán megszokásból— tovább törleszkedik. Az új hatalomhoz. A pénz és a kultúra rengeteg szálon kapcsolódik egymáshoz. Nem csak azért mert a művészek is pénzből élnek, bármennyire is igyekeznek fenntartani a bohém művész „pénz nem érdekel látszatát”. De egyszer vessenek egy pillantást a térképre: rrjilyen messze van a New Yorki bohém világ, a SOHO, a világ pénzügyi központjától a Wall Streettől? Négy földalatti megállóra! Vagy tekintsenek egyszer le Montmarte, a párizsi művésznegyed legendás manzárd szobáinak ablakaiból! Pontosan rálátnak a nagypolgári villákra, amelyektől úgy irtóznak a bohémek, de akik vásárlásaiból élnek. Bohémság ide-oda. azért látótávolságon belül kell maradni, és ez így van jól. A pénzvilág milliónyi egyéb szálon kapcsolódik a showbusiness- hez, a filmgyártáshoz és videóforgalmazáshoz. Nemcsak a képek, de az előállításukhoz és reprodukálásukhoz szükséges eszközökön keresztül is. Gyakorta olvashatunk tudósításokat fantasztikus összegeken gazdát cserélő festményekről, műtárgyakról. A műkincs a pénzbefektetés egyik legértéktartóbb formája. Sőt, ha valaki ügyesen és gyorsan vásárol kezdő, de nagy reményű művészektől, akkor az igen jövedelmező is lehet. Egy összekuszált értékrenden alapuló országban viszont miért éppen a kultúra működne normálisan? Persze igazságtalanok se legyünk! Azt nem tagadhatjuk el, hogy virágoznak a kizárólag művészi aktfotókat tartalmazó pomóboltok, áramlik a külföldi tőke a body art, a testművészet hazai, naturális topples-szalonjaiba. E heti összeállításunkban arra keressük a választ, hogy ki fizeti, ki nem fizeti a kultúrát? Ki keres a kultúrán, a mindennapin, a szolgáltatáson. Falugondnok a népfőiskolán Szép hangzása van a szónak: népfőiskola. S ha azt nem is mondhatjuk, hogy a szép hangzáson kívül nincs más mögötte, azt bizonyosan állíthatjuk: egyetlenegy életrajzi bemutatkozásnál vagy iskolai végzettséget firtató kérdőívnél sem olvashattuk: népfőiskolát végeztem. Nagyvonalakban két fajta népfőiskolái képzést különböztetünk meg: a skandináv típusú és a német típusú. A skandináv jellemzője, hogy elsősorban a praktikus ismeretek elsajátítására hivatott, és a képzésben résztvevők társas kapcsolataira is nagy gondot fordít. E népfőiskola hallgatói egy bizonyos időtartam alatt a hét három-négy napján összegyűlnek a bentlakásos oktatásra, hogy ott a számukra nélkülözhetetlen gyakorlatiast ismereteiket megszerezzék. Ilyen lehet például egy új kisgép kezelésének elsajátítása a mezőgazdasági farmerek részére. A német típusú népfőiskolában TIT-előadásszerű oktatást tartanak, és a témák is inkább általánosak, elméletiek, nem a praktikus ismeretekre épülnek. Nem egy esetben fordul elő, hogy az életviteli problémák elméleti elemzése képezte a népfőiskolák tárgyát. E népfőiskola közösségépítő szerepet alig-alig tölt be, nem is igen tehetik, mert nem többnapos bentlakásos oktatásról van szó; igaz a hallgatók egy témában többször is összejönnek. Mondanunk sem kell, nálunk a német típusú népfőiskola terjedt el. A skandinávra nincs meg a szükséges infrastruktúra, az oktatói háttér... De egyenlőre olyan támogatott téma sincs, amely az egyénen kívül az államnak, a gazdaságnak is megérné. Pedig lehetne valamit kitalálni a gazdaköröknek, falugondnokoknak. Igaz. még falugondnokok sincsenek. Hólabda Két éve volt idén júniusban, hogy megállapították a Nógrád Megyei Közművelődési Központot. A megye humán szolgáltatásainak megerősödéséért és a települési önkormányzatok kultúrális lehetőségeinek bővítéséért szervezték meg. Ennek keretében az intézmény egyik feladata a kísérleti formák bevezetése, a társadalmasítás és kultúrális vállalkozások elindítása lett. Az idei esztendőt az önkormányzatok szűkös költségvetése, a közművelődésre fordítandó csekély anyagi támogatás jellemzi, és az, hogy a hely- hatósági választások után új társadalmi elvárások alakultak ki. Hogyan segíthet ebben a helyzetben a megyei közművelődési központ? — Erről beszélgettünk dr. Németh Jánossal, az intézmény igazgatójával. Németh János: „A közművelődés feladata a vállalkozások generálása” — Három jól körülhatárolható funkciója van a közművelődési központnak, amely humán szolgáltató jellegét tükrözi. Az egyik a helyi önkormányzatok közművelődési fejlesztését erősítő tevékenység. A másik az információszolgáltatás, illetve közvetítés a kulturális élet szakértői, a polgármesterek és társadalmi segítők felé. Míg a harmadik feladatkörünk a kisebbségek, a hátrányos helyzetű rétegek és települések kulturális-közművelődési esélyeinek javítása. — Közelebbről mit takarnak ezek a feladatkörök? — Népfőiskolák, egyesületek, avagy különböző körök szervezésével segítjük a helyi önkormányzatokat. Információkat adunk a különféle alapítványi lehetőségekről; ezeket leginkább a Nógrádi Levelekben jelentetjük meg, de egyedi esetekben eljuttatjuk ezeket az