Új Nógrád, 1991. július (2. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-16 / 165. szám
1991. JÚLIUS 16., KEDD 4 L't'M'Fr-i LÁTÓHATÁR Képzőművészet a képernyőn Volt egyszer egy műsor Tv Galériája címmel. Ha emlékezetem nem csal, havonként jelentkezett. szinte eseményszámba ment egy-egy adása. A nógrádiak egész különítménye kísérte például az adott fővárosi kiállító- helyre — ahonnan a közvetítés történt — Czinke Ferencet, vagy Lóránt Jánost. Ok pedig nemcsak művészetükről, hanem arról a támogatásról is szóltak, amelyben — a társadalmi szervezetek, üzemek, kollektívák révén — részesültek. Azóta bizony alaposat fordult az idő kereke: korszakos jelentőségű változások következtek be a politikai rendszerben, a művészet társadalmi közegében. Ma nincs csinnadratta egy-egy tárlat körül, viszont kiállítás is csak hébe- hóba nyílik. Magukra hagyottan tengődnek a művészek, boldoguljanak ahogy tudnak, a keresletkínálat (fél)piaci viszonyai között. Hosszú időre kiszorult a képzőművészet a képernyőről is — legalábbis önálló műsor keretében —, s egy-egy epizód erejéig tűnt csak fel a Stúdió éppen soros évfolyamában. Az utóbbi napokban viszont két ilyen tárgyú műsorra! is lehetett találkozni. A Kultúrem- ber című művészeti folyóirat a bemutatkozó számát szentelte a képzőművészetnek, jelesül a műkereskedelemnek. Szó se róla aktuális téma, az „utcán hever”, ahogy mondani szokás. Hisz aligha van más lehetőségük manapság a képzőművészetből megélni akaróknak, mint önmagukat menedzselni, illetve szponzorokat keresni alkotásaik értékesítéséré. Aki erre képtelen — egyrészt mert eladhatatlanok a képei, szobrai, másrészt mert az egyéniségétől idegen a „házalás”, a „tányérozás” — bizony nem sok jóra számíthat. A Wahom András rendezte „folyóiratban” sorra nyilatkoztak meg művészek, hazai és külföldi műkereskedők. Az ecseri ócskapiac lepusztult környezete és az ottani árus szélsőséges megnyilatkozása „szomszédságában” még feltűnőbbek voltak a nyolcvanhárom éves New York-i Leo Castelli szavai, vagy az önfinanszírozó baseli művészeti vásár képei, melyekből kiderült, hogy a megnyitó három órája alatt huszonötezer néző sétálgat a végeláthatatlan termekben. S hol vagyunk mi attól is, hogy a galeris- ták ne csak üzletemberként, hanem hivatásként végezzék munkájukat, mintegy beleélve magukat mind az alkotók, mind a vásárlók lelkivilágába. Persze Nyugaton — főként Amerikában — is beszennyezték már a műkereskedelmet a spekulánsok, akik úgy foglalkoznak művészeti értékekkel, mint a tőzsdei részvényekkel. A filmben erre is fény derült. E nagyon is komoly témát a televízió groteszk tálalásban, görbe tükör szerűen dolgozta fel, talán éppen az érdekviszonyok tagoltságát, tisztázatlanságát illusztrálva. Teljesen más tartalmú, hangvételű volt az Ötven perc képző- művészetről című sorozat legutóbbi (H)arc-képek alcímű adása. Szemadám György műsorvezető vendégeiként olyan művészek — Kalmár István, Sinkó István, ef Zámbó István és mások — szerepeltek benne, akik nemcsak a képzőművészet, hanem a zene területén is otthonosan mozognak. így a program végeredményben e két művészeti ág ősi kapcsolatának mai formáit mutatta be. Látható volt egy kecskeméti hangszergyűjtemény néhány szoborszerű instrumentuma, megszólaltak képzőművészek vezette, alkotta zenekarok, s zenei témájú alkotásokról is bőven esett szó. „Anyagot szellemre cserélni” — ez