Új Nógrád, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-23 / 46. szám

1991. FEBRUAR 23., SZOMBAT C SALGÓTARJÁN ÉS KÖRZETE D PálJálvára kerül? Ingyenkonyhás huzavona Acélgyári dinasztia sarja Fenyeget a munkanélküliség réme?!... Akár tetszik, akár nem, be kell látnunk, hogy Salgótarjánban is egyre gyarapodik a segítségre szorulók, a fedélnélküliek, a sze­gények száma. Olyan embereké, akik ilyen, vagy olyan ok miatt, de az élet perifériájára szorultak. Egy felmérés szerint mintegy hétszáz ember vár valamilyen se­gítségre. A többi között, ezért is döntő az ingyenkonyha megteremtése. Ez olyan lehetőség, hogy akinek másra nem telik, legalább ily módon kapjon egy tál meleg ételt. Jó szándékú elgondolásokból nincs hiány. Először a forgácsi kultúrotthont szemelték-ki illeté­kesek e célra. A terv anyagiak híján kútba esett. Pedig segít a Vöröskereszt is. Olasz élelmi­szer-adományból egy hete átad­tak az önkormányzatnak napi hatvan fő részére — a hét hat A megyeszékhelyen egy egész városrészt — Baglyasalját — érinti a vezetékes gáz küszöbönál­ló bevezetése. Az előkészületek már megtörténtek, az ott lakó családok mintegy hatvanöt, het­ven százaléka vállalta a gerincve­zeték megépítésével kapcsolatos költségeket. A gáz bekötése a Pe­tőfi, a Frankel Leó, az Erkel ésé'á Szamuely utcát érinti, de gáz fűti majd a kenyérgyár ott lévő üzemé­nek kemencéit is. Ok oroszlán- részt vállalnak a megvalósítás­ban, ugyanis a vasúti sínek alatt napjára számolva — tizenhét hét­re elegendő élelmiszert. Olyan dúsított levesport, fagyasztott, szárított marhahúst, amelyet a megadott adagban csak fel kell vízzel főzni. A legújabb elgondolások sze­rint, első lépésként, most a bánya­gépgyári kultúrotthon ad otthont az ingyenkonyhának. Pillanatnyi­lag festenek, várják a TIGÁZ-t, és ha a KÖJÁL megadja a szükséges engedélyeket, jövő hét végén, vagy legkésőbb március első napjaiban indulhat a konyha. A szükséges személyzetet az önkor­mányzat biztosítja. < Ez a pillanatnyi lehetőség. Egy fogas kérdés marad. A távolságot miként sikerül áthidalniuk azok­nak, akik, mondjuk a Besztercé­ről, a Kemerovóról, vagy csak a városközpontból szeretnének el­jutni oda? vállalták a gázcsövek átvezetésé­nek költségeit. Március első nap­jára a városrész önkormányzati képviselője gyűlést hívott össze, ahol az érintett családokkal rész­letesen megvitatják a tennivaló­kat. Ott lesznek a tervezők, a kivi­telezők, az önkormányzat műszaki osztályának és az OTP-nek képvi­selői is. Ezen az összejövetelen szeretnék megalakítani hivatalo­san is a gáztársulást, hogy a nya­rat követő fűtési szezonra már gázzal lehessen főzni és melegíte­ni a lakásokban. Vilcsek László beleszületett az acélgyári közegbe. Az édesapja, annak valamennyi testvére, a rokon­ság szinte minden egyes tagja a gyárban dolgozott, vagy dolgozik, így aztán kissé fölöslegesnek is tűnik a kérdés, mi köti Vilcsek Lász­lót ma, 1991-ben ehhez a nagy kö­zösséghez? — Ha meggondolom, tulajdon­képpen minden. Apám tizenkét éves korától járt ide, több mint negyven évet húzott le a hengerlői pácoló- ban. A nyugdíj előtti öt-hat évet töl­tötte a rendészeten. Amikor már a kezében volt a nyugdíjaspapír, ak­kor sem pihent, minden áldott nap bejárt a gyárba. Akár volt dolga, akár nem. Egyszerűen nem tudott otthon maradni. Mi sem volt termé­szetesebb, mint az, hogy gyermek­koromban engem is gyakran kézen fogott és hozott be ide a mindig hangos, zúgó, zakatoló, általa szent­nek tartott gyárba. így történt, hogy Vilcsek László számára egy csöppet