Új Nógrád, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-20 / 92. szám
6 ///»1777^7 *7 MŰVÉSZET ÉS TÁRSADALOM 1991. ÁPRILIS 20., SZOMBAT Hárman vannak, négy nyelven beszélnek Felicie és Gábor Az élet néha produkál váratlan dolgokat. Amikor a nyolcvanas évek közepén Bajomi Lázár Endre író lakásán összeismerkedtek, senki sem gondolta, hogy a találkából később házasság lesz. Történt ugyanis, hogy Máté Gábor, Bajori fiának volt gimnáziumi évfolyamtársa megismerkedett az író „lakában” egy francia kisasz- szonnyal, nevezetesen Felicie de Gerando Telekivel. S ekkor talán mindkettőjüknek eszébe jutott a klasszikus szlogen: „szerelem az első látásra." Házasság is lett az ismeretségből. * Ülünk a sziráki Kastély Szálló éttermében, ahol immár a házaspár — Felicie és Gábor — mesél. Van is mit mondaniuk: jegyezni is nehéz, mert annyi az élmény, annyi a közös történet. No és a történelem. Amit Felicie a Telekiekről, a grófi családról regél, abból egyenesen folytatásos regényt lehetne írni. Nem véletlen persze, hisz a történelem évszázadok óta jegyzi a Teleki nevet, miként azt is, hogy Felicie édesapja másodunokatestvére volt Teleki Pál grófnak. Ám, a múlt felelevenítése mellett az sem maradhat ki a beszélgetésből, hogy alig akad a földkereg- ségnek olyan része, ahol ne élnének a Teleki família késői mai leszármazottai. * Miközben az iméntiekről dis- kurálunk, óhatatlanul felvetődik a kérdés: mikor és miért került Felicie Magyarországra? A sziráki Kastély Szálló — hivatalos elnevezéssel élve — „public relation managerét" nem kell e témáról faggatni, mert nyomban — és természetesen magyarul — mondja is történetét. A párizsi otthon hangulata már kislány korában felébresztette benne az ősök iránti érdeklődést. Tizenévesen meg is fogadta, hogy egyszerűen lehetetlen, hogy ő nem látja Magyarországot. Amikor érettségi vizsgát tett szülőhazájában, Felicie útja Sárospatakra, egy anyanyelvi táborba vezetett. És megszerette az „egészet”: annak ékes bizonyítéka, hogy ma már hazánkban, Szirákon él. Ám nem lényegtelen, hogy időközben Felicie a Sorbonne-on latin-amerikai irodalmat tanult, miként spanyolt is, melyet ma is perfektül beszél. * Gábor, a férj, aki ma a kastély szállodavezetője, szintén nem ..eladható fiatalember", már ami a nyelveket illeti. Franciául ugye illik tudnia, mert a feleséggel olykor így is szót vált, angolból pedig úgyfent otthon van. Ám, a nyelv- tudományok ilyentén ismeretében nem áll meg, mert vallja, hogy Szirákon a németet is ismerni kell. Ezért is tervezi, hogy hamarosan nekivág a harmadik idegen nyelv tanulásának. Az már csupán kész érdekesség, ahogy Gáborék Szirákra kerültek. Meséli, sokszor ellátogattak házasságkötésük után a szállóba, csodálták is a Teleki-féle egykori birodalmat, mígnem Mátis András háznagy, akit ideiglenesen a hotel vezetésével bíztak meg, javasolta, pályázzák meg az időközben megüresedett állásokat. így kerültek mindketten Szirákra, 1990. október 15-én. * Máté Gábor, aki egyébként a budapesti műegyetemen szerzett diplomát — mikroelektronikai mérnök —, korábban a Tungsramnál dolgozott, míg Felicie a Magyar Távirati Irodánál kamatoztatta (elsősorban) francia nyelvtudását. A férj szakmaváltása némileg meglepő, bár Gábor vallja, hogy rövid idő után meglehetősen otthonosan mozog a szállodaiparban. Felicie-nek az szinte természetes. És nem panaszkodnak, pedig sok a munkájuk. Együtt hangsúlyozzák, hogy gyakran csak a késő esti órákban érnek haza, sziráki lakásukba, s ekkor találkoznak a reggeli órák után