volt a mottója az erősen avantgarde stílusú műsornak, melyben igazán csak a beavatottak szűk köre lelhette kedvét. De miként formálja a tévénézők sokaságának vizuális kultúráját a képernyő? Erre egyelőre nincs válasz. —csongrády— Alapítvány mozgássérültekért Szolnokon a Mozgáskorlátozottak Nemzetközi Fotó- és Színesdia Pályázata (MON- FODI) alapítványt hozott létre. Cél: a mozgássérült emberek ösztönzése és segítése alkotóerejük, tehetségük kibontakoztatására a fotóművészet eszközeivel, értékeik és műveik bemutatásával, ezáltal társadalmi elfogadtatásuk és beilleszkedésük, az emberi viszonyokban egyenrangú részvételük előmozdítása. A kétévenkénti pályázat anyagából kiállítást rendeznek. A legközelebbi kiállítás 1992-ben kerül megrendezésre. Az alapítvány nyitott, intézmények, vállalatok és jogi személyek csatlakozására számítanak. Külföldi jogi és magánszemély csatlakozhat pénzbeli adományokkal. Az adomány felhasználásáról a kuratórium dönt, a befizetésekről igazoló okiratot ad. Az alapítvány címe: MON- FODI Alapítvány 5000 Szolnok, Kántor u. 7. 1/2. Az alapítvány vagyonkezelője: Kereskedelmi és Hitelbank RT. 5000 Szolnok, Szapáry u. 25—29. Az alapítvány javára történt befizetéseket a 450- 11322 számlára, devizában történő utalásokat a 407- 074801-450 számlára lehet megtenni. Britta Winckler: RIVÁLISOK FEHÉR KÖPENYBEN 8. rész — Világos — válaszolta a gondnok —, de most először is várjuk meg, míg a szülésen túl leszünk, aztán majd meglátjuk. De közben azért a barátnőjével is fogok egy kicsit beszélgetni. Ugye. érti? Fred Haller ugyan egyáltalán nem értette, de már azzal is meg volt elégedve, hogy ez a barátságos úr ilyen megértőnek mutatkozott az ügyében. — Szóval beszélni fog Uschival — mondta. — Minden rendben lesz. Elgondolkodva nézett az esetlen léptekkel távolodó fiatalember után. Ha ez az Uschi nem támaszt nehézségeket és úgy gondolkodik, mint a barátja, akkor hamarosan megint sor kerülhet egy „csendes üzletkötésre”, amelynél természetesen neki is leesik valami. Tudná mire használni. Megelégedetten várta a munkaidő végét, mert elhatározta, hogy még aznap este lépéseket tesz az ügyben. Dr. Keller főorvos sem bánta, hogy az aznapi szolgálata végéhez közeledik. Előbb azonban még egyszer utána akart nézni a kereskedelmi tanácsos unokájának. Az intenzív osztály üvegajtaja előtt találkozott a gondterhelt nagyapával. — Hogy áll a helyzet, doktor úr? — kérdezte izgatottan az öregúr. — Mindjárt megtudjuk — válaszolta dr. Keller. — Várjon itt! Belépett az osztályra és elkérte a nővértől a megismételt vizsgálati leleteket. Figyelmesen ellenőrizte és elégedetten mosolygott. Minden a legnagyobb rendben van. Búcsút intett a nővérnek, és elhagyta a helyiséget. Széles mosollyal lépett oda az ideges von Angern kereskedelmi tanácsoshoz: — Örülhet — mondta —, sikeres volt az intézkedésünk. — Hála Istennek... — De azért néhány napig megfigyelés céljából itt tartjuk — közölte a boldog nagyapával dr. Keller. — Továbbra is abban a szörnyű plasztikdobozban kell feküdnie? — Nem — válaszolta dr. Keller —, az úgynevezett K szobába fog kerülni, rendes ágyba, ahol más csecsemők is fekszenek. Négy-öt nap múlva, gondolom, ismét az édesanyja karjaiba fektetheti. A tanácsos arcvonásai megenyhültek. Köszönetét mondott dr. Kellemek és eltávozott. — A lányom is nagyon fog örülni — dünnyögte közben. A főorvos mosolyogva