Új Nógrád, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-23 / 69. szám

MAGAZIN 1991. MÁRCIUS 23., SZOMBAT A tizedes a'korláton ült és elmélyülten rág- ;'i csált egy szál gyufát. Maga volt a megtestesült nyugalom és magabiztosság. Rajparancsnoknak nem lesz rossz, gondoltam, és mellé telepedtem a korlátra. Erre megállt fogai közt a gyufa. — Mióta vagy katona? — böktem neki a kérdést, mi­re aprót rándult. A gyufa-- szál szemlátomást akadá­lyozta a beszédben, mert csak nagy sokára jött a vá­lasz, amit nem eresztett túl bő lére. — Régóta. Fázni kezdtem, ezért le­ugrottam a korlátról és to­porogtam egy kicsit a hűvös éjszakában. A többiek még a zuhanyozóban hangoskod­tak és a vízcsobogás hang­ját túlordítva igyekeztek ruhadarabokat és lábbelit cserélni egymás között. H.- nak a zubbonya a könyöké­nél végződött, V.-nek vi­szont húsz centivel az ujjai után ért véget. Efeen röhög­tek. Meg M. állig érő nad­rágján. S.-nek ugyaneddig ért a sapkája, csak éppen fölülről. Amikor kisorjáztak, R. ti­zedes úgy nézett rajtuk vé­gig, mint akiinek heveny gyomorbántalmai vannak. Még a gyufaszálat is ki­köpte. Elindult a lépcsőn lefelé, mi sorban dübörög­tünk utána. Odalent meg­állt, amitől az egész raj beleszaladt. Csaknem meg­tapostuk... — Egyes oszlopba sorako­zó! — kiáltotta, mikor ki­szabadult. Az értetlenségtől lökdö­sődni kezdtünk. Taszigáltuk egymást, mintha strandbe­lépőért állnánk sorba a Palatínus előtt. A tizedes hátratolta sapkáját, és ösz- szehúzott szemmel várta, mire jutunk mi heten, meg az oszlop. Mikor azt hittük, ennél tökéletesebb már nem lehet, megjegyezte: — Mint az ökörhunyozás. Néhányan kuncogni kezd­tek: „de jópofa”! Állunk éj­jel egy laktanya közepén, majd háromszáz kilométer­re hazulról és van valaki, akinek nem tetszik, amit csinálunk. És ezt meg is mondja. — Balra át! Amit erre csináltunk, még kevésbé tetszett. A fél kom­pánia jobbfelé fordult, a többiek háromnegyed fordu­latot tettek és ettől össze­vissza dülöngéltek. Ehhez’ ké­pest az iménti ökörhugyo- zás alakzat is meseszép fel­állásnak tűnt. Főleg, hogy H. még mindig háttal állt a tizedesnek. Kelet felé, mint egy énekelni készülő müez- zin. — Nem zavarja, harcos, hogy nem lát engem? — érdeklődött a tizedes némi idő elteltével H. hátától. Er­re a háthoz tartozó ember, mint aki álmából ébred, imbolyogva megfordult. — Vigyázz! Igyekeztünk kihúzni ma­gunkat, bár volt aki még összébb ment, feltehetően nem értette kristálytisztán, mire is vigyázzon. — Pihenj! Erre leeresztettünk, mint amikor a felfújható gumi­kacsából kihúzzák a dugót. Még sóhajtottunk is, hogy teljes legyen a hasonlat. A szuszogásra a tizedes szívott egyet a fogán, mint akinek váratlan nehézségei támad­tak az élettel, és ebben mi is ludasak vagyunk. — Cseréljenek helyet! Ma­ga is, vele, maga is. Ne oda, ide — rakosgatott minket egyenként. Beletelt egy kis időbe, míg rájöttünk, hogy nagyságrendbe próbál állí­tani bennünket. Hiába, éjfél után úgy vág az ember agya, mint az ólomkamra. Űjabb: vigyázz! vezény­szó. — ökölben a kéz a nad­rág varrásán! Ez ment. Csodák csodájá­ra. Az igazodás már nem. Lesütött szemmel toporogva próbáltuk lábbelijeinket egy vonalba igazítani. Mire sikerült, fönt nem stimmelt semmi. A tizedes mozdulat­lanul figyelte meddő erőlkö­désünket. — Ki a mellet, be a hasat — próbált meg segíteni. — Kiskatona majd meg­szakad — mondta M. aki­nek sikerült némi civil hu­mort becsempészni a lakta­nya falain belülre. Nem sok időre...' — Mit mondott harcos? — kíváncsiskodott atyaian a tizedes. — Semmit, jelentem. A „jelentem” szemláto­mást megtette a hatását. A tizedes szétvetette a lábát, keresztbe fonta a karjait és imigyen szólt: — A nevem R. tizedes, ez a megszólítás. Tegezödés nincs, mint, ahogy alakzat­ban sem dumálunk. Én le­szek a rajparancsnokuk, amíg meg nem tanulnak katona módjára viselkedni. Azon leszek, hogy ez minél előbb sikerüljön. Ajánlom, ma­guk is ennek megfelelően igyekezzenek, különben ösz- szeakasztjuk a bajszunkat. Van valakinek kérdése? A kíváncsiskodástól a meg­lehetősen kései időpont, meg a bajszok várható össze- akasztása mindenkit távol­tartott. Ezzel az emberrel épeszű nem akasztja össze a bajszát. Még, ha netán vol­na, akkor sem... — Most, ha sikerül, meg­próbálunk együtt elbotor­kálni a körletig, hogy haj- csikáljunk egyet — próbált enyhíteni a tizedes a meg­lehetősen fagyossá vált han­gulaton, amit a jövőnk előrevetítésével okozott lel­kűnkben. — Jobbra át! Lépés in­dulj! Erre kivétel nélkül bo­kán rúgtuk egymást. Aki bal lábbal lépett ki az azt, aki jobbal indult és vicaverza. Sziszegve ugráltunk fél lá­bon egy kisebbfajta rakás gyanán. Volt aki kishíján elvágódott, és úgy tántorog­tunk, mint szilveszter éjsza­káján egy körúti rendbon­tásra készülő banda. — Állj! — harsant a tize­des hangja, megváltásként. — Mint egy tarisznya apró­majom — mondta megvető­en szemlélve minket, ho­gyan igyekszünk a függőle­geshez közelálló testhelyze­tet felvenni. — Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de maguk úgy csinálnak, mint­ha először szabadultak volna ki a járókából. Mikor azt mondom „in”, a testsúlyukat á jobb lábukra helyezik, a ,)dulj”-ra pedig ballal ke­ményen kilépnek. Világos? Valamit motyogtunk, az­tán a „dulj”-ra keményen kiléptünk. Ha itt ez kell ah­hoz, hogy egyáltalán járni tudjunk, miért ne? Igaz? Bal, jobb, bal, jobb. Jé, me­gyünk! Ha anyám látná, hogy jár a fia... Nem mondom, megállni sem volt könnyű. Amikor ködben egymásnak szalad­nak az autók az országúton. Mindegyikünk az előtte lévő vállán pihegett. Ügy fes­tettünk, mint egy kezdő cir­kuszi társulat. — Ha sikerül lemászni egymásról és kigabalyodtak, elmehetnek aludni — így a tizedes, akit szemlátomást megviseltünk. — Reggel fél hatkor ébresztő. Szájába vett egy gyufaszá­lat és rágni kezdte, össze­vissza rángatóztak az izmok az arcán. Ami nem csak a rágástól volt... H. legalább kilencven ki­ló volt, emiatt nehezen le­gyűrhető feladat előállította a házfal megrohamozása az akadálypályán. Már negyed­szer szaladt neki, de azon­túl, hogy mind nagyobb te­rületen leverte az építmény­ről a vakolatot, nem sokkal jutott előbbre. Parancsot kapott ugyan, hogy kiabálja közben, hogy hajrá! de ez csak annyit segített, hogy több csomó maltert köpött ki az újabb sikertelen ro­ham után. Mikor végkép­pen nyilvánvalóvá vált, hogy egyedül nem fogja megnyerni ezt az ütközetet — hacsak össze nem dönti a tanpályát — engedélyt kap­tunk, hogy bajtársi támoga­tást nyújtsunk neki a baj­ban. Éppen csak egy kicsit toltuk meg a párkány alatt, mire éktelen robajjal el­tűnt a ház túlsó felén, mint valami célbaérő légibomba. Hátramentünk megnézni, hogy miben is voltunk tu­lajdonképpen segítségére, de a látvány nem okozott túl nagy gyönyörűséget. H.