Új Nógrád, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-25 / 47. szám
4 LÁTÓHATÁR 1991. FEBRUÁR 25., HÉTFŐ Ne féljünk a dinoszauruszoktól! Ufó-glasznoszttyal az elhallgatás ellen Interjú Hargitai Károly íróval Mit tegyünk akkor, ha éjfél után felriadva azt tapasztaljuk, hogy kis zöld emberkék állják körül ágyunkat, majd rémült sikoltozásunk következtében kísértet módjára átlebbennek az ablaküvegen? Vagy, ha késő este egy elhagyott mellékúton hirtelen szemkápráztató fénysugár vágódik a lábunk elé, s valami ellenállhatatlan erő vonz bennünket egy különös szerkezet felé? Nos, ijedtségre semmi okunk, hiszen csak ufólények vetették ki ránk hálójukat, tőlük pedig nincs mitől tartanunk. Legalábbis így vélekedik Hargitai Károly, a hazai ufókutatás ismert szakértője, aki meglepő módon korábban maga sem hitt abban, hogy az azonosítatlan repülő tárgyakat földön kívüli lények irányítják. Majd eljött 1980. szeptember kilencediké. — Este nyolc óra körül egy hatalmas gömböt pillantottam meg budai házam erkélyéről — elevenítette fel a maradandó nyomot hagyó emléket Hargitai Károly. — A barnásvörös színű alakzat hangtalanul repült, majd derékszögben jobbra fordult. Ugyanezt tette az a másik két gömb is, amely valamivel később bukkant fel az égen. Mindez nyilvánvalóvá tette számomra, hogy nem földi eredetű objektumokat láttam. Ettől az időponttól kezdődően foglalkozom komolyan az ufójelenséggel. — Ön gyakorta hivatkozik arra a közel negyven évvel ezelőtti bejelentésre, amelyben hivatalosan is elismerték az ufók létét. — Ez kétségkívül igaz. Washingtonban, 1952. július 25-én éjszaka tizenkét ufó jelent meg a Fehér Ház és a Capitolium felett, s ennek következtében mozgósították az amerikai légierőt. A bekövetkező tűzharcban az egyik ufó megsérült, egy darab le is tört belőle, ezt később meg is vizsgálták. Két nappal később az Egyesült Államok magas rangú tisztje hivatalosan is elismerte a történteket. — Mégis, az azóta eltelt időre sokkal inkább a tagadás és az elhallgatás a jellemző. Miért tabutéma még ma is sokak számára az ufójelenség? — Erre a kérdésre sokrétű válasz adható. Bizonyára sokan tartanak a pánikhangulattól, ami törvényszerűen bekövetkezne, ha elismernék a földön kívüli lények létezését. Ugyanakkor az sem vitás, hogy az ufonauták léte megkérdőjelezi egész civilizációnk értelmét, bebizonyosodna, hogy ötezer éve tévúton járunk. — Egyáltalán milyen lények ezek az ufonauták? — Akikről legtöbbször szó esik, azok dinoszauruszok, tehát rendkívül fejlett gyíkok. Földünkön ezek az őshüllők több mint százmillió évvel ezelőtt rejtélyes módon kihaltak, s ezzel megszűnt annak a lehetősége, hogy az evolúció rendjének megfelelően értelmes lényekké váljanak. Más bolygókon viszont ez megtörtént. Persze, mindez nem jelenti azt, hogy másutt esetleg ne alakultak volna ki más formák. — Barátságosak, avagy barátságtalanok velünk szemben ezek a „dínók”? — Valószínűleg olyan magas tudati és intelligenciaszint jellemzi őket, hogy esetükben nincs értelme érzelmi vonatkozásokról beszélni. Az biztos, hogy nem mészárolják le az embereket, nem ölik le az állatokat, s nem irtják ki a növényvilágot. Ez a tevékenység egy másik értelmes lényre jellemző... — Vajon miért érdekes számukra a Föld, mit adhatunk nekik mi emberek? — Ezt nagyon sokan szeretnék tudni. Ha meg akartak volna bennünket semmisíteni, azt már régen megtehették volna. Én azt hiszem, hogy egyrészt tanulmányoznak bennünket, méghozzá természettudományos precizitással, másrészt figyelik, hogy mi történik a bolygónkkal. Mivel növényevők, nem