újra gyermekükkel, a kis Hadrien Felix-szel. A fiúcska mindezek ellenére persze imádja a mamát és papát, s minden bizonnyal a „győzök” között lesz, amikor tizenévesen három nyelven beszél majd. Felicie ugyanis franciául, Gábor angolul, míg a ,,pesztra” magyarul társalog a kicsivel. Ok hát hárman a volt Telekikastélyból, a mai nógrádiak, a Teleki leszármazottak közül Szi- rákról. Vaskor István Az elmélkedés pillanatai Nincs emberem Régi történet. Jeruzsálemben a Juh-kapu közelében volt egy tó, amelynek Bethesda volt a neve. A néphit szerint időnként angyal szállt alá a tóra és felzavarta a vizet. Aki a víz felzavarása után elsőként lépett a vízbe, bármilyen betegségben is szenvedett, meggyógyult. A tavat különböző betegségekben szenvedő emberek vették körül. Tomácsze- rű építményeket emeltek, hogy az időjárás viszontagságaitól megóvják a gyógyulni vágyókat. Volt egy beteg, akinek az állapota különösen súlyos volt. Harmincnyolc éve volt beteg. Mozdulni sem tudott. Feküdt egy szennyes fekhelyen, s vágyódott tekintete a tó felé. Minden vágya egy dologban összpontosult: Meggyógyulni! Mivel mozgásképtelen volt, segítségre lett volna szüksége, hogy a tavat elérje. A tolongó tömegben mindenki csak önmagára gondolt. Nem volt senki, aki segített volna rajta. Egyszer egy kedves, szelíd arcot látott maga fölött. — Akarsz-e meggyógyulni? — kérdezte tőle Jézus. „Uram, nincs emberem, hogy amikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba, és mire én odaérnék, más lép be előttem” (Jn. 5,7.) Ezután Jézus így szólt: „Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat és járj”. (Jn.5,8) A beteg lábai megelevenedtek, egész testében erőt érzett, felállt s boldogan, ruganyos léptekkel járt. A bűn is betegség. A legveszélyesebb. A látszólag egészséges, de bűnös emberhez is szól Jézus szeretetteljes szava: — Akarsz-e meggyógyulni? Érzed-e, hogy elhagyatott vagy és kiszolgáltatott? Csak Jézus gyógyíthat meg! A betegnek nem volt embere. Korunkat az elidegenedés és az elmagányosodás is jellemzi. Sok idős, elhagyott ember él szerte az országban. Ha megkérdeznénk tőlük: mi a legnagyobb bajuk, azt felelnék: nincs emberem. Nincs aki néha rám köszönjön, illetve elmondjon valamit abból, ami a világban történik. Nincs aki egy kis segítséget nyújtana, nincs aki egy mosollyal bátorítana, biztatna. Nincs emberem! Jézus figyelmét nem kerülte el a 38 éve beteg ember. Hallja ezeknek az embereknek a fohászait is. El akar küldeni téged, aki fiatal és egészséges vagy. Légy képviselője, aki enyhíted az együttlétet, a magányt, aki egy pohár vizet nyújtasz a rászorulóknak. ítéletkor Jézus ezt mondja: „Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedté- tek eggyel emez én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cse- lekedtétek meg.” (Mt. 25,40.) Gyűrűs István Zsebmetszők végnapjai Mit tegyen, akit zsebmetszők, útonállók megfosztottak értékeitől? Jelentkezzen az első rendőrnél. Mondaná bárki a világon. És ha a rendőrség is tehetetlen? A korhű választ egy nápolyi tv-bemondónő adta: megalakította a kizsebeltek szövetségét. Cristina Sosti kisasszony hivatalosan is megkapta a hatósági engedélyt szervezete működéséhez. Miután felhívását az egész Olaszország visszhangozta, elérkezettnek látta az időt, hogy „a bús és ellopott értékein borongó” sorstársait az utcára vigye, természetesen a zsebmetszők fővárosába, Nápolyba. Mint a Corriere della Sera beszámolójából kitűnik, a demonstráció egyetlen előírása: a felvonulók sötét ruhában—a hölgyek teljesen