Új Nógrád, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-06 / 183. szám
4 in-l-it-t-i LÁTÓHATÁR 1991. AUGUSZTUS 6., KEDD TV Vélemény A személyiség varázsa Ha egyszer majd valaki megírja a magyar televíziózás történetét, abban külön fejezetet kell szentelnie Vitray Tamás személyének. Nem elsősorban azért, mert szinte a rendszeres sugárzás megindulása óta — tehát több mint harminc esztendeje — jelen van a képernyőn, hanem önálló műsorai miatt. Nehéz lesz persze számbaven- ni, hogy hány saját ötletre, vagy máshol, mástól látott, hallott tapasztalat kombinációjára épülő produkciója „futott” az évek során. Volt közöttük több, amely nagy vitákat, „országnyi” indulatokat is kiváltott — például a természetgyógyászat „előfutáraként” elemzett témakörökben — és volt nem kevés — amelyik „csak” szórakoztatni akarta a nézőket. Egynémely műsora szó szerint tömegeket mozgatott meg ,— mint a kerületek, megyék közti monstre vetélkedők —, nagyon gyakran azonban egy szál riportalannyal, vagy éppen egyedül ült le a kamerák elé: mesélni. Az ízlések és pofonok különbözősége alapján Vitray eddigi munkásságát is sokféleképpen lehet minősíteni, lehet személye, iróniától sem mentes, „rámenős” magatartása szimpatikus, vagy ellenszenves valakinek, érdektelen azonban soha nem volt, amit csinált, mindig véleménynyilvánításra, állásfoglalásra késztette mind a témában érintetteket, mind a nézőket. Műveltsége, intelligenciája, beszédkészsége, nyelvtudása, a lényegi kérdésekben tárgyilagos, másban szubjektív, egyéni látásmódja ragyogóan kamatozik e pályán, de — miután ezen ismérvekkel kollégái közül mások is rendelkeznek — neki valamilyen veleszületett képességének is lennie kell, ami megkülönbözteti mindenki mástól s alkalmassá teszi a televíziós szakma — vagy ki tudja micsoda — elképesztően magas szintű művelésére. Személyiségének kétségkívül varázsa van, mint ahogy a kezdeményezőkészséggel, a nyughatatlan tennivágyással párosuló örökös közlésvágy sem igen vitatható el alkaltától. Én — ha' eddig nem derült volna még ki — bevallom: elfogult vagyok Vit- rayval szemben. Szeretem és rendkívül nagyra értékelem műsorait, az általa teremtett meghatározhatatlan műfajt. El sem tudom képzelni, hogy honnan és miként bányássza elő azt a sok érdekes — zömében vonzó — embert, hogyan talál rá a kuriózumszámba menő esetekre, szituációkra. Persze tisztában vagyok vele: kap leveleket, tanácsokat, vannak súgói, bejáratott gépezet is segíti a témaválasztásban, de mégiscsak ő határoz abban, hogy kit, mit és hogyan jelenít meg a nyilvánosság előtt. Mindezt legutóbbi — Bemutattam című — repríz műsora mondatja ki velem, amely tekintve, hogy válogatás volt a Tv 2 bemutatja szombat délutánonkénti negyedórás adásaiból, talán minden eddiginél „mellbevágóbbra” sikeredett. Hisz igazán nem gyakran látni a végzetesnek tudott rákból teljesen kigyógyult embert. Beáta Bishop magyar származású angol újságíró esete azt példázza, hogy egy speciális diéta, egy rigorózus életvitel hallatlan elszántsággal párosulva legyőzheti az emberiség félelmetes ellenségét is. Pethő István alias Nyilas Misi portréja azért volt élményszerű, mert egy tízéves, szeretnivalóan kedves, talpraesett színészpalánta őszinte kitárulkozásáról tanúskodott. Név nélkül szerepelt az az álher- mafroditának titulált személy, akinek sorsa, helyzete alighanem a biológiai csodák számát gyarapítja. Nő az illető, hisz három gyermeket is szült, s kettes áll a személyi számában, ugyanakkor férfi, mert felesége van, s apja gyermekeinek. Csodálnivaló, hogy egy ilyen ember — még ha a maszkmesterek kezelése után is — hajlandó volt a közszereplésre. Gyanítom, hogy akárki kérésére nem tette volna meg ugyanezt, s csak Vitray kapcsolatteremtő készségének tudható be az ismételt bravúr, és egyszersmind a Vitrayáda egy újabb sikeres fejezete. —csongrády— Nem fizetnek az amerikai képviselők (FEB) Három évvel ezelőtt nyolc amerikai demokrata képviselő meg volt róla győződve, hogy megkötötte az évszázad üzletét, amikor potom 475 000 dollárért megvásároltak egy egész Karib-tengeri szigetet. Akkor azt remélték, hogy valamennyire fellendítik ezt a kis paradicsomot, majd pedig busás haszonnal tovább is adják. Ehelyett azonban a politikusok — köztük a tennessei-i A1 Gore szenátor, aki jövőre indulni akar az elnökválasztáson —, még mindig nem találtak vevőt, sőt szinte semmit nem törlesztettek az általuk a vásárlásra kölcsönvett 400 000 dollárból. A törvényhozóknak csak az egyik gondja az, hogyan szabadulhatnának meg a Bermuda szigetcsoporthoz tartozó 70 000 négyzetméteres területtől. Ennél is kényelmetlenebb számukra, hogy az eddigi tulajdonos, Mitchell Mark — aki a kölcsönt is szerezte — leleplezte, hogy nem fizetnek. Mégpedig adósság ellen nem véd az amerikai képviselői mentelmi jog. S az sem, hogy a New York-i képviselő, Mrazek, őszintén bevallotta, ő és kollégái komoly anyagi gondokkal küzdenek. Egyetlen reménysugaruk, hogy az amerikai képviselők éppen most emeltették fel saját éves fizetésüket 23 000 dollárral. Ha még így sem tudják kifizetni a tartozásukat, biztos, hogy örökre visszavonulhatnak nemcsak a Karib-szigetekről, de a washingtoni törvényhozásból is. ■n Britta Winckler: RIVÁLISOK FEHÉR KÖPENYBEN 25. rész Dr. Wrangel gúnyosan mosolygott. — Nem azt mondta előbb, hogy a pénzt azért adta a lánynak, hogy fehérneműt meg miegymást vegyen a kisbabájának? Lehet, hogy rosszul hallottam? — Kemény gúnnyal nézett a csalóra.-— Ezt én mondtam?! — hördült fel Neumayr, de gyorsan behúzta a fejét, amint dr. Wrangel fenyegető pillantásást észrevette. Neumayr mérges pillantást vetett dr. Wrangelre meg Uschi Zimmermannra, és köszönés nélkül elhagyta a gondnokságot. — Hallotta — fordult a lányhoz dr. Wrangel —, a pénzt megtarthatja. Dr. Wrangel elkísérte a fiatal anyát az osztályra. — Gondoskodjon róla, hogy Zimmermann kisasszony megkapja a gyerekét, és törődjön velük egy kicsit, amíg Fembach doktornő értük jön — utasította az osztályos nővért, és barátságosan elköszönt Uschi Zimmermanntól. Visszatérve a szobájába még elintézett néhány ímivalót, majd felhívta a szülészeti osztályt. Barbarával akart beszélni. Fontosnak tartotta, hogy még mielőtt Carlával újból találkozik, tisztázza azt a félreértést, ami közte és Barbara között keletkezett. De legnagyobb sajnálatára arról értesült, hogy Barbara alig egy órája elhagyta a szülőszobát. Barbara Uschi Zimmermannnal, aki csecsemőjét a karján tartotta, elhagyta a Szent Anna Kórházat. Nem éppen örömteli gondolatok foglalkoztatták az úton, miközben anyát és gyermekét a ház kapujáig vitte. Ott barátságos szavakkal elköszönt a hálás Uschitól és azonnal visz- szaindult. Eredetileg egyenesen haza szándékozott menni, de aztán másképp határozott, és a Szent Anna Kórházba hajtott, ahol visszavonult a szobájába. A szíve mélyén egy kicsit abban reménykedett, hogy dr. Wrangel a klinikán hamarabb megtalálja mint otthon — feltéve, hogy egyáltalán keresi. Egy pillantása az órára meggyőzte, hogy hét óra már elmúlt. Felhívta az igazgató szobáját. De senki sem jelentkezett. Barbara elbizonytalanodva tette le a kagylót, majd egy másik számot hívott: az ügyeleti szolgálatot. — Az igazgató főorvos úr a házban van még? — kérdezte. — Azt hiszem nincs, doktornő — felelte a nővér. — Egy pillanat éppen itt látom... igen, megvan: az igazgató úr sürgős esetben húsz óráig a „Wienerwaldklause” vendéglőben érhető el... — Köszönöm. Megint az idegen nő jutott az eszébe. Összevissza ugráltak a gondolatai, és egyszerre elfogta a vágy, hogy tisztán lásson. Nem éppen féltékenység volt ami ösztökélte, hanem inkább a lelke mélyéről jövő szükséglet, hogy még időben megóvja magát a szomorúságtól, a könnyektől... Öt perc múlva már úton volt. Izgalom fogta el Barbarát, amint