Új Nógrád, 1991. március (2. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
4 LLEFTIZZ] LÁTÓHATÁR 1991. MÁRCIUS 15., PÉNTEK Méterre a feladatot — emberségre a munkát SAJTÓNAP ALKALMÁBÓL a Ujságkezdemények Nógrád megyében A Magyar Újságírók Országos Szövetsége legutóbbi közgyűlésének határozata értelmében a magyar sajtó napját ismét március 15-én tartjuk. Ugyanúgy, mint a második világháború előtt. Emlékezvén arra, hogy az 1848— 49-es polgári demokratikus forradalom és szabadságharc egyik legfőbb és legfontosabb követelése a sajtószabadság volt. S egyáltalán nem véletlenül. A sajtó ugyanis — ha tetszik, ha nem, ha mondják, ha nem — hatalmi tényező. Aki birtokolja, az a társadalom befolyásolásának lehetőségét tartja a kezében. Nem véletlen hát, hogy a rendszerváltás idején a különböző politikai pártok olyan elszánt, ádáz küzdelmet folytattak az írott és elektronikus sajtó fölötti rendelkezésért (s a megszerzési kísérletek egyes politikai erők részéről még érezhetők ma is), és egyáltalán nem véletlen, hogy a médiák olyan görcsösen védték az átalakulás során megszerzett pozícióikat, a pártoktól való függetlenségüket. Az újságok az állampárt erősen irányított évtizedei után önálló, saját pŐlitika kialakítására és képviseletére vágynak, vállalva a pártsugallatú kiátkozásokat is. Szigorúan üzleti alapon, olvasói igényeik kielégítésével. Losonci Pelikán Idén második alkalommal ünnepeljük március idusán a sajtónapot. Érdemes hát most egy kicsit a múltba visszapillantani, távolabb, mint korábban szoktuk: egészen a kezdetekig. A történelmi Nógrád megye egyik jelentősebb városa Losonc volt. Nem csoda, hogy itt jelent meg az első megyei újság: 1846— 47-ben a Pelikán. Praznovszky Mihály történész kutatásaiból azt is megtudhatjuk, hogy a hetente Szegény jó Szombathy Viki bácsi, gömöri-nógrádi magyar író, magyar munkás (ő nevezte így önmagát), amíg élt váltig mondogatta ,,keressétek fel egyszer Urbán Aladárt, a tanárt az Ipoly mellett... csodákat művel az az egy ember’ ’. A honismeretben, a helytörténetben, a kultúra őrzésében és főként — a mindenkori továbbadásban! Nem jutottunk el hozzá — eljött ő közénk. Hogy még véletlenül se maradjon túlzásban az azóta elhunyt Szombathy Viktor. Balassagyarmatiak nyomták a kezembe a nagykürtösi Palóc Társaság lapját, a Jó Palócok-at. Reform-méretű, 16 oldalas időszaki kiadvány, amelyet a mi Mikszáth Kiadónk gondoz, Urbán tanár úr jegyez mint szerkesztő (a tipográfia ugyancsak megyénk- belitől, Girasek Karcsitól ered), mindez gyönyörű-fehér papíron, nagyon jó kivitelben a Nógrád megyei Focus Kisszövetkezet rétsági üzeméből —- ideátról „odaát”. Hát szóval, mégis lehet, így is lehet. „Itt vagyunk, itt maradunk!” — írja a szerkesztő a lap bevezetőjében. Egymásért összefogva a megerősödésért, a múlt és jelen megismeréséért, a magyarságtudat ápolásáért — ezt vallja céljámegjelenő lap fél évig élvezte az olvasók bizalmát, azaz addig tudott megjelenni. Am lehet, hogy a korabeli hatalmasságoknak nem tetszhetett az újság csípős, kritikus látásmódja és nyelve, s megelégelték a társadalmi ferde - ségek kipellengérezését, és kijárták a Pelikán megszűnését. A lapból egyébként egyetlen példány sem maradt fenn, létezéséről