Új Nógrád, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-23 / 69. szám
MAGAZIN 1991. MÁRCIUS 23., SZOMBAT A tizedes a'korláton ült és elmélyülten rág- ;'i csált egy szál gyufát. Maga volt a megtestesült nyugalom és magabiztosság. Rajparancsnoknak nem lesz rossz, gondoltam, és mellé telepedtem a korlátra. Erre megállt fogai közt a gyufa. — Mióta vagy katona? — böktem neki a kérdést, mire aprót rándult. A gyufa-- szál szemlátomást akadályozta a beszédben, mert csak nagy sokára jött a válasz, amit nem eresztett túl bő lére. — Régóta. Fázni kezdtem, ezért leugrottam a korlátról és toporogtam egy kicsit a hűvös éjszakában. A többiek még a zuhanyozóban hangoskodtak és a vízcsobogás hangját túlordítva igyekeztek ruhadarabokat és lábbelit cserélni egymás között. H.- nak a zubbonya a könyökénél végződött, V.-nek viszont húsz centivel az ujjai után ért véget. Efeen röhögtek. Meg M. állig érő nadrágján. S.-nek ugyaneddig ért a sapkája, csak éppen fölülről. Amikor kisorjáztak, R. tizedes úgy nézett rajtuk végig, mint akiinek heveny gyomorbántalmai vannak. Még a gyufaszálat is kiköpte. Elindult a lépcsőn lefelé, mi sorban dübörögtünk utána. Odalent megállt, amitől az egész raj beleszaladt. Csaknem megtapostuk... — Egyes oszlopba sorakozó! — kiáltotta, mikor kiszabadult. Az értetlenségtől lökdösődni kezdtünk. Taszigáltuk egymást, mintha strandbelépőért állnánk sorba a Palatínus előtt. A tizedes hátratolta sapkáját, és ösz- szehúzott szemmel várta, mire jutunk mi heten, meg az oszlop. Mikor azt hittük, ennél tökéletesebb már nem lehet, megjegyezte: — Mint az ökörhunyozás. Néhányan kuncogni kezdtek: „de jópofa”! Állunk éjjel egy laktanya közepén, majd háromszáz kilométerre hazulról és van valaki, akinek nem tetszik, amit csinálunk. És ezt meg is mondja. — Balra át! Amit erre csináltunk, még kevésbé tetszett. A fél kompánia jobbfelé fordult, a többiek háromnegyed fordulatot tettek és ettől összevissza dülöngéltek. Ehhez’ képest az iménti ökörhugyo- zás alakzat is meseszép felállásnak tűnt. Főleg, hogy H. még mindig háttal állt a tizedesnek. Kelet felé, mint egy énekelni készülő müez- zin. — Nem zavarja, harcos, hogy nem lát engem? — érdeklődött a tizedes némi idő elteltével H. hátától. Erre a háthoz tartozó ember, mint aki álmából ébred, imbolyogva megfordult. — Vigyázz! Igyekeztünk kihúzni magunkat, bár volt aki még összébb ment, feltehetően nem értette kristálytisztán, mire is vigyázzon. — Pihenj! Erre leeresztettünk, mint amikor a felfújható gumikacsából kihúzzák a dugót. Még sóhajtottunk is, hogy teljes legyen a hasonlat. A szuszogásra a tizedes szívott egyet a fogán, mint akinek váratlan nehézségei támadtak az élettel, és ebben mi is ludasak vagyunk. — Cseréljenek helyet! Maga is, vele, maga is. Ne oda, ide — rakosgatott minket egyenként. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttünk, hogy nagyságrendbe próbál állítani bennünket. Hiába, éjfél után úgy vág az ember agya, mint az ólomkamra. Űjabb: vigyázz! vezényszó. — ökölben a kéz a nadrág varrásán! Ez ment. Csodák csodájára. Az igazodás már nem. Lesütött szemmel toporogva próbáltuk lábbelijeinket egy vonalba igazítani. Mire sikerült, fönt nem stimmelt semmi. A tizedes mozdulatlanul figyelte meddő erőlködésünket. — Ki a mellet, be a hasat — próbált meg segíteni. — Kiskatona majd megszakad — mondta M. akinek sikerült némi civil humort becsempészni a laktanya falain belülre. Nem sok időre...' — Mit mondott harcos? — kíváncsiskodott atyaian a tizedes. — Semmit, jelentem. A „jelentem” szemlátomást megtette a hatását. A tizedes szétvetette a lábát, keresztbe fonta a karjait és imigyen szólt: — A nevem R. tizedes, ez a megszólítás. Tegezödés nincs, mint, ahogy alakzatban sem dumálunk. Én leszek a rajparancsnokuk, amíg meg nem tanulnak katona módjára viselkedni. Azon leszek, hogy ez minél előbb sikerüljön. Ajánlom, maguk is ennek megfelelően igyekezzenek, különben ösz- szeakasztjuk a bajszunkat. Van valakinek kérdése? A kíváncsiskodástól a meglehetősen kései időpont, meg a bajszok várható össze- akasztása mindenkit távoltartott. Ezzel az emberrel épeszű nem akasztja össze a bajszát. Még, ha netán volna, akkor sem... — Most, ha sikerül, megpróbálunk együtt elbotorkálni a körletig, hogy haj- csikáljunk egyet — próbált enyhíteni a tizedes a meglehetősen fagyossá vált hangulaton, amit a jövőnk előrevetítésével okozott lelkűnkben. — Jobbra át! Lépés indulj! Erre kivétel nélkül bokán rúgtuk egymást. Aki bal lábbal lépett ki az azt, aki jobbal indult és vicaverza. Sziszegve ugráltunk fél lábon egy kisebbfajta rakás gyanán. Volt aki kishíján elvágódott, és úgy tántorogtunk, mint szilveszter éjszakáján egy körúti rendbontásra készülő banda. — Állj! — harsant a tizedes hangja, megváltásként. — Mint egy tarisznya aprómajom — mondta megvetően szemlélve minket, hogyan igyekszünk a függőlegeshez közelálló testhelyzetet felvenni. — Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de maguk úgy csinálnak, mintha először szabadultak volna ki a járókából. Mikor azt mondom „in”, a testsúlyukat á jobb lábukra helyezik, a ,)dulj”-ra pedig ballal keményen kilépnek. Világos? Valamit motyogtunk, aztán a „dulj”-ra keményen kiléptünk. Ha itt ez kell ahhoz, hogy egyáltalán járni tudjunk, miért ne? Igaz? Bal, jobb, bal, jobb. Jé, megyünk! Ha anyám látná, hogy jár a fia... Nem mondom, megállni sem volt könnyű. Amikor ködben egymásnak szaladnak az autók az országúton. Mindegyikünk az előtte lévő vállán pihegett. Ügy festettünk, mint egy kezdő cirkuszi társulat. — Ha sikerül lemászni egymásról és kigabalyodtak, elmehetnek aludni — így a tizedes, akit szemlátomást megviseltünk. — Reggel fél hatkor ébresztő. Szájába vett egy gyufaszálat és rágni kezdte, összevissza rángatóztak az izmok az arcán. Ami nem csak a rágástól volt... H. legalább kilencven kiló volt, emiatt nehezen legyűrhető feladat előállította a házfal megrohamozása az akadálypályán. Már negyedszer szaladt neki, de azontúl, hogy mind nagyobb területen leverte az építményről a vakolatot, nem sokkal jutott előbbre. Parancsot kapott ugyan, hogy kiabálja közben, hogy hajrá! de ez csak annyit segített, hogy több csomó maltert köpött ki az újabb sikertelen roham után. Mikor végképpen nyilvánvalóvá vált, hogy egyedül nem fogja megnyerni ezt az ütközetet — hacsak össze nem dönti a tanpályát — engedélyt kaptunk, hogy bajtársi támogatást nyújtsunk neki a bajban. Éppen csak egy kicsit toltuk meg a párkány alatt, mire éktelen robajjal eltűnt a ház túlsó felén, mint valami célbaérő légibomba. Hátramentünk megnézni, hogy miben is voltunk tulajdonképpen segítségére, de a látvány nem okozott túl nagy gyönyörűséget. H.-t azonban — úgy tűnt, legalábbis — nemcsak a látvány érintette megrázóan, hanem a becsapódás is. Teljesen magába roskadva ücsörgött a fal tövében és egészen úgy festett, mint egy invalidus, aki éppen kére- getni készül. Mindenekelőtt azt kérte, hogy segítsük föl, ha már az imént ilyen jóságosak voltunk hozzá. Annak ellenére, hogy négyen voltunk, a kilencven kilójára, nem ment egészen simán a dolog, míg sikerült harckészültségét a korábbinál magasabb fokra emelni. Pont kincstárinak nem éppen kinéző öltözékét poroltuk, amikor R. tizedes is hátrajött megnézni, ugyan mi a fenét tökölünk ennyit az épület mögött, ha már egyszer ilyen huszárosán bevettük. — Nem sérült meg? — Nem — válaszolt le- törten H., aki szemlátomást jobban szerette volna, ha megsérül, és most a gyengélkedő felé tartana egy hordágyon. — Akkor mi a csudának ácsorognak! Folytassák! — Igenis! — ordítottuk és elrohantunk a szögesdrót- akadály felé, magunkkal rángatva H.-t, akinek ez az akadály — az előzővel szemben, ami egy számmal nagyobbnak bizonyult számára — eggyel kisebb volt. Mondani sem kell, hogy annak rendje és módja szerint, úgy beszorult, mint a dugó, a nyárfatéknőbe, Tisztára olyan volt, mint mikor egy óriásteknős tojásrakásra indul, és közben elkapar a homokban. Nadrágja, amely a számtalan szög egyikén tartósan fennakadt, kezdett lecsúszni róla, míg egy ponton végleg megmakacsolta magát. A patthelyzet láttán parancsot kaptunk, hogy az akadálypálya állagának további rongálástól való megóvása érdekében csavarjuk ki H.-t a tüskésdrótból Kár. Már egészen kezdett benne megszokni. Legalábbis ezt sejtette nyugodt hányavetisége, ahogy hasmánt pihent a dróthuzalok nyújtotta árnyékban. Egy-egy szusszanására, mintegy féltalicskányi finom por szállt a levegőbe, ami némi megnyugvással tölött el minket, mert az élet egyik fontos jelének tekintettük. Kissé zokonvette, hogy rángatni kezdjük, de nyilván úgy vélte, hogy valamelyik gyógyüdülőhelyen tölti a délutáni csendespihenőjét, így megbocsátottunk neki. Nadrágja viszont — 58-as lévén — nem engedett a 48-ból és szívósan kapaszkodott a szögesdrót egyik szögébe, megnehezítve a műszaki mentés amúgy is meglehetősen fáradságos munkáját. A húzd meg, ereszd meg addig tartott, míg az imént említett ruhadarab azt nem mondta: Hrraccs. Ezzel nagyobb betekintést nyújtott a szögesdrót alá... — ’stenfáját — jegyezte meg erre a tizedes, akinek számos hobbija között szerepelt a kincstári felszerelés megóvásának ügye is. — Most kéne egy kis fegyverolaj — jegyezte meg egyikünk, — a körlet vaságyainak állandó olajozására célozva. A tizedes tömören válaszolt, hogy milyét áztassa olajba az illető és operatívan felemelte két ujjal a szögesdrótot, ami nekünk hatunknak eszébe sem jutott. Ettől óhatatlanul tisztelni kezdtük és új fent megállapítottuk, hogy zseniális katona. Ha ne adj’ isten, valamelyik nagy balhé idején élt volna, minden bizonyai derék hadvezérré válik. H. az akadálypálya még hátralévő részén belezuhant egy lövészárokba, amit hosszába akart átugrani. Megjegyzem ez a kísérlet eleve kudarcra volt ítélve, mert a csaknem húszméteres távolság nem állt teljesen arányban H. fizikai adottságaival. Lelkierejének viszont teljében volt, mert estében mindaddig bízott az akadály leküzd hetőségében, míg földet nem ért a betonteknőben, harsány „hajrá” üvöltésekkel körítve produkcióját. Amikor elhallgatott, szokásunkhoz híven segítségére indultunk, mire óriási gvakorló-kézigránát- zápor fogadott minket. Azonnal hasravágtuk magunkat — lám mit tesz a katonaság — és vártuk meddig tart a muníció. H. azonban, feltehetően, egy titkos gránátraktárra bukkant a föld gyomrában, mert öt perc múlva sikerült térden találnia egy teljesen vétlen katonát, aki a gyakorlópályától vagy harminc méterre éppen a konyha felé tartott. A nagy óbégatásra H. mint a villám kiugrott és előírásszerűén elrohant a pálya végéig, majd ránk vigyorgott, mint aki most érkezett a mohácsi busójárásból. — Ne vigyorogjon — mondta felettünk a tizedes. — Tizenöt perc 24 másodperc alatt tette meg az akadálypályát. Legközelebb óra helyett naptárt hozok. Tavaly volt itt egy általános iskolai hatodik osztály. No, ennek az osztályfőnöknője, négy perc alatt csinálta meg ugyanezt. Pedig közel járt az ötvenévhez... — majd hozzátette: — Igaz, nem találta étrend az őrség felvezetőjét sem. Úgyhogy elbizakodottságra semmi ok. Délután két órakor jelentkezik nálam a megstoppolt nadrágjával! Világos? H. csak bólintani tudott. Az izzadság függőleges fehér ráncokot húzott poros busóképére, ahogy elindult összeszedni njind a százhuszonhét kézigránátot, amit kihajigált a lövészárokból. Mi meg segítettünk neki. Ahogy szoktunk... Ennek ellenére elég hamar végeztünk, pedig még bunyóztunk is egy csöppjet, amikor H. megsokallta, hogy mindenféle ízetlen megjegyzést teszünk légkondicionált nadrágjára, és arra, hogy, ha nem segítünk, még mindig a ház körül téblábol- na, mint aki a liftgombot keresi.... Az új bankó Látták már az új ötezrest? Nem a síkfutót, a bankót! Az atléta különben is perceken belül célba ér, és vége a versenynek. Megkapja a kupát, és mehet. De ez a bankó még most kezd majd futni, a kormány meg már előre megkapta a Kupát. Hogy ki fut majd és miért, azt még nem tudom. Meg hogy érdemes-e futni, amikor már megvan a Kupa... Azt se tudom, volt-e előzetes doppingvizsgálat, mert ha nem, előfordulhat, hogy visszaveszik tőlük. Az olimpián is diszkvalifikáltak néhány atlétát tiltott doppingolás miatt. No, persze én tudom, hogy a mi kormányunk nem olyan. Véletlenül se sértenék meg a játékszabályokat. Mielőtt forgalomba hoznak egy-egy keserű pirulát, mindig megkérdezik tőle, hogy nem nagyon kese- rű-e. Sőt azt is megkérdezik, nincsenek-e mellékhatásai. A pirula elpiruló, s büszkén vallja, hogy 6 ugyan nem. Ha nem hiszik, próbálják ki. No igen, de hogyan? A vegyelemzés sokba kerül, meg kockázatos is, hiszen kiderülhet, hogy ez a pirula, nem is az a pirula. Az állatkísérletek hosszadalmasak, és kétes értékűek Végtére is a patkányaink elhagyták a süllyedő hajót, a macskák fölfalták a fehéregereket, a nyálakat eladtuk apportként egy vegyes vállalatnak, a disznókat levágtuk, a marháknak elapasztottuk a tejét, a nagy kutyákat meg védi az Állatvédő Liga. Mi marad hátra? Leszíjazzuk a beteget az ágyához, és belegyömöszöljük a pirulát. Ha még fél óra múlva is élőnek látszik, jöhet