Új Nógrád, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
4 unznnn LÁTÓHATÁR 1991. FEBRUÁR 23., SZOMBAT ízetlen „paprikás csirke ” A pedagógusok még nem teljesen pesszimisták Látszatra minden az igazi színházra emlékeztetett. Gyülekezett a közönség, nagyjából a meghirdetett időben felment a függöny, s a „bedíszletezett” színpadon a színészek tenni vélték a dolgukat. De mi történt valójában? Jó, ha nyolcvan-száz főnyi közönség összejött a kecskeméti Katona József Színház művészei (és nem a színház!) által jegyzett Paprikáscsirke című zenés komédia előadására. E létszám egy kamarateremben akár zsúfolt házat is jelenthetne, a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ színházterme azonban kongott az ürességtől. Ami a díszleteket illeti: felemásan sikerültek. A hátsó körfüggöny bevonása a játékba arra utalt, hogy a színpadkép csak jelzésszerű — ha úgy tetszik, modem —, az előtérben elhelyezett konkrét tárgyak azonban a hagyományos — mondhatni direkt — megoldásról tanúskodtak. E kifogások persze elhanyagolhatók, gyorsan feledhetők is lehetnének egy jó darab színvonalas előadása esetén. Sajnos, azonban se egyikről, se másikról nem volt szó. Szántó Armand, Szécsén Mihály és az átdolgozó Solymosi Ottó szövegkönyve a „tizenkettő egy tucat” típusú bohózatok számát gyarapítja. Ettől még persze lehetne vérbő humorral teli, szellemesen kacagtató, de nem az. Néhány ügyesebb szituáció, egykét jobb poén pedig édeskevés egy „egész estét betöltő” komédia átütő sikeréhez. A sztori egy — a tönk szélére jutott — rangkórságban szenvedő magyar család pénzéhségére épül. A lecsúszni látszó előkelőségek némi amerikai dollár reményében még azt is hajlandók elviselni, hogy inasuk — angolul tudó gyáriparost imitálva — egy asztalhoz üljön velük. Arra azonban nem számítanak, hogy a cselédlány megirigyli kollégája karrierjét és vonzó dámának öltözve felettébb kínos helyzetekbe sodorja az inkognitót eltűrni kényszerülő gazdáit. Az nem derül ki, hogy valójában mikor játszódik a történet. A rongyrázás, a kivagyiság némely megnyilvánulása az úgynevezett „békebeli” időket idézi, a kritikátlan Nyugat-imádat, a feltétlen tőkeszükséglet, vagy az idegennyelv-tudás krónikus hiánya alapján azonban a jelen idejű cselekmény sem kizárt. Ezt látszik igazolni — némely aktualizált kiszólás mellett — a legkorszerűbb, vezeték nélküli telefon használata is. A következetlenségekért HolKapcsolat nyelvrokonainkkal Nyelvrokonainkat: a finnugor és a szamojéd népeket, azok nyelvét és kultúráját kívánja megismertetni minél szélesebb körben a Reguly Társaság, amelyet a napokban alakítottak meg a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében. A társaság ápolja Reguly Antal, az első finnugor nyelvész hagyatékát, szibériai kutatásainak eredményeit, amelyek bizonyítják: a magyar nyelv finnugor eredetű. Sokoldalú kapcsolatot kívánnak kialakítani a finnugor népekkel. Figyelemmel kísérik azok kulturális, társadalmi, gazdasági eredményeit, együttműködnek hasonló jellegű egyesületeikkel. Támogatják az uráli népek nyelvének hazai megismerését és oktatását, kultúrájának kutatását, az uráli nyelveken írt művek megjelentetését. Az alapító tagok nyelvészek, régészek, néprajz-, népzene- és földrajzkutatók, tanárok, egyetemi hallgatók, de a társaság tagjai lehetnek más szakmabeliek, külföldiek is. Az alakuló közgyűlésen elnökké Csúcs Sándort, a Nyelvtudományi Intézet uráli osztályának vezetőjét, alelnökké Illés Ferenc zirci tanárt választót ták. A társaság központja jelenleg a Nyelvtudományi Intézet. Itt lesz március 21-én a társaság első nyilvános rendezvénye. Schmidt Éva néprajzkutató videofilmmel bemutatja a Szibériában élő obiugorok mai életét. Életet mentett Az eset csütörtökön, 18 óra 20 perckor történt. A Zagyvaróna felé tartó 14-es autóbusz erőmű melletti megállójában felszálló utasok közül az utolsóként utazni szándékozó férfi, az