mellékes számukra a földi növényvilág. Az sem kizárt, hogy szaporítóanyagokat visznek nőktől és férfiaktól egyaránt, saját fajuk felfrissítése céljából. — Véleménye szerint szándékukban áll megállítani azt az önpusztítást, amit az ember visz végbe a Földön? — Lehetséges, de ugyanígy az ellenkezője is elképzelhető. Hiszen ha elpusztítjuk önmagunkat, legfeljebb távoznak tőlünk, egy lakott bolygóval odébb. — Hargitai Károly számos könyvet írt az ufórejtélyről. Adatgyűjtései, kutatásai alapján miként vélekedik: közel jutott a titok megoldásához? — Egyelőre még csak része vagyok ennek a jelenségnek, azaz az ufó-glasznoszty folyamatának. Az csak a bevezetőben említett véletlennek köszönhető, hogy engem az emberek jobban megismertek. mint más ufókutatókat. Eddig ebben a témakörben négy könyvem jelent meg, most jön az ötödik, de a tárgya hadd legyen meglepetés. Szeri Árpád POPSAROK Stevie Salas a mai rock két termékenyítő irányzatának kereszteződésében áll, minden bizonnyal az eljövendő évek egyik'meghatá- rozó figurája lehetne (lesz?). Egyértelmű — ez zenéjéből jól kitűnik —, hogy a heavy metal megújítása mellett van: azt a színt, hangzást, technikát képviseli, melyet heavy funknak, vagy funk- metalnak nevezhetnénk. A feketék már sok-sok év óta lényegében könnyed, gazdagon díszítő zenei gondolkodását és előadásmódját beledolgozza a fehérek robajos, és a nevével találóan jelzett és jellemzett nehéz muzsikájába. Két kultúrát házasít össze — s talán a legkiválóbban ő ezen tendencia még nem túl népes táborában — két kultúra házasságának gyümölcse, hiszen* édesanyja mexikói, apja pedig indián. A másik termékenyítő irányzat a húsz év után feléledt, felélesztett Jimi Hendrix-kultusz. Érdekes Salas állásfoglalása a dologban, mert bár ő tudja a legkiválóbban az új Hendrix-követők és tanítványok közül azt a muzsikát — ha úgy tetszik — reprodukálni, amely a nagy Voodoo Gyereket 1968-ban a drogok felrepítő hatása mellett az egekbe, a sikerek gyönyörű paradicsomába emelte, mégis: tagadja, hogy Jimi Hendrix a mestere. Hogy is Jehetne az, mikor két éve ha hallgatja, s egyébként is csak egyetlen lemeze van tőle. Nem, nem mondja —, de ha már a formáló hatásokra kiDÍSZTÁVIRAT Cöccének Bárnába! 17. születésnapod alkalmából sok örömet, boldogságot kíván. Apuci. / Az Ernst-gyüjtemény önarcképei 1912-ben nyitotta meg a közönség számára magángyűjteményét a máig nevét viselő múzeumban Emst Lajos, aki, műgyűjtőként és kiállításszervezőként beírta nevét a magyar művelődéstörténetbe. Emst Lajos egy személyben volt a hagyományok és az új törekvések támogatója. Azt a szerepet töltötte be a képzőművészetben, mint a Nyugat folyóirat az irodalomban — vélekedik egy mai méltatója. Rá is emlékezik a Budapest Galéria legújabb kiállítása, amely Önarcképek Emst Lajos gyűjtéséből címet viseli. És 120 művészarcképet mutat be a 19. és 20. századi festőktől. Emst Lajos mindenekelőtt a magyar történeti, művelődéstörténeti és képzőművészeti értékek iránt érdeklődött. A jó szemű, biztos ízlésű gyűjtő mindenféle magyar vonatkozású emlékre „vevő” volt, de különösen magyar történelmi festményekben és művészarcképekben volt gazdag a gyűjteménye. Saját maga számára csak magyar vonatkozású anyagot vásárolt, miközben múzeumában szívesen állította ki a barbizo- ni festők, Manet, Renoir, Degas, Cezanne, Rodin műveit. És neki köszönhető, hogy számos magángyűjtő ekkor, az ő kiállításairól és az ő rábeszélésére vásárolt a ma már felbecsülhetetlen értékű alkotásokból. Akkor még viszonylag olcsón hozzá lehetett jutni ilyen