felékszerezve, az urak gyűrűkkel és márkás órákkal — teszik meg kihívó sétájukat. Az őket kísérő autós sorstársak számára kötelező a teljesen nyitott ablak, hogy pontosan felmérhető legyen mindaz, ami a fosztogatókat ingerli. „Mindez természetesen játék, a tehetetlenség szomorújátéka” — nyilatkozta az elnök-asszony. Ami pedig a jövőt illeti, a tervek közül kiemelésre kívánkozik az önvédelmi módszer*. A tagsági igazolvány például feljogosítja a tulajt arra, hogy jutányos áron elkészíttesse az ellopott táskájának vagy tárcájának mását, hogy pszichológus tagtársaitól díjmentes kezelést kapjon, hogy ingyenes futóedzéseken vehessen részt, és nem utolsósorban. hogy részese lehessen egy jó nevű mágus rontást elhárító szeánszainak. A legjobb védekezés azonban itt is a támadás. íme, néhány cső dafegyver a nápolyi /scbmci szőellenes arzenálból: lop.i-'M tos táska, mely egyetlen nio/.i latra csúzlivá alakul, és ku -no ólomgolyókat lövöldöz. Gullet ra szerelhető visszapillantó tu kör. És végül a legfélelmetesebb fegyver: ékszerdoboz, melynek kinyitásakor bolhák tömege veti magát azsebesre... ✓ Utonjáró Jazigok a Cserhátban? Egy harmincéves hír feltámadt. Éppen harminc évvel ezelőtt — szinte napra pontosan — hatvanegy április 19-én jelent meg egy rövid tudósítás (két képpel) lapunk őselődjében a Nógrádi Népújságban. Ezeréves sírok és egy jóval korábbi (I.—IV. századi) település nyomaira bukkantak a Cserhátban. A képen ketten láthatók: Harcos István pedagógus, aki akkor Alsótoldon tanított és Salamon Agnes az Akadémia régészeti kutatócsoportjának tagja — leletmentés közben. Harcos Istvánról még annyit jegyez meg a harminc évvel ezelőtti kolléga, hogy helybeli pedagógusként lelkes szorgalmazója a régi sírlelet és település feltárásának. Harcos Istvánnal jómagam évekkel később már Ecsegen találkoztam, s amennyire vissza tudok emlékezni rá — ott is a lelkesek táborát szaporította igényes terveivel a gyerekek nevelésében. Harminc év alatt azután ez a régészeti hír semilyen formában nem folytatódott. Nem fejlődött, másszóval aligha történt bármi is, ami szóra érdemes lett volna. Most azonban feltámadt a régi szenzáció. Már 1961 -ben is szántás közben kerültek elő leletek, amiként most is. A napokban aztán kint jártak Szécsényből, a múzeumtól a helyszínen. Megerősödött a nézet, hogy folytatni kellene a feltárást, de aki akármilyen csekély mértékben ismerős ásatási ügyekben, jól tudja; az ilyen célra elkülönített összeget év közben a múzeumi szervezet képtelen tovább növelni. Most a hír szerint arra gondolnak, hogy a környék önkormányzataihoz fordulnak anyagi támogatásért. Merész terv. Sőt, lelkes is, amikor éppen az önkormányzatok vannak a legnagyobb bajban. Jómagam mégis hiszek benne, s azt is megmondom, miért. Már volt példa erre. A garábi, tehát a közelben lévő községbeli ásatások, amelyek a minden korban emlegetett, de soha fel nem tárt premontrei kolostorra irányultak is kiegészültek költségekben azzal a nem túl nagy segítséggel, amit a toldi tanács és a helybeli téesz adott! Bodnár Katalin és Majcher Tamás szécsényi régészek éppen ezzel a segítséggel jutottak tovább és találták meg a kolostor alapjait. Harminc évvel ezelőtt arról is hírt adott a kolléga, hogy a helybeli termelőszövetkezet a tavaszi munkák befejezése után nyolc dolgozót bocsát(ott) a feltárás folytatásának segítésére. Az akkor megtalált leletek, cserepek, csontok, S végű és sima hajkarikák, amelyek az ezeréves sírokból kerültek elő—a Nemzeti Múzeumba jutottak. Maga a szakember