eljegesedett sílesikló pályákat is megszégyenítő csúszósságú felszállóhelyen az autóbusz alá került. Életét két embernek köszönheti. Molnár Sándor, aki előtte lépett a lépcsőre, észrevette a bajt. Szerencsére az autóbusz vezetője, Csermej Barnabás is körültekintően járt el. A tükörből észrevette a jármüve alá csúszott embert. A tragédia ezúttal elkerülhető volt. De nem vonható felelősségre az a személy, akinek dolga, mi több kötelessége a megállók tisztán tartása, tartatása, a balesetveszély elhárítása, megszüntetése? (sánta) KÖZLEMÉNY! KETTŐT FIZET — HÁRMAT KAP!!! Ha Ön két db 350 kg-os használt, bálás ruhát megvásárol, ajándékként egy db 50 kg-os bálát kap. Várjuk Önt Bp XX. ker.-i Gubacs-pusztai raktárunkban, az Ecseri^ piaccal szemben. Érdeklődni lehet: 142-5356 és 142-5518 tel. PrimEx Kft. KETTŐT FIZET — HÁRMAT KAP!!! (224/SZ) Nagy lapra ébredünk Gondolatok az iskolaügyről Ha nem is túl határozottan, de érzékelhetően megtette az első lépéseket iskolaügyünk a pluralista iskolarendszer irányába. Bizonyítja ezt mindenekelőtt a több száz hazai — nem minden emberi kockázattól mentes — iskolakísérlet. A pedagógusok körében régen tapasztalt érdeklődés van, és várható, pedagógiai elméletek iránt. Bár a hazai, elsősorban régebbi (például: Karácsony Sándor, Sík Sándor) szakirodalom is kincsesbánya, a külföldön már bevált, működő eredményes rendszerek és iskolák elméleteinek, módszereinek tanulmányozása, adaptálása a magyar viszonyokra és lehetőségekre elengedhetetlenül fontos feladatnak tűnik. Ezért üdvözlöm a Nógrád Megyei Pedagógiai Intézet megyénkben szürkeállomány-újító kezdeményezését az idei pedagógiai napok programjára! Vigyázva arra, nehogy a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntsük, biztos az „úgy rossz, ahogy van” iskolastruktúra átalakításának szükségessége. Ez kevésbé elméleti, sokkal inkább szervezési, financiális kérdés. Hogy mit ér a magyar szervezés, sokszor megtapasztaltuk. Hogy anyagilag mi adott és mi várható, mindannyian sejtjük. Ezért véleményem szerint sokkal fontosabb az, hogy már a jelenlegi iskolarendszerben kibontakozhasson a gyakorló pedagógusok ténylegesen alkotó tevékenysége, létrejöhessenek az „iskolákon belüli iskolák”. Ez pedig iskolamenedzselési probléma, aminek megoldására talán még képesek vagyunk, vagy leszünk. A közelmúlt évtizedeinek egyik legnagyobb hibája az iskolaügy, beleértve a szakelméletet is, túlzott uniformizálása és általában a nevelők pedagógiai ismereteinek, képzettségének — lehet, hogy szándékos (?) — alacsony szinten tartása. A pedagógusképzés, főleg a tanárképzés inkább tudós-, mint nevelőképzéssé lett. Rendkívüli módon szétszakadt az elmélet és a gyakorlat. A porosz didaktikával agyafúrt módon összegyúrt makarenkói neveléselmélet' felhők feletti teóriának tűnt a hétköznapi iskolai munka szemszögéből, viszont kitűnő papírköltő szakmunkák születését segítette az íróasztal mellől nevelők számára. Nem tudtuk feloldani az individuális tanulás és a közösségi nevelés ellentmondásait. melyek talán nincsenek is! Bár mindig léteztek „versenyistállók” (lásd OKTV-, SZTV-eredménylisták), hivatalosan tilos volt az elitképzés. Bár létrejött a gyógypedagógiai és a kisegítő iskolai hálózat, az ilyen típusú intézményekbe történő bekerülés szégyenné vált és eleve determinálta az egyéni életutat. A sokszor kinyilatkoztatott, hangoztatott felzárkóztatás és tehetséggondozás mellett is dominánssá vált a középszer, az átlagos, minden ettől, mindenekelőtt felfelé való eltérés konfliktusforrásként jelentkezett néhány — lelkes, kamikáze, gyakorló nevelő által kialakított — üde iskolasziget kivételével. E létező gondok nem csupán a magyar iskolaügy gondjai, a nevelés, oktatás határainkon kívül is mutat válságtüneteket. Az Amerikai Egyesült Államokban egy 1988-ban készült felmérés szerint az iskolai foglalkozások 80 százalékában a tanár beszél, a