közvetve, az 1851-ben megjelent Losonci Phoenix című könyvből tudunk. A háromkötetes antológia az 1849. augusztus 8- án elpusztított város megsegítését célozta. Első kötetében Jeszenői (Jeszenszky) Danó tesz említést a város címerével díszített újságról. Jeszenőiről érdemes megjegyeznünk, hogy 1842—43-ban, amikor Pesten az ágostai hitvallású evangélikus líceumban tanult filozófiát és teológiát, együtt lakott Petőfi Sándorral és a 18 éves, mohorai Mauks Mátyással, aki később Mikszáth Kálmán apósa lett. Ügyvéd és közjegyző volt Balassagyarmaton (egyébként losonci születésű); személyében a balassagyarmati ügyvédi kamara első elnökét tisztelhetjük. Mellesleg termékeny író, aki a tanulmányok mellett verseket is megjelentetett. Meddő évek A Losonci Pelikán megjelenése uán sok év telt el, amíg Nógrád megyében újra újság jelent meg. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy a megyében nem működött tipográfiai műhely, a nyomtatványokat megyén kívülre, Pestre, Vácra kellett hordani. A forradalom és szabadságharc után pedig a politikai és társadalmi viszonyok hatottak kedvezőtlenül. A számításba jöhető, kiváló szellemek távol és elszigeteltségben éltek: Pulszky Ferenc emigrációnak. a Jó Palócok. Sokan fogtak össze máris, átlépve az akadályokon, legyűrve azokat. Sokan a határ két oldaláról, s hogy ez mit jelent, csak az tudhatja, aki maga megpróbált már segíteni a szabályok és törvények tiszteletben tartásával a határon túl élő magyaroknak. Itt felállt egy hivatásos és rugalmas vonal a Mikszáth Kiadóval Salgótarjánban, Girasek tipográfiai műhelyével (régtől működik) és a Focus Kisszövetkezettel. # A Napló című rovatban a szerkesztő ír Mi európaiak vagyunk címmel. A szöveg maga a tavalyi első szabad március 15-ei kőkeszi megünneplésének szónoklata; Urbán tanár úr mondta el akkor, s hogy nem csak szép vagy keserű szavakat hanem tetteket is ismernek az „odaátiak” a mieink segítségével — ezt maga a lap bizonyítja többek között. Nagyobb a gond a losonci Nógrádi Szó és vele párban lévő Novohradské Noviny regionális lap(ok) háza táján, ahol a minap Iva Hankovával, a két testvérlap (egy kiadójuk van, a járási hivatal) főszerkesztőjével és a magyar felelős szerkesztővel Ardamica Ferenccel találkoztam. A két, együtt megjelenő, egy pénzből gazdálkodó lap alig néhány munba kényszerült, Kubinyi Ferenc Pest megyei birtokán húzta meg magát, Madách Imre börtönben sínylődött. Igen jellemző adat az egykori rétsági járás területére vonatkozóan: kilencféle újságot járattak az itt lakók, s azt is mindössze 36- an fizették elő. Az újságok természetesen nem Nógrád megyében készültek. A Habsburg-önkényuralom évei teljesen megbénították a megyei közéletet és szellemet. Az emberek befelé fordultak. Lassú változás csak az ötvenes évek második felében következik be, a bilincs szorításának lazulásával. Kék László 1856-ban nyomdát telepített Balassagyarmaton, s ez a tépése lökést adott a megyei sajtó fejlődésének. 