-t azonban — úgy tűnt, legalábbis — nemcsak a látvány érintette megrázóan, hanem a becsapódás is. Tel­jesen magába roskadva ücsör­gött a fal tövében és egé­szen úgy festett, mint egy invalidus, aki éppen kére- getni készül. Mindenekelőtt azt kérte, hogy segítsük föl, ha már az imént ilyen jóságosak voltunk hozzá. Annak elle­nére, hogy négyen voltunk, a kilencven kilójára, nem ment egészen simán a do­log, míg sikerült harcké­szültségét a korábbinál ma­gasabb fokra emelni. Pont kincstárinak nem éppen ki­néző öltözékét poroltuk, amikor R. tizedes is hátra­jött megnézni, ugyan mi a fenét tökölünk ennyit az épület mögött, ha már egy­szer ilyen huszárosán be­vettük. — Nem sérült meg? — Nem — válaszolt le- törten H., aki szemlátomást jobban szerette volna, ha megsérül, és most a gyen­gélkedő felé tartana egy hordágyon. — Akkor mi a csudának ácsorognak! Folytassák! — Igenis! — ordítottuk és elrohantunk a szögesdrót- akadály felé, magunkkal rángatva H.-t, akinek ez az akadály — az előzővel szem­ben, ami egy számmal na­gyobbnak bizonyult szá­mára — eggyel kisebb volt. Mondani sem kell, hogy annak rendje és módja sze­rint, úgy beszorult, mint a dugó, a nyárfatéknőbe, Tisztára olyan volt, mint mikor egy óriásteknős to­jásrakásra indul, és közben elkapar a homokban. Nad­rágja, amely a számtalan szög egyikén tartósan fenn­akadt, kezdett lecsúszni ró­la, míg egy ponton végleg megmakacsolta magát. A patthelyzet láttán pa­rancsot kaptunk, hogy az akadálypálya állagának to­vábbi rongálástól való megóvása érdekében csa­varjuk ki H.-t a tüskésdrót­ból Kár. Már egészen kez­dett benne megszokni. Leg­alábbis ezt sejtette nyu­godt hányavetisége, ahogy hasmánt pihent a dróthu­zalok nyújtotta árnyékban. Egy-egy szusszanására, mintegy féltalicskányi fi­nom por szállt a levegőbe, ami némi megnyugvással tölött el minket, mert az élet egyik fontos jelének tekintettük. Kissé zokonvette, hogy rángatni kezdjük, de nyil­ván úgy vélte, hogy vala­melyik gyógyüdülőhelyen tölti a délutáni csendespi­henőjét, így megbocsátot­tunk neki. Nadrágja viszont — 58-as lévén — nem enge­dett a 48-ból és szívósan kapaszkodott a szögesdrót egyik szögébe, megnehezít­ve a műszaki mentés amúgy is meglehetősen fáradsá­gos munkáját. A húzd meg, ereszd meg addig tartott, míg az imént említett ruha­darab azt nem mondta: Hrraccs. Ezzel nagyobb be­tekintést nyújtott a szöges­drót alá... — ’stenfáját — jegyezte meg erre a tizedes, akinek számos hobbija között sze­repelt a kincstári felszerelés megóvásának ügye is. — Most kéne egy kis fegyverolaj — jegyezte meg egyikünk, — a körlet vasá­gyainak állandó olajozására célozva. A tizedes tömören válaszolt, hogy milyét áz­tassa olajba az illető és operatívan felemelte két ujjal a szögesdrótot, ami nekünk hatunknak eszébe sem jutott. Ettől óhatatla­nul tisztelni kezdtük és új fent megállapítottuk, hogy zseniális katona. Ha ne adj’ isten, valamelyik nagy balhé idején élt volna, min­den bizonyai derék hadve­zérré válik. H. az akadálypálya még hátralévő részén belezu­hant egy lövészárokba, amit hosszába akart átugrani. Megjegyzem ez a kísérlet eleve kudarcra volt ítélve, mert a csaknem húszméteres távolság nem állt