nézett utána. Egy pillantás az órájára meggyőzte, hogy szolgálati ideje véget ért. Tíz perc múlva elhagyta a Szent Anna Kórházat és haza indult. Ködös volt az idő, amikor Barbara Fembach másnap reggel borvörös Volkswagenjével befutott Bécsbe. Azt tervezte, hogy felkeresi az egyetemi könyvtárat, hogy információkat szerezzen a műanyagok okozta betegségekről, és tanulmányozzon néhány dokumentált esetet. Bosszúsan tapasztalta, hogy a könyvtár közelében nincs szabad parkolóhely. Be kellett tehát fordulnia az egyik mellékutcába. Éppen hátramenetben be akart fordulni a megüresedett helyre, amikor a másik oldalról egy sötétzöld sportkocsi lőtt ki, és kockázatos manőverezéssel beállt. Hajszálnyira csúszott el kocsijának hátsó lökhárítója mellett, és ha Barbarát egy pillanatra elhagyja lélekjelenléte és nem lép hirtelen a fékre, elkerül- hetetelen lett volna, hogy ösz- szeütközzenek. Az orvosnőt elfogta a harag. — I fjú játszótéri barátom, a hétéves Ferike a napokban táviratot kapott a Budapesten é\őr harmadik apukájától. „Ferike! Új anyád lesz. Pomázon tegnap megnősült apád. A régi anyád július elsején engem is elhagyott, elrepült Rómába, egy gazdag családnál lesz gyermekgondozó. Azért ne haragudjál ránk! Csókol Tomi bácsi.” — Tetszik tudni, az úgy van — magyarázza Ferike, hogy amikor anyukám elvált az én édesapámtól, hozzáment Lajos bácsihoz, aki így a második apukám lett. De Lajos-apuka még az édesanyámnál is többször ment éjszakai műszakba, még többet ivott, és még engem is megvert, pedig én elég jó voltam. Amikor elváltunk Lajos bácsitól, akkor szerette meg anyu Tomi bácsit, aki nemsokkal később már Pesten dolgozott, így egy idő után édesapámnak is oda kellett költözni. Én csak egy rövid időre maradtam a nagymamámnál, mert már úgyis óvodás lettem. Az első apukám nem vihetett el magával, mert ő meg munkásszálláson lakott Pesten, és rendes felesége sem volt, aki nekem az anyukám A TÁVIRAT lehetne... Apu azt mondta, rögtön magához vesz majd, ha rendes lakása, tisztességes felesége lesz. Nagymama ezen csak nevetett, és azt mondta, hogy az én édesapámnak már csak a söröskorsó lesz a felesége, amíg csak él.... Tomi bácsival sajnos csak nagyon keveset laktunk együtt, pedig ő szeretett velem játszani, és részeges se volt, meg vereke- dős se. De elvitte a káefté, ő meg elvitte anyut. Közben már iskolás lettem, és legjobb az volt, hogy a nagymamánál lakok. Tetszik látni, már egyedül is leenged a játszótérre, mert bízik bennem, hogy rendesen viselkedek, vigyázok magamra. Legjobban hintázni szeretek meg beszélgetni. A táviratban csak azt nem értjük nagymamával, miért nem az édesapám üzente meg, hogy megnősült, miért Tomi bácsi táviratozott? De biztosan azért, mert ő szeret engem legjobban a nagymamám után. És most szegényt őt is otthagyta az anyu, pedig igen nagy volt a szerelem. Az biztos, hogy én amúgy se költöznék Pomázra, de nagymama szerint nem is kell attól félni, hogy beállít értem az édesapám, mert ha öt év alatt kétszer jött el karácsonykor, most mért szaladna értem? Tomi bácsi táviratának nem lesz igaza, nekem nem lesz új anyukám. Se Pomázon, se máshol. Megleszünk mi itt kettesben a nagymamával. Nem igaz? A távirat akkurátusán ösz- szehajtva a rövid nadrág zsebébe kerül, és én természetesen igazat adok Ferikének. Semmit nem tudunk Pomáz- ról... A galambősz kedves nagymamát meg naponta látom, ahogy