képekhez! Jelentős szerepet vállalt abban is, hogy ismeretlen festőket, szobrászokat kiállításokkal vezessen be a művészeti életbe. Lázár Béla közreműködésével több mint 300 kiállítást rendezett 1937-ben bekövetkezett haláláig. E tárlatokkal és aukciókkal meghatározó szerepet játszottak a kor művészeti életében, a közönség képzőművészeti kultúrájának kialakításában. Emlékkiállítással tisztelegtek Csontváry, Rippl-Rónai és Derkovics zsenijének. Bemutatták Munkácsy, Székely Bertalan, Mészöly Géza, Paál László képeit. Az általa szervezett kiállításon ismerte meg a közönség Szi- nyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Iványi Grünwald Béla, a nagybányaiak, a MIÉNK művészcsoport munkásságát. Kiállításain, gyűjteményében csak a minőségét méltányolta. Halála után hat és fél ezer műtárgyat hagyott hátra. Gyűjteményét — még életében — 1912. és ’32. között az Emst-múzeumban őrizték, majd a művek egy része letétként a Szépművészeti és a Nemzeti Múzeumot gazdagította. Emst Lajos gyűjteménye a magyar művészarcképekből, önarcképekből, karikatúrákból, a 17. századtól az 1930-as évekig terjedt, és mintegy 800 darabból állt. A kollekció egy részét az a dr. Virág Péter vásárolta meg, aki a mostani kiállításra kölcsönözte a kisméretű, ám annál jelentősebb képeket. Ritka alkalom ennyi művészportrét együtt látni, és ritka alkalom egy híres magángyűjtemény legjavát egy kiállítás keretében megismerhetni. Kár lenne elmulasztani a március 5-ig kínálkozó alkalmat. (kádár) A Stevie Salas színkód váncsi a világ, hát Eddie van Halen neve szóba jöhet. No, és Van Halen ugyan kinek köszönhet nem is keveset?! Úgy bizony: a Voodoo Chile-nak, a Sámángyereknek, a lélekgyönyörködtetés (pszikedelia) nagy fekete varázslójának, kinek ereiben szintén folyt némi indián vér —•: Jimi Hendrixnek, akit Van Halenből meglehet ösztönösen, de nagyszerűen kiérzett és megfogott. A Jimi Hendrix Experience háromtagú volt. Ugyancsak háromtagú a Stevie Salas Colorcode (színkód): gitár, basszus, dob. Salas bejárta Kaliforniát, hol itt, hol ott bukkant fel és játszott hosszabb-rövidebb ideig különböző zenekarokban, 1985-ben pedig Los Angelesbe ment abban a hiszemben és reményben, hogy zenészi ambícióit ott maradéktalanul kiélheti, tehetségét minden további nélkül kamatoztathatja. Igen ám, csakhogy ez nem ment máról holnapra, s előbb a nélkülözés idejét is át kellett vészelnie. Egy éjszakát például épp egy stúdió garázsában meghúzódva akart eltölteni, amely stúdióban — mit ad isten? — nem más mint George Clinton funk nagymester készítette felvételeit. A véletlen még azt is úgy hozta, hogy Clinton rátalált a nyugovóra térő Stevie-re, akinek szeméből persze rögtön elszállt az álom, és mihelyt tehette, bemutatta tudását a hangszerén. A mesternek tetszett, amit hallott, zenekarába fogadta a fiatalembert, sőt később kollégája Bootsie Collins figyelmébe ajánlotta, aki egyenesen belebolondult Salas játékába. Hát csoda, hogy a funky az egyik fő erőssége ennek a muzsikusnak? És hogy a kép egy fokkal teljesebb lehessen, meg kell említeni, Was not Was-zal is dolgozott. Feltehetőleg azért is, hogy minél többen lássák, hallják és megismerjék a Colorcode-ot, elvállalta, hogy Joe Satriani előzenekara lesz egy amerikai koncertkörúton. Nem volt veszélytelen vállalkozás ez, ha belegondol az ember, hisz Satriani közönségének nem kis része lelkes aspiránsokból, hozzáértőkből, zenészekből áll, akik így vesznek gitárórákat a „tanár” úrtól, így járnak hozzá továbbképzésre. Végül azonban úgy alakult, hogy — legalábbis a zenei oldalt