1857-ben kinyomtatta Mészáros Imre érsekvadkerti plébános szerkesztésében és kiadásában a Népnövelési Közleményeket. A pedagógiai folyóirat kimondottan a vallásos nevelést állította a középpontba. Hat szám után egy év múlva megszűnt. Szakmai lapok A palóc fővárosban — ahogy sokan nevezték — a hatvanas évtizedben több szakmai értesítő jellegű újság látott napvilágot. A Felvidéki Magyar Közlöny 1862- ben jelent meg, a megyei gazdasági egylet vegyes tartalmú hetilapjaként. Felelős szerkesztője a már említett Jeszenszky Danó volt, s írt bele Szontagh Pál és Madách Imre is. Kritikus politikai nézetei miatt 1863. január 26-án egy helytartósági rendelet meginti a lapot. A rendelkezések szerint még két megintésre kerülhetett volna sor a három hónapos letiltáshoz, de Jeszenszky nem kockáztatta jogászi egzisztenciáját, katársat foglalkoztat. A Nógrádi Szó-t például Ardamicán kívül gyakorlatilag még egy „mindenes” író-szerkesztő, hirdetéssel és minden mással is törődő társ készíti — ez utóbbi Püspöky Klára, aki ráadásul Fülekről jár be naponta Losoncra. Iva Hankovát érdekelte a szponzorálási lehetőség, éppen Pozsonyba készült egy „összújságírói” értekezletre, ahol szándéka volt a lap(ok) körüli gondok megoldása ügyében felszólalni. A Novohradské Noviny egyébiránt egészen „jól megy”, tulajdonképpen ő tartja el! a magyar lapot, ami viszont, hogy a ráfizetés összegét némileg csökkentse, újra formátumot, külsőt váltott. így fele árban előállítják, de így is terheli a költségével (egyelőre ráfizetéses, példányszáma alacsony, mintegy hétszáz) az IpeT feloszlása után alakult Novohradské Novinyt. Nagyobb baj az mindkettőjüknek, hogy mint hírlik — januártól tulajdonképpen megszűnt (ha türelmi idő maradt is még ez évben) a járási hivataltól az anyagi' fedezet! Tehát mindkét lapnak azonnal támogató után kell nézni. Ám szerintük tartja magát az a nézet vagy inkább előírás, hogy például a határon innenről várható? veés április végén bejelentette a hetilap megszűnését. Tisztán gazdasági lapot szerkesztett Gyürky Antal, akit 1848 előtt jelentős és haladó szellemű megyei politikusként ismertek, Borászati és Kertészeti Füzetek címmel. Akkoriban Nógrád megye még bortermeléséről is nevezetes volt. Az újság 1862-ben jelent meg Balassagyarmaton, s egy év múltán, a hatodik szám után megszűnt. Gyürky 1868 nyarán újra kísérletet tesz, de Borászati Lapokja a negyedik szám után megszűnik. A Nógrádmegyei Hivatalos Hírlelő 1863-tól jelent meg, s ! 950-ig — az egyik leghosszabb életű megyei újság — tízszer változtatott nevet. A mindenkori közigazgatás hivatalos értesítője, így érthető páratlan életképessége is. Nógrád megye sajtótörténetének első negyedszázadában több említésre méltó kezdeményezés már nem történt. Az újabb szakasz 1871-ben az első tisztán politikai lap, a losonci kiadású Nógrád című újsággal kezdődik. (sulyok) gyes vállalati megoldást szlovák oldalról nem fogadják el. Ennek némileg ellentmondott Németh Ferenc a pozsonyi magyar kereskedelmi kirendeltség vezetőjének óvatos derűt sugárzó nyilatkozata a legutóbbi salgótarjáni MDF- fórumon. Valaki megkérdezte, lehet-e és ha igen, hogyan a szlovák partnerekkel vegyes vállalatokat alapítani. A válaszban éppen a „közös sajtókiadás” szerepelt mint pozitív példa.. Igaz az is, hogy célszerű előtte a pozsonyi magyar kereskedelmi kirendeltséget megkeresni, segítséget kérni. Mindebből az is kiviláglik talán, hogy ahány szerkesztőség, annyi