sem volt kétsé­ges, hogy egyetlen munkahely lé­tezhet számára, az pedig csakis az SKÜ lehet. Villanyszerelő-tanuló lett. Amikor fölszabadult, volt szak­munkás, művezető, főművezető, jelenleg a villamosközpontban elektrikus. — Büszke vagyok arra, hogy a fiam is az én szakmámat választotta, ugyancsak itt az acélgyárban vil­lanyszerelő. — A régi, állandónak tűnő acél­gyár most valahogy „indulóban” van, sok az újfajta elképzelés, terv, hogy egyáltalán talpon tudjanak maradni. Sokat hallani az acélipar válságáról, ott van a szomorú ózdi, diósgyőri példa. Mi a véleménye ezekről a dolgokról? — Elgondolkodtató. Föllazult körülöttünk minden, nem csak a gyárban, de az egész országban is. Mindezek ellenére bizakodó va­gyok, hiszen egy acélgyár mégsem omolhat össze, egyik napról a má­sikra. Közelebb van a negyven év, mint a harminc, amit már eddig itt töltöttem. Elmehettem volna már többször is. Nem a gyávaság, vagy a megszokás tartott vissza, hanem Következő össze­állításunkban: Mi lesz a karancsberényi pártházzal? Gazda az önkormányzat Kormányrendelet értelmében január elsejétől az egészségügyi alap­ellátás megoldása mindenütt az önkormányzatok hatáskörébe került, így történt ez Salgótarjánban is. Á héten Cserháti József alpolgármester és dr. Reichard Jenő, a megyei kórház igazgatója folytatott tárgyaláso­kat az átadás-átvétel ügyében. Nem kevesebb mint húsz felnőtt- és tíz gyermekorvosi rendelő további sorsáról van szó. Eddig ugyanis a kór­ház felügyelete és hatásköre volt a mérvadó, most a fenntartás, az egész­ségügyi személyzet fizetése az önkormányzat dolga lett. Ez mintegy öt­venmillió forintot tesz ki, amit a városi költségvetésnek a társadalom- biztosítás átutal. Az átállás csöndben és látványosság nélkül magtör­tént, sokat segített az önkormányzat egészségügyi és szociális bizottsá­ga az előkészítésben és a kórház sem gördített akadályokat a javasolt megoldásokat illetően. Jelenleg az ügyelet is megoldott, viszont jó fél év múlva a mostani ügyeleti rendszert szükséges lesz átszervezni. Gázosügy Vendég Suomiból A finnek szigorúan ragaszkodnak a magyar rokonsághoz. Úgy tartják, ennek a két kis népnek, Európa közepén és északi részén valami­ként össze kell tartania, hisz az ősi időkben egy helyről indultunk egy­koron... Ezekkel a gondolatokkal érkezett a ftnnórszági Vantaaból Liisa Lotta Nurmela, az egyik ottani iskola tanítónője. A vendéglátó, a Kodály Zoliin Általános Iskola meghívásának'tett eleget két tanít­ványával együtt. Amikor beszélgettünk, a vendég­látó iskolában éppen ünnepség volt, ennek tiszteletére Liisa Lotta felvette eredeti finn népviseleti ru­háját, amit már nyolc éve visel kü­lönleges alkalmakkor. — Közép-finnországi viselet, nagyon szeretem — mondja. — Ruovesiből való, amely az ország egyik legszebb része, a tavak terüle­te. Liisa Lotta huszonöt esztendeje tanít tíz-, tizenegy éves gyerekeket, hisz Finnországban hétéves korban kezdődik az első osztály. — Először jár Magyarországon? — Igen. De emlékeim vannak régebbről, mert a szüleim annak idején jártak Magyarországon. Ma is őrzöm azt a kis népviseletes ba­bát, amit innen hoztak. Salgótarján­ról már sok mindent tudok, hisz az én iskolám diákjai, és a salgótarjáni gyerekek között évek óta állandó a levelezés, sőt, rendszeresek a láto­gatások is. Ennek köszönhető, hogy én is itt vagyok. — Hogy tetszik a város? — A központja nagyon modem, ami pedig külön megkapott, csodá­latos a környéke, a várromok, a várost övező hegyek. — További programok? — Felsorolni is sok. Jártunk