és nem a virtuozitást tekintve — Satriani vezethette volna be a Colorcode műsorát. A Stevie Salas Colorcode eddig egy nagylemezt adott ki. Az Island cégnél, 1990-ben, külön cím nélkül. Amit felvettek rá, jó, kellőképp tömör, lendületes zene, és még a legigényesebb kritikusok szerint is — meg van benne az az erő, és főként szabadság, felsza- badultság, ami a legjobb triók játékát, stílusát és hangzását mindig is jellemezte s kell, hogy jellemezze. A színkód egyelőre abban ugyancsak páratlan, hogy egyszersmind nagyszerű rockmuzsikát és igen jól táncolható zenét is játszik. Vass Imre Zsebnaptár Gyermekpártiak Indiánkönyv írására készül valaki Pesten. A nevére nem emlékszem, a tervről a rádióban hallottam: az örök idealisták gyűjteménye lesz, ha elkészül az első nagy magyar indiánkönyv. Csupa olyan mai felnőtt szerepel benne, aki valamikor indián volt (abban a gyerekes értelemben), és máig megmaradt indiánnak-gyereknek, hiába hullott ki közben a haja. A felnőtt indiángyereket az különbözteti meg a felnőttől, hogy hisz az ember-ember-természet-világ megbonthatatlan egységében és ezt a hitet át is akarja adni örökké, valahol, valakiknek, lehetőleg mai gyerekeknek. Ezt nevezik a bölcs felnőttek kiscserkészi hitnek. Ülünk hárman a kék órába hajló délutánon a salgótarjáni bánya- múzeum igazgatói irodájában. Jelen vannak: Kicsiny Miklós, Antal András keramikus és e sorok írója. Arról beszélünk, hogy az első (második, harmadik?) döbbenet után, amikor úgyszólván minden „lebontódott” körülöttünk, az is, ami jó volt és az is, ami nem — szóval, hogy most egyre többen vagyunk megint, akiknek hiányzanak a gyerekek!, a fiatalok, hiányzik a közös munka, a csapatszellem, persze nem a csapatzászló és nem a seregszemle. Nem feltétlenül. Egyre többen lehetünk (vagyunk is hitünk szerint), akik gyermekpártiként — indiánként—újra elkezdik számba venni a lehetőségeket. Nem figyelve a zordon figyelmeztetésekre, hogy nincs pénz, meg hogy bezárnak a művelődési házak. Most jön el az ideje újra, úgy tűnik eme optimistáknak, az indián- időknek. Mit lehet tudni? Alapítványt, pályázatot nyerni, szerezni. Lehet kérni, csak az a fontos, hogy mire és az, hogy ki kéri, és persze az is, hogy Honnan. S ha már ez együtt van, miként itt megesik a Bátonyterenye Barátinak Köre környékén —, akkor mi a további teendő, ha nem tudunk vagy nem akarunk belenyugodni néhány dologba. A cselekvésképtelen helyzetbe, a tehetséges gyerekek végérvényes elvesztésébe, a fiatalok tömeges videovilágba szűkülésébe. A terv zseniálisan egyszerű. Létre kell hozni egy alkalmas bázison (például Kisterenyén, a kastélyban vagy a bányász művelődési házban vagy bárhol) azt a felnőtt kart, amelyik együttesen kidolgozza egy folyamatos ,,tábor" tervét és működésének technikáját. Tizennyolc idealista elég. Ez a tizennyolc (ami persze elvi szám) eddig is arról volt ismert, hogy gyérekpárti, neveléspárti, átadó-beoltó típus. Sokkal több van ilyen, mint a pártharcokba keseredettek gondolnák. Először a legszűkebb környezetben kell kezdeni, a kastély vagy művelődési ház környékén megtalálni azokat a gyerekeket, akik a vers, a zene, a rajz, a tánc, a játszás, a színpad közelébe vonhatók. Mindez ingyenes is lehet, azért van az alapítvány (ha már van). Később kisebb-nagyobb körből újra meríthet az optimisták kara és újabb optimisták is érkezhetnek. Megyei, regionális gyermekművészeti szemle, bemutatósorozat a vége. És kezdődik élőiről. Szolnokon Mathias Rex Tehetségpártoló Társaság alakult. Ott is vannak indiánok. (T. Pataki) Gulácsy Lajos: Önarckép