teljesen arányban H. fizikai adottsá­gaival. Lelkierejének viszont teljében volt, mert estében mindaddig bízott az aka­dály leküzd hetőségében, míg földet nem ért a beton­teknőben, harsány „hajrá” üvöltésekkel körítve pro­dukcióját. Amikor elhallgatott, szo­kásunkhoz híven segítsé­gére indultunk, mire óri­ási gvakorló-kézigránát- zápor fogadott minket. Azon­nal hasravágtuk magunkat — lám mit tesz a katona­ság — és vártuk meddig tart a muníció. H. azon­ban, feltehetően, egy tit­kos gránátraktárra buk­kant a föld gyomrában, mert öt perc múlva sikerült tér­den találnia egy teljesen vétlen katonát, aki a gya­korlópályától vagy harminc méterre éppen a konyha felé tartott. A nagy óbégatásra H. mint a villám kiugrott és előírásszerűén elrohant a pálya végéig, majd ránk vigyorgott, mint aki most érkezett a mohácsi busójá­rásból. — Ne vigyorogjon — mondta felettünk a tize­des. — Tizenöt perc 24 má­sodperc alatt tette meg az akadálypályát. Legközelebb óra helyett naptárt hozok. Tavaly volt itt egy általános iskolai hatodik osztály. No, ennek az osztályfőnöknője, négy perc alatt csinálta meg ugyanezt. Pedig közel járt az ötvenévhez... — majd hozzátette: — Igaz, nem találta étrend az őr­ség felvezetőjét sem. Úgy­hogy elbizakodottságra sem­mi ok. Délután két órakor jelentkezik nálam a meg­stoppolt nadrágjával! Vilá­gos? H. csak bólintani tudott. Az izzadság függőleges fe­hér ráncokot húzott poros busóképére, ahogy elindult összeszedni njind a százhu­szonhét kézigránátot, amit kihajigált a lövészárokból. Mi meg segítettünk neki. Ahogy szoktunk... Ennek ellenére elég ha­mar végeztünk, pedig még bunyóztunk is egy csöppjet, amikor H. megsokallta, hogy mindenféle ízetlen meg­jegyzést teszünk légkondi­cionált nadrágjára, és arra, hogy, ha nem segítünk, még mindig a ház körül téblábol- na, mint aki a liftgombot keresi.... Az új bankó Látták már az új ötez­rest? Nem a síkfutót, a ban­kót! Az atléta különben is perceken belül célba ér, és vége a versenynek. Meg­kapja a kupát, és mehet. De ez a bankó még most kezd majd futni, a kormány meg már előre megkapta a Ku­pát. Hogy ki fut majd és miért, azt még nem tudom. Meg hogy érdemes-e futni, amikor már megvan a Kupa... Azt se tudom, volt-e előzetes doppingvizsgálat, mert ha nem, előfordulhat, hogy visszaveszik tőlük. Az olim­pián is diszkvalifikáltak né­hány atlétát tiltott doppin­golás miatt. No, persze én tudom, hogy a mi kormányunk nem olyan. Véletlenül se sérte­nék meg a játékszabályo­kat. Mielőtt forgalomba hoz­nak egy-egy keserű piru­lát, mindig megkérdezik tő­le, hogy nem nagyon kese- rű-e. Sőt azt is megkérde­zik, nincsenek-e mellékha­tásai. A pirula elpiruló, s büszkén vallja, hogy 6 ugyan nem. Ha nem hiszik, pró­bálják ki. No igen, de ho­gyan? A vegyelemzés sokba kerül, meg kockázatos is, hiszen kiderülhet, hogy ez a pirula, nem is az a pirula. Az állatkísérletek hossza­dalmasak, és kétes értékűek Végtére is a patkányaink elhagyták a süllyedő hajót, a macskák fölfalták a fe­héregereket, a nyálakat el­adtuk apportként egy ve­gyes vállalatnak, a disznó­kat levágtuk, a marháknak elapasztottuk a tejét, a nagy kutyákat meg védi az Ál­latvédő Liga. Mi marad hátra? Leszíjazzuk a bete­get az ágyához, és belegyö­möszöljük a pirulát. Ha még fél óra múlva is élőnek lát­szik, jöhet a következő