így írt erről beszámolót (Antal Károly közlése az e tájról szóló szemelvények gyűjteményében) a Régészeti Füzetek 1962-es számában: , Alsótold (Nógrád megye pásztói járás). A falutól nyugatra eső dombháton szántás közben bukkantak rá a temetőre. A nyugat — keleti irányú sírok közül 4 melléklet nélküli, egyben S végű és sima, nyitott végű ezüst hajkarikák voltak. A X. századi temető alatt az előkerült cserepek alapján császárkori település van.,, Száraz tudományos közlés, amelyet még Patay Pál a Nemzeti Múzeum nyugalmazott adattárvezetője, a mi tájunk kiváló ismerője, kutatója magának Antal Ká- rolynak így egészített ki (kissé már az ilyenkor elengedhetetlen tudományos fikciót is belevíve a dologba) ,,a temető XI. századi lehet a dokumentáció alapján, míg a lakótelep az I.—IV. századból származhat...” Maga a hely az utazónak így határozható meg —, ha a 21-es műútról Hollókő felé fordul, Al- sótoldra érve a bal oldali kiemelkedő hegyet vegye szemügyre. Ott van a sírlelet és a település. Egészen pontosan a Sástóban a Mogyorósi-árok és a Nagyszka- linka határolt háromszögben. Ideális hely hosszabb-rövidebb megtelepedésre azokban az évtizedekben, századokban, amikor a mi tájunkon éppen a jazigok éltek. Róluk tudható, hogy időszámítás előtt 360 környékén még a Don vidékén voltak, majd szinte „észrevétlen” kerültek a népvándorlással a régi Magyarország északkeleti részeire, főként a Duna— Tisza közére. Tőlük északnyugati irányban, a Duna vonalától (és az Ipolyétól!) északra, sőt a „sarmaták hegyén” \római történetírók fogalmazásában), másként a Kárpátokon túl a quádok éltek. E két nép a római hódítás ellen gyakran összafogott, rajtaütött Pannónián, de éppen így gyakran egymást is irtotta. Az ugyancsak „kötelező” és talán megbocsátható zsumálfan- tázia mondatja velem, hogy szerintem a majd kétezer éves település az idemenekült jazigoké. Volt ugyanis egy pont, amikor jóval Marcus Aurélius a quádok felett aratott győzelme (a jenei tónál is volt összecsapás) 358-ban Kr.után, Nagy Constantinus második fia Constantius a quádok és a jazigok együttes támadását Pannónia ellen egy hirtelen-váratlan aquincumi hídveréssel kezdve megállította, meglepte a barbárokat és tönkreverte. A jazigok is pánikszerűen menekültek a Cserhát erdős hegyei közé. Zizais nevű fejedelmi ifjú kért békét a rómaiaktól. Majd jöttek a hunok és elsöpörték a rómaikat. Attila halálával (453) a hun nép is eltűnt, s vele veszett a jazigok állattartó-vitéz népe is. Éppen ők telepedtek meg tehát a régészek szerint a Zagyva és a Bér folyó környékén annak- előtte. Olyan tisztás, ám „fenti részeken”, a lovas támadásoktól védve voltak, de ahol állataikat is legeltetni tudták. Most egy bokri traktoros munkája nyomán vetette ki a föld a Nagyszkalinka tövében az újabb sírleletet. Beszóltak azonnal Szécsénybe, s a napokban kint járt Kató Sára és Majcher Tamás régész a helyszínen. Egy véglegesebb feltárás mindenképpen jó lenne, hiszen a már ismert és most a szécsényiek által is újravizsgált korábbi dokumentáció meggyőző lehet. Errefelé kétszer is segített (harminc évvel ezelőtt és néhány éve Garábon) a termelőszövetkezet, tanács. S ma éppúgy nincsenek Nyári Jenő báróink (Pilinyben régészkedett) mint harminc évvel ezelőtt. Rájuk tehát nem számíthatunk. A jazigok felolvadva, elveszett kis népként nem segíthetnek, holott elképzelhetően érzékenyek lennének saját történetükre, egykori telepükre, identitásukra... Mi még fennállunk akárhogy is. Csak magunkhoz fordulhatunk. T. Pataki László