tanár-tanuló dialógus egy-öt százalék közötti beszéde pedig mindössze 4 százalék. (Úgy tapasztalom, nálunk sem jobb az arány!) Mindez tipikusan tükrözi a tradicionális iskola információátviteli modelljét, iskolafilozófiáját: minden a tanártól ered, ő mindent tud, tekintélye neki van, neki kell engedelmeskedni! Skóciai kutatók szerint a tanulók 50 százalékának van tanulási nehézsége és ebben döntő részben a tanárok a hibásak. Túl gyors az oktatás, kevés benne az ismétlés. Hiányzik a folyamatból a beszélgetés, mint kapcsolat. Eredmény: a tanulók nem látják a tanulás értelmét. Itthonról egy „eredmény”: a tanulók 15—20 százaléka deviánssá válik, 30 százalékuk nem tanul meg írni, olvasni tanköteles koráig. (Egyébként ez sem akármi: általános tankötelezettség! Volt itt már közveszélyes munkakerülés is!) S még mielőtt végleg elkeserednénk: borzasztóan hiányzik az egyértelmű, világos, mérhető módon megfogalmazott iskolatípusbeli és iskolafenntartói elvárás- és célrendszer. Véleményem szerint ez lenne a típusra vonatkozóan a sokat emlegetett Nemzeti Alaptanterv. Ehhez adná az állam a megfelelő anyagiakat, a fenntartó pedig speciális elvárásait külön is finanszírozná. A képlet talán túl egyszerű. A kulcs mégis a gyakorló pedagógus kezében van, mert mindenkor, minden attól függ, mi történik a tanár-tanuló együttléte során! De messze nem lebecsülendő az elméleti kutatók és a legújabb fenntartók, az önkormányzati testületek és hivatalok felelőssége. A jövő mindannyiunk kezében van! Európába emberileg csak az iskolán át vezet az út... A tények ellenére a pedagógusok még nem teljesen pesszimisták. Molnár György MUHELYBESZELGETES Novellista, télies fényben lai Kálmán rendezése is okolható, csakúgy, mint a színészválasztás gyengéiért. A Paprikáscsirke szinte csak akkor „fogyasztható”, ha a vendégként meghívott Pap Éva — az úrnővé avanzsált Julis szerepében — és maga Hollai van a színen, aki mind a Jean-modorú inast, mind a snájdig konzervgyá- rost találó gesztusokkal formálja meg. Igazán csak ő tud énekelni, táncolni is, ami pedig mindenkitől alapvető követelmény lenne egy olyan vállalkozásban, amelyik Fényes Szabolcs zenéjére alapoz, s az Oda vagyok magáért; a Csak félig lenne meg az, ami nincs és más közismert dalokat, fülbemászó dallamokat használ cégérül. A hakniszintű, helyenként dilettánsnak tetsző produkció közreműködőit valamelyest menti, hogy aznap Zagyvarónán nemcsak a szintén gyér érdeklődést, hanem egy fűtetlen termet is kénytelenek voltak már elviselni. Ez pedig már igazán nem az ő számlájukra írandó, minthogy azért sem ők a felelősek, hogy éppen a színházi csúcsszezonban, a zsúfolt programok időszakában kaptak meghívást Salgótarjánba, Hollai Kálmán szülővárosába. Kár ezért a fiaskóért... —csébé — 44 4444444«4 4 Sulyok Gáborka, 4 Nagybátony, Bá4* nyász út 13. IV. em.t 4 3. születésnapod alm kalmából sok bol» dogságot kíván a J pásztói mama, papa és keresztanyu. 44444444444 Losoncon született, mindig Losoncon élt, Salgótarjánt mégis valamiféle irodalmi, sőt egzisztenciális bölcsőnek tekinti-érzi- vallja is. Ardamica Ferenc, a Nógrádi Szó felelős szerkesztője, nálunk elsősorban novellái után ismert. A megyei kiírású Ma- dách-pályázatok állandó résztvevője, a Gerelyes-novellapályázat egyik díjazottja. Szatírákkal kezdett, áttért a novellákra az élet súlya miatt. Az idén tölti be az ötvenet, haja deres sörény, kedve, mint odakint a tél, változó. Nemrég nehéz veseműtéten esett át, most háromhetes gyógyfürdőre készül. Három napnál tovább azonban sehol nem tud meglenni, ami Losonctól távol esik. Két kötete jelent meg novellákkal, regénye most jelenik meg a pesti Garabonciás Kiadónál, egy kötete a pozsonyi Ma- dáchnál vár kiadásra. —Nem volt mindig így és mégis — nem lenne jobb Pozsonyban élni? — Soha nem kaptam a lehetőségek után, talán ez a „tragédiám”, legalábbis így mondják a túlzó ragaszkodást egyes