pi­rula. Hogy közben sokkosán rángatózik, és kinő a szőr a talpán? No de uraim, ki figyeli a talpát, amikor mi torokgyulladással kezeljük?! Szóval itt az új ötezres. Már előre érzem selymes tapintását, hallom távoli, ' halk zizegését. Merthogy mindig csak a távolból les­hetem meg, és legföljebb megtapinthatom, de soha se kerül a zsebembe. Talán majd akkor, ha ö is apró­pénz lesz, mint a hajdani büszke százas vagy az ötszá­zas. Mert elöbb-utóbb min­dennek eljön az ideje. Jön a délceg tízezres, a pöffesz- kedő ötvenezres... De mi­kor jövünk mi, akiknek még az ezresekből se jutott elég? Nagy eleink most arról vitáznak az égi parlament­ben, kit illet á megtisztel­tetés, hogy arcképe a soron következő bankóra kerül­jön. Kossuth és Széchenyi vitája frakció-megállapo­dással zárult. Petőfi meg­előzte ugyan őket, de el is vérzett a követválasztáson. Dózsa még biztatja lázongó parasztjait, de azt suttogják a parlamenti folyosókon, hogy hamarosan telefonér­mét csinálnak belőle. Hej, Rákóczi, dicső kuruc, érted is egyre kevesebb schillinget ad a labanc sógor... Deák az egyik váromá­nyos, hisz ő egyezétt ki Béccsel. Jókai viszont elan­dalította a széplelkeket. Ko­dály is interpellál; Bartók már kapott bankót, neki mi­ért ne járna? És sorban ve­rik az asztalt a nagy szel­lemek. S míg bent a plenáris ülésen folyik a szócsata, kint a folyosókon Rózsa Sándor le­gényei dulakodnak az őrök­kel. Pisze Matyi néhány pa­pírlapot lobogtatva lohol a vezérhez. — Nizzed, Sándor, itt az inflációs csomagterv, mög a tízezres kópiája. Evigyük? — Hí de csúf! — vonja össze szemöldökét Rózsa. — Tödd le! Inkább mögyök Szögedre Veszelka Julishó. Ehhő képest még az is gyö­nyörűség. .. T. A. L. A TEJ-ÖBÖLBŐL JELENTEM Hetek óta tart a Tej-öböl­ben a háború. Trap Pista tej ügyi és fejési miniszter szerint nem szabad tejodáz­ni a megoldatlan kérdése­ket; különben már most olyan furcsa helyzet állt elő, hogy a tejbiznisz még nincs, de a nép már le van törve. A kisgazdák beadványokkal bombázzák a hatóságokait, és a tejszövetséges csapiatokat is arra kérik, hogy sajtolják ki a kormánytól az ígérete­ket. A kabinet máris enge­dett az öbölbeli nyomásnak. Hangsúlyozta ugyan, hogy a tejtermékek monopóliumá­nak elfoglalásával történe­ti küldetést hajtott végre, mégis hajlandó engedmé­nyeket tenni.- Riska, az ismert tejcukor bébi elmondta, hogy a tejet szeretné házasítani a sava­nyú piofával, csak az a baj, hogy az utóbbiból is annyi van, hogy országot lehetne vele rekesz ten i. Véleménye szerint a tehén jogainak megsértése címén ‘ eljárást kell indítani ismeretlen tet­tes ellen. Kiszivárogtatták, ugyanis, hogy a túróspusztai gémeskútnál terven felüli tejgejzír tört fel, és két marhacsordát vezényeltek ki a gazdasági katasztrófa elhárítására. Fizetésüket is irreálisan alacsonyan állapí­tották meg: naponta csak öt túróst kapnak. A Tej-öbölbeli ország­ban egyébként tart a felvá­sárlási láz: az emberek tö­megesen vásárolnak ka­bátjukba túrósbélest, a gyerekek túróstáskával jár­nak iskolába, sajtárban ad­ják a tejet, íróhegyeket vá­sároltak fel a kiskereskedőik Fityiszpusztán, amelynek így át kell rajzolnia a hegy- és tejrajzi térképiét. Gomo­lyán tejúszoda nyílt, ahol 16 Túró Rudi a belépődíj. Rklfl Atilla Zilahy Tamas sä« f I / ■ wjonv6iiii{*nyf*iiii

Next

/
Thumbnails
Contents