Egerben, ami azért volt érdekes, mert Finnországban nincsenek ilyen régi történelmi városok. Ven­dégeskedtünk a kemerovói piros iskolában, részt vettünk finn—ma­gyar esten, bemutatkoztunk a pol­gármesternél, ma pedig farsangi bálra vagyunk hivatalosak. Az kü­lön öröm, hogy családoknál lakunk, így egy kicsit bepillanthatunk a magyar családok életébe. — Elérkezett a búcsúzás pillana­ta, holnap indulnak haza. Milyen érzésekkel szállnak repülőgépre? — Visszük a barátság üzenetét, reméljük, még sok évig megmarad. Ami engem érint, máris úgy érzem, hogy visszavágyom, remélem eljö­vök még egyszer Salgótarjánba. talán a hűség. Most pillanatnyilag talán senki nem tudja, hogyan is lesz tovább. Mégiscsak háromezer em­ber kenyeréről van szó. Meg per­sze ezeknek a családjáról. — Többször esett róla szó — ta­lán a felhajtás is nagy volt körülötte —, hogy lenne magánvállalkozó, aki szőröstül-bőröstül megvenné az egész gyárat... — Ezt nem tartom komoly dolog­nak. Hallottam, hogy hivatalosan is felértékelték az itt lévő vagyont, a milliárdokat pedig mellényzsebből kifizetni nemigen lehet. Ez egy fé­szernél, netán valamilyen csarno­knál még elmegy, de egy acélgyár­nál nem. Egy műhelyt el tudok kép­zelni, hogy megveszi valaki, de itt meg kell állni. — Már több mint elképzelés, hogy az olasz ILVA részvénytársa­ságot alapítva résztulajdonosa lesz a hengerműnek, ami megint csak új­donság. — Erről sok a szóbeszéd, arról meg főként, hogy az ILVA-nak miért ötvenegy százalékos a részvé­teli aránya. A hengerműbe szállnak be, amibe sok milliót invesztált a gyár, ahol eladható terméket csinál­nak. Ez volt a fejlesztés középpont­jában, a gyár többi része meg szép lassan tönkrement. Az embernek fáj a szíve, amikor hallja, hogy a sósav-regenerálóban a víz még csak át sem folyt a csöveken, máris gépe­ket telepítettek le oda. Megvették a mikrohengerlőt sok millióért, azóta is áll. A hengermű sorsa egyenesben van, de felvetődik a kérdés, mi lesz a többivel? Ennek a gyárnak az volt az erőssége, hogy egyik rész baj esetén kihúzta a másikat a „csává­ból”. A legnagyobb gond, hogy bi­zonytalanok az emberek, senki nem tud semmit, a munkanélküliség réme minket is elért. Ott van a gyár­kapuban. — Maga szakember, miként látja a saját jövőjét? —.Nézze, én elektrikus vagyok. Villamos energiára, az azt irányító központra mindig szükség lesz. Ez a gyár szíve, e nélkül megáll az élet. Szakember mindig kell, lehet, hogy az nem én leszek persze. Ötvenhá­rom éves vagyok, mihez kezdenék másutt. Nem csoda, ha azt mondom, innen szeretnék nyugdíjba menni. De olyan gyárat szeretnék, ami biz­tos jövőt ad, ne rettegjünk attól, hogy valamelyik nap közük, nincs szükség a munkára... Valahogy el­vesztettük a munka, a munkahely becsületét, biztonságát. Valamikor még a rendőr is azt nézte a személyi­ben először, van-e és hol munkahe­lye? Most meg? Hol vagyunk már ettől. A fiam huszonnyolc éves. Mi lesz, ha őt küldik el, mondjuk, egy hét vagy egy hónap múlva? Elmegy munkanélkülinek?... A testet és a lelket is gyógyítja Szemérmesen hallgattunk arról a sok ezer emberről, akinek vala­mely okból szüksége van baleset, vagy súlyos betegség után az egészséget helyre hozó gyógytor­nára. Ijedten fordítjuk el a fejün­ket, ha nehezen járó, bicegő, ne­tán béna kezű embertársunkat megpillantjuk. Dr. Végh Györgyné gyógytor­nász szerint naponta nyolcvan, száz beteg keresi fel a salgótarjá­ni rendelőintézet tornatermét, hogy ott a szakemberek segítsé­gére legyenek a testi-lelki bajok leküzdésében. — Hogyan lesz valaki