sötétedés előtt érte jön a játszótérre. Olyan mint a mesék jótündére. Csakhát nagymama rövidesen hetvenéves lesz. Ez akkor is nagy kor, ha hálistennek makkegészséges. Ha nagyon muszáj, még focizni is leáll Ferikével. Szerencsére Ferike, az első elemi után még nemigen szokott hetvenig elszámolni... Erdős István HÁNYAT ÜT AZ ÓRA? A patinás ascoti (Nagy-Britannia) lóversenyre érkezett hölgy órát formáló széles karimájú kalapjával bűvölte el a közönséget a Hölgyek napján, június 20-án. (MTI fotó) Szemtelenség! — kiáltott oda a sportkocsi vezetőjének. — Láthatta, hogy én előbb voltam itt. Nem lát a szemétől?! — De igen, kedvesem. — Az összeszidott becsukta kocsija ajtaját, és mosolyogva fordult a felindult Barbara Fembach felé. — Azt legalábbis látom, hogy eg'y elragadó ifjú hölggyel van dolgom. — Hagyja a tréfát! —válaszolt Barbara dühösen. — Azonkívül nem vagyok a kedvese. — Csak néhány méterre állt a férfitől. Sértette a mosolygása, szürkészöld szemének játékos pillantása enyhe zavart keltett benne. Önkéntelenül is szemügyre vette a magas, harminc-egynéhány évesnek látszó ismeretlent. Bár ez csak egy pillanatig tartott, de arra elég volt, hogy megállapítsa, nagyon jóképű. — Meg van elégedve a szemrevételezéssel? — kérdezte a férfi. Mosolya még szélesebbé vált. Még pimasz is állapította meg gondolatban Barbara. Elpirult, bosszankodott, hogy rajtakapták. — Maga nem úriember, hanem udvariatlan, pimasz fráter — tört ki. Ez meggondolatlan megjegyzés volt, már a következő pillanatban meg is bánta. Gőgösen felvetette a fejét, szó nélkül beugrott a volán mögé, és gázt adott. Hallotta ugyan, hogy az idegen valamit utánakiabált, de nem értette meg, hogy mit. (Folytatjuk) / POSTÁNKBÓLI Már a könyvtár is fenyegetőzik? Régi könyvtárlátogató, ,,megrögzött" olvasó vagyok. Most pedig kárvallott lettem. Június első felében — még a régi szabályok tudatában kölcsönöztük ki sokan a könyveket. Fogalmunk sem volt arról, hogy időközben a megyei könyvtár új kölcsönzési rendet alakít ki. Erről senki nem értesített. Amikor reklamáltam, az új kölcsönzési konstrukciót ismertető táblákat mutogatták, melyeket a könyvtár területén elhelyeztek. De arra nem gondoltak, hogy az ember nem szaladgál be a könyvtárba csak úgy nézelődni, van-e változás a kölcsönzésben. Mármint a dolog pénzügyi részét illetően. Azok az olvasók, akik a kölcsönzés idején még nem ismerték az új szabályokat, joggal mondják, hogy ez igencsak egyoldalú játék a könyvtár részéről. Amikor ezt elmondtam, a válasz az volt, vagy fizetek, vagy nem kölcsönöznek könyvet! Sokan vagyunk úgy, hogy új könyvek vásárlására nem futja, így az egyoldalú igazgatói döntés értelmében most fizethetünk. Van itt más dolog is. A harminckét forintos postaköltség. Megérdeklődtem, egy ajánlott levél feladási díja huszonkét forint. Akkor most megfizettetik velünk a levélpapírt, a borítékot, a gépelést, sőt tán még az igazgatói aláírást is? Ahhoz már hozzászoktunk, hogy a rendőrségi, bírósági, önkormányzati felszólításoknál meg nem jelenés esetében különféle rendeletszámokra hivatkoznak, hogy ez, meg az lesz, ha a delikvens nem tesz eleget az invitálásnak. De ahhoz még nem, hogy egy könyvtár, ha nem teljesítik rendelkezéseit, akkor az 1979. évi 18. sz. törvényerejű rendelettel fenyegetőzzék, hangsúlyozva, hogy reszkess könyvtárlátogató, mert jön a végrehajtó! Mucsi Lajos Salgótarján vélemény