megoldás, pontosabban, — sok múlik a „kijáráson” ma is. A harmadik lap a legtávolabbi, de gyarmati vonatkozása miatt idekívánkozik mégis. Dés és Balassagyarmat városi kapcsolatfelvétel idejéből való az ottani magyar (és román, ami már megszűnt!) lap, a Szamosmente segítése. Megérkezett a napokban az új Szamosmente (tehát él), de az alcímében változás látszik: „Dés és Szamosújvár RMDSZ lapja”. Ok tehát terjeszkedtek, összefogtak a közeli Gerlával (Szamosújvár román neve) és az RMDSZ nyíltan vállalja a lapot. Erről tudható, hogy a kolozsvári magyar demokraták segítségét, erősödését jelzi a fordulat. (T. Pataki László) A földön kuporogva találok rá, hogy benyitok a szobájába. Igaz, patyolat a sárga szőnyeg, az ilyenre mondják, hogy föl lehet enni róla a kását. Az én emberem előtt jókora iratcsomó, amellől áll föl, hogy kezet nyújtson: Á Varga László vagyok. Magas, sovány ember, vékonyabb már aligha lehetne. Arcát is csak a fekete, bozontos korszakán mutatja vastagabbnak a valóságosnál. — így szoktam meg — mutat vissza a padlószőnyegre — még mikor legalján álltam a szamárlétrának: a legelső munkahelyemen. De fölfoghatja térdeplése- met — ha akarja — a levéltári munka előtti tiszteletadásnak is. S ez most különösen érvényes. A levéltárak ugyanis a történelmi dokumentumokon kívül nagy mennyiségű bírósági periratot is tárolnak. S ezek mindegyike mögött egy-egy emberi sors rejtőzik. Szomorú aktualitása annak, amit mondok, hogy nem túl régen kaptuk meg a bíróságoktól az ’56- os anyagokat, s még most is nagyon sok szegény egykori elítélt keres meg bénnünket igazolásért, mert a börtönben töltött éveiket csak így tudják beszámíttatni. Sajnos, jobbára nem is erkölcsi, mint inkább anyagi indíttatásúak ezek a kérések: kevéske nyugdíjukat egészítik ki az emberek azzal a pár száz forinttal, amit az így nyert évekre kapnak. — És tudnak segíteni? — Tudunk! Szerencsére! Mert míg az ’56 előtti iratok szinte teljesen megsemmisültek, az azt követőek, meg a még későbbiek is — hiánytalanul a birtokunkban vannak. Ha igaz, hogy folyóméterre mérik a levéltárakban a feladatot — hasít belém egy rég hallott mutató az iratok mennyiségéről —, akkor duplán igaz, hogy az emberség itt a végzett munka mércéje. Á Varga Lászlót azonban most nem mint levéltári igazgatót, hanem mint — a Madách- díjjal kitüntetettek egyikét keresem. Mert, ugye, föltételezhetően nem a börtönévek utólagos igazolásáért kapta a szép kitüntetést. — Nem. Valószínű, hogy nem — mondja az igazgató mosolyogva, aztán elgondolkodik egy kicsit. — Többszörös mérlegelés eredménye lehet ez a díj az én esetemben: a Madách-kutatás, közéleti tevékenységem, tudományszervező munkám, s bizonyára nagy súllyal esett latba, hogy országos méretű ’56-os kutatást fogok össze. — Annál inkább — vetem közbe —, merthogy ön nem tősgyökeres salgótarjáni, de még csak nem is Nógrádban született. A Karancs—Medves területét csak nemrég nyilvánították tájvédelmi körzetté, de a környéken lakók már hosszú évek óta ismerik értékeit. Joggal vagyunk büszkék rá, mert országosan is jelentős ritkaságokat és sajátos társulásokat rejt magában. A védetté nyilvánítás egyik fő oka, hogy megőrizzük a vidék változatos arculatát, ami mindig is