helyekhez. Talán el kellett volna menni. Barátaim se nagyon vannak máshol, igaz itt sem igen... Az elmúlt húsz évben pozsonyi írók közül senki sem nyitotta rám az ajtót. Ezért becsülöm nagyra a Palócföld segítségét, akkor jött, amikor szó szerint a legnagyobb szükségem volt rá. — Miért, mi történt ezekben az évtizedekben? — Hatvannyolcig minden jól alakult, eljött a rádió is, csinált velem riportot, előadták szalmáimat is. Hatvannyolc után mindenki félt, mindenkit figyeltek, minden elaludt valahogy. Jobb volt nem kapcsolatban lenni velem. Csak a losonci diákok, az írogató gyerekek jártak hozzám kísérleteikkel tanácsokért. Tudták, hogy létezem. Hetvenben jelent meg az első kötetem a Rokoncseléd. Magyarul, szlovákra még nem fordítottak tőlem semmit. De volt előzménye, az első novellám hatvanhétben jelent meg a Hét-ben a Csemadok lapjában. Még innen is visszanézve — hatvankettőtől foglalkozom komolyabban az írással. Megjelentem a Nő és a Szabad Földműves folyóiratban, így valahogy. Losoncon korábban nem volt irodalmi lap, így közölt apozsonyi Új Szó is. Tagja voltam a losonci Kármán József Irodalmi és Művészeti Körnek. Ferenc Fer- dinánddal és másokkal kézzel, gépelt formában kiadták az Indulás című kis folyóiratot, amit gyorsan „lemásoltak” Pozsonyban és Irodalmi Szemle címmel ott jelentették meg. — Szatírákkal kezdett. Fontos tehát a humor? — Nem lehetett nevetni rajtuk, inkább martak. A Rokoncseléd novelláskötetem egészen más volt már. Hetvenben jelent meg öt perccel tizenkettő előtt. Mikorra kijött, engem már kizártak a pártból, utána a kötetet indexre tették. A címadó novella a jogfosztottság éveiből szóló megélt élményem, amikor gyerekként magyarul kérdeztem valamit a társamtól az iskolában. Azonnal felcsattant a tanító hangja „na Slovensku po slovensky” — Szlovákiában szlovákul (kell beszélni). Ezért a mondatért a könyv indexre, én párton kívülre kerültem. Később a könyv visszakerült a könyvtárakba, most már ott van újra. Négy-öt éve változott meg ez így. Előtte jöttek a bajok. — Nem is kell megkérdezni — miért tért át a szatíráról a vérkomoly novellára... — Nem volt kedvem már nekem sem humorizálni, sem szati- rizálni. Ezt éreztem: nem tudok javítani már a szatírával semmit az életen. Hetven után minden ellehetetlenült. Mindez együtt adta, hogy a novelláim a jelenből és az átélt közelmúltból realisztikusan ábrázolnak történeteket, tanulságokat. Sokat adok a befejezésre, mindig erős poénra megy ez nálam. Talán érthetően a Rokoncseléd című novellám a legkedvesebb nekem, a második kötetből, ami nemrég jelent meg, Az anyám udvarlóiból talán ugyancsak a címadó novellám. De így vagyok A kisemmizett fiú című írásommal is, amit a rádió bemutatott. Hiszek a novellában, a rövid írásban, ez a kor is ilyen... — Hideg, meleg, gyors változás, mint odakint a tél. — Igen, azt hiszem kapaszkodó mindig kell, most különösen. A rövid próza ilyen. Gyors reagálás a változásokra. Igyekszem is közel kerülni azokhoz a görcsökhöz, amik a kort jelentik, éppen ezért volt időszak, amikor meg sem jelenhettek. Tehát más is így vélekedik róluk... — Milyen a fogadtatásuk a közönség körében? — Egy nyitrai magyar diáklány azzal állt fel a találkozón, hogy az utóbbi idők legszomorúbb novelláit írtam. Azt Grendel Lajos szerkesztette, a második kötetet. Kilenc év hallgatás után közölt a Palócföld tőlem először. Ok számon tartottak, kértek tőlem írást, akkor, amikor én már magam sem hittem. Ez nem mindegy tehát. Mindez jó tíz éve történt, az akkori szerkesztővel innen „oda át” rándulva elbeszélgettek egy üveg bor mellett, hogy ne nagyon kö- zölgessen engem... — És? Hogyan reagált? — Megitta a bort és további írásokat kért tőlem. Ez a hagyomány megmaradt máig. Ardamica Ferenc az ötven évével a fiatal nógrádi, salgótarjáni novellisták között helyezkedik el. De hát, negyven alatt... nincs is igazi novellista. T. Pataki László