információkat más úton is a közművelődéssel foglalkozóknak, például a városi lapokon keresztül. A megyében élő szlovákok, németek kulturális rendezvényeit szervezéssel segítjük, gondoljunk például a banki találkozókra. Az alakuló közművelődési alapítványokat a szervezeti és működési szabályzatok elkészítésével segítjük, vagy éppen a pályázatok megszövegezésében működünk közre. Munkánkban az a lényeg, hogy az a helyi önkormányzatokat szolgálja. — A megyei művelődési központ alapfeladatai között kiemelt helyen szerepel a kísérleti formák, új kezdeményezések elindítása. Ezt miként, milyen módszerekkel valósítja meg az intézmény? — Ma sokszor azt mondják, hogy vállalkozzon a kultúrház. A nyers vállalkozás viszont nem tartozhat a művelődés profiljába. Nekem erről az a véleményem, hogy ugaron nem lehet korcsolyázni. Az viszont meggyőződésem, hogy tőkét kell bevonnia a művelődés szakértőinek a közI„át ni valók és látogatók a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban Múzeumi kolduló A kultúra emlékezete Ha a kultúráról, szórakozásról, művelődésről beszélünk elkerülhetetlen, hogy meg ne említsük a múzeumokat. E sajátos intézmények az eseményeket követve, mintegy társadalmi emlékezetként adnak számot a közel, vagy éppen régmúlt kultúrájáról, társadalmáról. Persze ha nem jut ezekben a szűkös esztendőkben a művelődésre, ha virágzik a giccs, a szellemteleriség, a kóklerség, akkor miért éppen a kultúra emlékezetére, a múzeumokra jutna elegendő pénz. Látszólag persze egy ország minden különösebb zökkenő nélkül átvészelhetné, hogy sorban zárjanak be kiállításai, tárlatai. Csak éppen az a kérdés, hogy meddig maradhat felszínen egy amnéziás nemzet? Horváth István, a Nógrád Megyei Múzeumi Szervezet igazgatója papírjai között kutat, mikor arról kérdezem mekkora költségvetéssel gazdálkodtak volna és milyen megyei támogatással működnek a megyei múzeumok 1991-ben? — Eredetileg 31 millió forintot kértünk, amelyet a megyei önkormányzat ideiglenes költségvetésében 28 millió 248 ezer forintban hagytak jóvá. Végül 25 millió 522 ezer forintra zsugorodott költségvetésünk bevételi oldala. Ez az összeg nem tartalmazza a Palóc Múzeum kiállításának befejezésére kapott 3 millió megyei és 3 millió minisztériumi forintot. — Akkor végül csak összejött a SÍ millió. — Az általunk kért 31 millió forint nem tartalmazta a Palóc Múzeum kiadásait. Ez az összeg a közműköltségek folyamatos kiegyenlítése mellett a szakmai feladatok ellátására lett volna elegendő, sőt még némi fejlesztés is belefért volna. Ezzel szemben a 25 millió forintos támogatás nem ad lehetőséget arra, hogy szakmai feladatainkat ellássuk, képzőművészeti gyűjteményünket gyarapítsuk, nemzetközi művésztelepet szervezzünk, hogy a felújításról már ne is beszéljek. — Milyen gazdasági megszorításokra késztette Önöket a csökkentett költségvetés? — Elsősorban a bér- és működési költségeinken igyekeztünk megtakarításokat elérni. Sajnos el kellett küldenünk nyolc kollégánkat a hatvanháromból. Nemcsak technikai kisegítőket, hanem muzeológusokat is. Bevezettük a téli—nyári változó nyitva tartást, amely egyértelműen csökken(Folytatás a 7. oldalon) művelődésbe. Mert milyen forrásai vannak ma a közművelődésnek? Az elenyésző összegű költségvetés, a jegyeladásokból származó lakossági pénz és valamennyi osztalék, ha a művelődési ház résztvesz valamilyen kft. vagy más vállalkozás üzemeltetésében. A tőkebevonás módja elsősorban az alapítvány lehet. Ma Magyarországon 1200 működő alapítvány van, ezért is lényeges, hogy hozzá tudok-e jutni az ezekkel kapcsolatos információkhoz. — Ha már erről van szó: hogyan sikerült eddig az alapítványokat bevonni? — Tavaly a Nógrád Megyei Közművelődési Központ két és félmillió forinttal gyarapította a költségvetését az alapítványokból. A tőkebevonási technikák elsajátításával létrejöhet az úgynevezett hólabda-effektus: ha elindítunk egy kis hólabdát, megfelelő talajon hógörgeteggé válhat. Úgy látom, egyre inkább megközelítjük nálunk a nyugateurópai tőkebevonási technikákat az egyes célprogramok — a cigányság, a munkanélküliség, a hátrányos helyzetű települések — finanszírozásában. Közeli példát említve tőkebevonással jött létre a Mikszáth Kiadó, Nógrádban az első kulturális kft. vagy a Palóc Társulás a hollókői rendezvényekre, s a társulás azóta már bevételes lett. — Mindezek ismeretében félőn teszi fel az ember a kérdést: mi ma a közművelődés feladata? — Véleményem szerint most a közművelődés feladata a vállal(Folytatás a 7. oldalon) Apolló-bevételek Az utóbbi hónapokban a fentiek szerint alakult a salgótarjáni Apolló Mozi bevétele. A grafikonból megállapítható, hogy nyaralási szezon kellős közepén nem telnek meg a fedett mozik. Talán egy szabadtéri segíthetne. A márciusi nagy bevétel két közönségcsalogató filmnek: a Nicsak, ki beszél mégnek és az Ovizsarunak köszönhető.