elérte a vendéglőt, és a parkírozó autók sorában felfedezte dr. Wrangel kocsiját. Egy pillanatig habozott, de aztán határozottan belépett. Egy széles üvegajtón át kereső pillantással végignézett az első két termen, amelyekben majdnem minden asztal foglalat volt. Egyszerre összerezzent és elsápadt. Felfedezte dr. Wran- gelt. Ott ült az egyik asztalnál azzal a nővel, akit Barbara a Szent Anna Kórház halijában látott. Egy belső hang azt súgta, játssza meg Joachim előtt a véletlenül betévedtet és figyelje meg, hogyan reagál. De valami visszatartotta ettől. Talán a büszkesége tiltotta, hogy azt a látszatot keltse, mintha futna a férfi után. Ennek ellenére még habozott egy pillanatig, de ez elég volt ahhoz, Kérdések a moziban Néhány perc múlva este nyolc óra. Izgalmasnak ígérkezik a film. A nézőtér lassan telik meg. Kettesével, hármasával jennek az emberek, főként fiatalok. Hirtelen egy csapat gyerek özönlik be a terembe. Általános iskolások lehetnek, körülbelül egy osztályra való nebuló. Talán kirándulók, táborozok. A nézőtéren ülők feje feléjük fordul. Csodálkozó tekinteteket látok magam körül. Hallok néhány meglepetésről árulkodó mondatfoszlányt. — Hogyan engedhetik be őket este nyolctól erre a filmre? — Ez nem lesz nekik való! A rájuk vigyázó nevelők ezt nem tudják? A moziműsort tartalmazó lapot böngészem. Ennél a filmnél nincs korhatárt feltüntető utalás. A néhány mondatos tartalomismertetőben nincs semmiféle utalás arra, hogy a film jellegéből, műfajából adódóan nem ajánlott túl fiataloknak. Ismerve a történetet, úgy vélem, ijesztő jeleneteivel félelmet, szorongást ébreszthet a gyerekekben. Biztos vagyok benne, Stephen King nem nekik szánta. Még a felnőtt néző is feszült a filmet nézve. Persze láthat ilyet a gyerek otthon a tévében vagy videón. No de egy csoportos mozilátogatás alkalmával kissé furcsállom, hogy pont egy ilyen filmre esett a választás. Vajon ki választhatta? Kezdődik az előadás. Már az első percektől kezdve furcsa idegesség vesz rajtam erőt. De korántsem a látvány miatt. Vidám, fiatal társaság az okozója. Szellemes, vagy inkább általuk annak vélt megjegyzésekkel tarkítják a párbeszédeket. Jó hangosan, hadd hallja mindenki! Minden mondathoz van kiegészíteni valójuk. Talán úgy gondolják, ők a felelősek a nézők jókedvéért? Időnként kacagunk „beszólásaikon”, aztán egyre zavaróbbá válik. Minnél inkább fokozódik az izgalom a vásznon, annál inkább nő a feszültség a nézőtéren. A lélegzetelállító jelenetek csöndjét megtöri a nem oda illő mondat, ami a mögöttem lévő sorból jön. Azon töprengek, miért ez a szereplési vágy? Nem köti le a film a szellemeskedőket? Netán soha nem kíváncsiak véleményükre? Nincs aki meghallgatná őket? Ezért kell ily módon elérniük, hogy valaki figyeljen rájuk? Nem mondta nekik soha senki, hogy ez nem a „jópofaság” kategóriájába tartozik? Nem tanította nekik soha senki, hogyan kell vagy inkább hogyan illik viselkedni a moziban? Az utcán, a buszon, bárhol? Szikora Ágnes POSTÁNKBÓL ! A gyógyszert meg kell becsülni Rekeszrekord Terry Cole (London) 10,5 másodpercen át egyensúlyozott az állán 25 müanyagrekeszt. Ezzel a teljesítménnyel bekerült a Guinness-kö- nyvbe. Egy rekesszel múlta felül elődjét. hogy letegyen az elhatározásáról, mert látta, amint dr. Wrangel az asszony kezét az ajkához emelte, és megcsókolta. És látnia kellett a nő gyengéd mozdulatát is, amivel Joachim Wrangel haját megsimogatta, előrehajolt és megcsókolta az arcát. Barbara Fembachban egy világ omlott össze. Csak nagy fáradsággal volt képes az önuralmát megtartani, közel volt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Menekü- lésszerűen futott ki a vendéglőből és beugrott a kocsijába. Hirtelen dr. Keller jutott az eszébe. Ő ilyet sohasem tett volna. Azután egy másik gondolat ötlött fel benne. Dacreakció volt-e vagy rövidzárlat? Elindította kocsiját és nagy sebességgel