a következő pirula. Hogy közben sokkosán rángatózik, és kinő a szőr a talpán? No de uraim, ki figyeli a talpát, amikor mi torokgyulladással kezeljük?! Szóval itt az új ötezres. Már előre érzem selymes tapintását, hallom távoli, ' halk zizegését. Merthogy mindig csak a távolból leshetem meg, és legföljebb megtapinthatom, de soha se kerül a zsebembe. Talán majd akkor, ha ö is aprópénz lesz, mint a hajdani büszke százas vagy az ötszázas. Mert elöbb-utóbb mindennek eljön az ideje. Jön a délceg tízezres, a pöffesz- kedő ötvenezres... De mikor jövünk mi, akiknek még az ezresekből se jutott elég? Nagy eleink most arról vitáznak az égi parlamentben, kit illet á megtiszteltetés, hogy arcképe a soron következő bankóra kerüljön. Kossuth és Széchenyi vitája frakció-megállapodással zárult. Petőfi megelőzte ugyan őket, de el is vérzett a követválasztáson. Dózsa még biztatja lázongó parasztjait, de azt suttogják a parlamenti folyosókon, hogy hamarosan telefonérmét csinálnak belőle. Hej, Rákóczi, dicső kuruc, érted is egyre kevesebb schillinget ad a labanc sógor... Deák az egyik várományos, hisz ő egyezétt ki Béccsel. Jókai viszont elandalította a széplelkeket. Kodály is interpellál; Bartók már kapott bankót, neki miért ne járna? És sorban verik az asztalt a nagy szellemek. S míg bent a plenáris ülésen folyik a szócsata, kint a folyosókon Rózsa Sándor legényei dulakodnak az őrökkel. Pisze Matyi néhány papírlapot lobogtatva lohol a vezérhez. — Nizzed, Sándor, itt az inflációs csomagterv, mög a tízezres kópiája. Evigyük? — Hí de csúf! — vonja össze szemöldökét Rózsa. — Tödd le! Inkább mögyök Szögedre Veszelka Julishó. Ehhő képest még az is gyönyörűség. .. T. A. L. A TEJ-ÖBÖLBŐL JELENTEM Hetek óta tart a Tej-öbölben a háború. Trap Pista tej ügyi és fejési miniszter szerint nem szabad tejodázni a megoldatlan kérdéseket; különben már most olyan furcsa helyzet állt elő, hogy a tejbiznisz még nincs, de a nép már le van törve. A kisgazdák beadványokkal bombázzák a hatóságokait, és a tejszövetséges csapiatokat is arra kérik, hogy sajtolják ki a kormánytól az ígéreteket. A kabinet máris engedett az öbölbeli nyomásnak. Hangsúlyozta ugyan, hogy a tejtermékek monopóliumának elfoglalásával történeti küldetést hajtott végre, mégis hajlandó engedményeket tenni.- Riska, az ismert tejcukor bébi elmondta, hogy a tejet szeretné házasítani a savanyú piofával, csak az a baj, hogy az utóbbiból is annyi van, hogy országot lehetne vele rekesz ten i. Véleménye szerint a tehén jogainak megsértése címén ‘ eljárást kell indítani ismeretlen tettes ellen. Kiszivárogtatták, ugyanis, hogy a túróspusztai gémeskútnál terven felüli tejgejzír tört fel, és két marhacsordát vezényeltek ki a gazdasági katasztrófa elhárítására. Fizetésüket is irreálisan alacsonyan állapították meg: naponta csak öt túróst kapnak. A Tej-öbölbeli országban egyébként tart a felvásárlási láz: az emberek tömegesen vásárolnak kabátjukba túrósbélest, a gyerekek túróstáskával járnak iskolába, sajtárban adják a tejet, íróhegyeket vásároltak fel a kiskereskedőik Fityiszpusztán, amelynek így át kell rajzolnia a hegy- és tejrajzi térképiét. Gomolyán tejúszoda nyílt, ahol 16 Túró Rudi a belépődíj. Rklfl Atilla Zilahy Tamas sä« f I / ■ wjonv6iiii{*nyf*iiii