vonzotta az ott élő és pihenni vágyó családokat. Miénk ez a táj, hiszen benne élünk és megóvása a mi érdekünk! Vannak azonban aggasztó hírek különböző tervekről például: golfpálya, repülőtér létesítése, külszíni fejtés, amelynek a terület természeti értékeit kihasználva, de lényegében azokat tönkretéve kívánnak érvényesülni. Ezek megvalósulása a tájvédelmi — Való igaz. Én csak amolyan „gyütt-ment” vagyok, mint ahogyan ezt meg is kaptam itt annak idején. No, de ki nem „gyütt- ment” itt Salgótarjánban, ahol száz esztendeje még csak pár száz lakos élt, s ahol legfeljebb az lehet kérdéses, ki jött előbb, s ki csak a többiek után?! Á Varga László egyébként Biharban született, Biharkeresz- tesen. Nyíregyházán élt, s Debrecenben avatták őt történelem— földrajz szakos középiskolai tanárrá. Azonnal levéltárba került, az egri falak közé. Valahogy nem vonzotta — nem is annyira a tanítás — mint inkább a tanári szobák levegője. Egy valamiért sajnálja csak a pályát: így nem kamatoztathatja az e téren szerzett ismereteit. Lassan tíz éve, hogy Tarjánba jött. Alig 34 évesen, az ország legfiatalabb levéltári igazgatójaként. Útban a szülői házhoz, Tiszafüreden mentek át éppen, mikor eldöntötte, hogy igent mond a meghívásnak. Már nyelvemen a kérdés, hogy miként jön ki a beosztottjaival, mikor belép közülük az egyik, s cigarettát kunyerál a főnökétől. Lemondok szándékomról, s csak most figyelek fel rá, milyen gyakran rágyújt — szinte minden szálat az előzőről még —, míg beszél: akár két dobozzal is elszív naponta. Ma övé a Nógrád Megyei Levéltár. A munkája és az eredménye is. Létrehozta az intézményt, s itt ragadt. Elégedett ember ön, Á Varga László? Kategorikus IGEN a válasz. De meg is indokolja: — Elértem, amit ezen a pályán elérhet az ember. — S mondja ezt annak ellenére, hogy saját kutatómunkáját kellett félbeszakítania, s azóta is parlagon hagynia? — Nézze — válaszolja ő — a siker mindig is kétoldalú volt. Ha Egerben maradok, folytatom ugyan a kutatást, mert van, ki biztosítsa hozzá a feltételeket... Itt azonban kiépítettem egy akkor még csírájában lévő levéltárat. S nekem ez jelenti az igazi sikerélményt. Különben is: 42 éves vagyok. Ha kimaradt valami az életemből, jó 18 esztendőm még van rá, hogy bepótoljam nyugdíjig. Be is pótolom, mert a kutatómunka valóban vár, s ha már ilyen hű 'volt hozzám 9 éven át, míg rá sem hederítettem, igazán nem hagyhatom cserben. így aztán vele szeretnék foglalkozni. De mit is tehetnék — erre tettem fel az életem. Sikert hozzá, Kedves Á Varga László! Hubai Grúber Miklós körzet területén nemcsak a legérzékenyebb, ritka növény- és madárvilágot háborgatná és tüntetné el, hanem a kirándulók népes csoportjait is. Vállalkozásokra van szükség, de olyanokra, amelyek a környék adottságait megfelelően felhasználva, a természetvédelem érdekeivel azonosulva működnek. Ha felelőtlenül, meggondolatlanul beleavatkozunk a táj képébe, a természet rendjébe, helyrehozhatatlan hibákat követünk el. Lehet, hogy egy-két ember, ma jól jár, de nemzedékek szegényednek el. Gondoljunk utódainkra, akik itt szeretnének egészséges, teljes emberi életet élni. Drexler Szilárd Salgótarján KITEKINTŐ „Odaáti” újságok / POSTÁNKBÓL j Jövőnk védelmében