egyenest dr. Keller villájához hajtott. Hozzá menekült. — Ha még akarsz engem, Matthias — suttogta elfúló hangon — akkor... akkor... — Minden jónak tűnt előtte, ami segíthetett, hogy ne kelljen Joachim Wrangelre és az iránta érzett szerelmére gondolnia. Mindeközben az a férfi, akiről Barbara azt hitte, hogy megcsalja őt, mit sem sejtve mosolygott nővérére. Jólesett egyszer alaposan kibeszélgetni magát vele. Carla Eichoff most már ismerte öccse nősülési szándékát. — Sok szerencsét — kívánta mosolyogva —, már előre örülök a sógornőmnek, bár még nem is ismerem. (Folytatjuk) Miért nem tudjuk kiváltani a gyógyszereinket? Amikor egy beteg embert látunk, az az első gondolatunk, hogy hogyan tudnánk rajta segíteni. Egy beteg gyermek láttán, a szívünk is összeszorul és még ha mi magunk is betegek vagyunk, gyógyszereket szedünk, az utolsó szem gyógyszer tablettánkat is ketté törjük, hogy segítsünk a szenvedő, a legkiszolgáltatottabb kisgyermek fájdalmán. Eszünkbe sem jut, hogy ezzel talán magunk gyógyulását hátráltatjuk. Az azonban felháborító, amikor azt halljuk, hogy teherautók sora a mi gyógyszereinket szállítja ki az országból. Ugyanakkor itthon nyugdíjasok ezrei nem tudják a gyógyszereiket megvenni. Az orvost nem arra kérik, hogy hatásos gyógyszert írjon fel nekik, hanem arra, hogy olcsót, mert csak azt tudják kiváltani. Maholnap már aszpirint szedünk akkor is, ha a fejünk fáj, de akkor is, ha rákos beteg valaki, mert csak ezt tudjuk megfizetni. Vajon äz új demokratikus rendszer egészségügye valóban nem látja azt, hogy az, ami az idős beteg emberek orvosi ellátásában történik az példaértékű lesz a mai fiatalok számára is? Vagy ez sem számít? Örüljenek, hogy dolgozhatnak? Az átkos Kádár-rendszerben nemcsak a „funkcisok” kaptak jó gyógyszereket, hanem a kispénzű nyugdíjasok is SZTK-alapon. Miért akarunk mi mindenben elsők lenni? A nálunk gazdagabb országok bizonyára jobban ismerik nálunk azt a közmondást (ami pedig magyar eredetű), hogy minden kutya a maga háza táján őrködjön és ne csaholjon át a szomszéd portájára. Úgy érzem nem lehet magam- istának minősíteni a velem azonos felfogású embert. Természetesen osszuk meg javaink valamely részét azokkal, akik erre rászorultak, de ne szélsőségesen. Ne vegyük el az életbenmaradás feltételét egy olyan idős embertől, aki a most szükséges gyógyszerellátásának a feltételeit aktív dolgozó korában megteremtette. Bizonyára most is lesznek majd olyan újsütetű notórius viszont-válaszolók, akik tücsköt- bogarat összehordanak majd, hogy ezt a valós, élő problémát mosdatlan szavakkal eltapossák. Ez a probléma azonban továbbra is probléma marad, és az erőt arra. kellene fordítani, hogy változtassanak rajta az illetékesek, mert szeretnénk hinni, hogy valóban demokratikus ország lesz Magyarország. Kelemen Józsefné Salgótarján Világnyelv lesz a japán? A japán nyelv egyre népszerűbb világszerte. New Yorkban, Párizsban sorra nyílnak az iskolák, ahol ezt a nehéz nyelvet tanulják. A világon több mint 3 millióan ismerkednek a japánnal, s az hamarosan világnyelv lesz. Ausztrália több gimnáziumában a japán kötelező tantárgy, a párizsi Berlitz nyelvközpontban tavaly már háromezren tanultak japánul. Sok amerikai egyetemista a mindenki számára kötelező külföldi szemesztert már nem Angliában vagy Franciaországban tölti, mint korábban, hanem Japánban. Tíz év alatt az itt tanuló amerikaiak száma megnégyszereződött. Korábban főleg diákok mentek Japánba, manapság azonban egyre több üzletember utazik oda nyelvtanulás céljából. Mind többen vannak azon a véleményen, hogy a japán nyelvé a jövő, míg tíz éve főleg egzotikus volta miatt vágtak bele e különös nyelv tanulásába. Egyébként nem minden japán örül ennek a nyelvtanulási láznak. Egy tokiói bankszakember szerint: „Azelőtt a külföldiek előtt nyugodtan beszélhettem japánul, ma már meg kell gondolnom, mit mondok...” (FEB—SAD)