gyógy­tornász? — Kell hozzá némi családi in­díttatás, volt súlyos beteg a csalá­domban, továbbá szükséges a mozgás szeretete, érdeklődés az emberek gondja, baja iránt. Érett­ségi után először képesítés nélkül dolgoztam, ugyanis akkor csak kétévenként volt felvételi. Aztán a budapesti gyógytomászképző szakiskola hallgatója lettem. A többi ment a maga útján. — Ott jött rá, hogy ez a magá­nak való pálya? — Nem, mert én már úgy mentem oda, hogy kizárólag ezt akarom csinálni. Viszont az em­ber ott ismeri meg a nehezét. Emberekkel foglalkozunk, még­hozzá beteg emberekkel. Akik türelmetlenek, nemegyszer elke­seredettek, a tűrőképességük időnként csekély, bizalmatlanok. Aki testileg megsérül, azt először lelkileg kell talpraállítani. — Vannak látványos sikerek? — Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, keveset tehetünk. Aztán ez a pillanat elmúlik, és megint a bizakodás kerekedik felül. Vannak örömteli dolgok is. Volt egy gépkocsivezető bete­günk, akit baleset ért, megbénult a karja. Két év megfeszített munká­jával elértük, hogy meggyógyult és ma megint a volán mögött ül. — Ez mesterség, vagy hivatás? — Az én számomra hivatás. Megtanítani az embereket arra, hogy súlyos betegség, vagy bale­set után ne érezzék magukat keve­sebbnek, hanem azzal a lehető­séggel, ami megmaradt számuk­ra, próbáljanak meg teljes emberi életet élni. Ez pedig nem kevés. im-my 5 SALGÓTARJÁN ÉS KÖRZETE Tanácskozik az önkormányzat Salgótarján. Február 25-én, hétfőn délután kétórai kezdettel tanácskozik a város önkormány­zatának képviselő-testülete. A tét nagy, ez alkalommal döntenek a városi képviselők az 1991-es év gazdasági programjáról, a tervről és a költségvetésről. Megvitatják a helyi autóbusz-közlekedés díjá­nak megállapításával kapcsolatos rendelettervezetet, valamint egyéb más, Salgótarján egészét érintő kérdésben határoznak. Önálló rendőri irodát terveznek Karancskeszi. Önálló rendőri irodát kíván kialakítani a helyi önkormányzat a közbiztonság erősítésére. Átalakítandó helyisé­gük van erre a célra, szolgálati lakással rendelkeznek, s a volt megyei tanácstól támogatást is kaptak tervük megvalósítására. Megnyílt az olcsó áruk boltja Mátraterenye. Homokterenye településrészen a lakosok örömé­re olcsó áruk boltjával üzletel az önkormányzat. A volt tűzoltó­szertárat alakíttatta át erre a célra, amit már korábban is bérbe adtak, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezért nyitotta meg az egységet, mintegy 650 ezer forint értékű indulókészlettel. Első a fűtés és a víz * Etes. Nehéz helyzetben nehéz feladatra vállalkoztak a település önkormányzatának képviselői — jegyezték meg a nemrégiben megtartott közmeghallgatáson a helybeliek. Van már elfogadott költségvetése a képviselő-testü­letnek, csak győzzék a tennivaló­kat, melyeket így rangsoroltak: mielőbb meg kell oldani az orvosi rendelő, s az iskola egyes helyisé­gei fűtésének korszerűsítését, az iskola külső tatarozását, s nem utolsósorban a víztársulat meg­szervezését. A kérdések és hozzászólások többnyire a víz köré csoportosul­tak. Meglepően sokan támogatták a társulat megalakítását, sőt arra is figyelmeztettek, a szennyvízel­vezetést szintén meg kell valósí­tani. Ezeket a véleményeket egy hamarosan indítandó felmérés eredményével kívánják megerő­síteni. Vásároljon az önkormány­zat hóekét —javasolták egyesek, s a hóeltakarításhoz segítségüket is felajánlották. A sportegyesület tagjai pedig ígérték: felújítják az, orvosi rendelő tetőzetét.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents