Új Nógrád, 1990. december (1. évfolyam, 205-228. szám)
1990-12-13 / 215. szám
4 lüz&znu LÁTÓHATÁR 1990. DECEMBER 13., CSÜTÖRTÖK film SZELLEMESRE!).! ÚJRA, SAM! Tegyék a kezüket a szívükre, tisztelt hölgyeim és uraim: eddig nem igazán hittek a túlvilági életben. A láthatatlan szellemek formájában közöttünk járó és minden cselekedetünket féltő figyelemmel kísérő szeretett elhunytaink verziójáról pedig lényegretörően, mindössze egyetlen, mindent eláruló kézlegyintéssel tolmácsolták tömör és velős véleményüket. Bár kár tagadni, olyanok is élnek közöttünk, akik ezen álláspontunkat meghallgatva, tapintatosan és testvériesen, s mindenekelőtt linont célzásokkal utalásokat tesznek elmebéli állapotunkra és minden anyai gondosságot lepipálóan javaslatot tesznek számunkra, a szerintük egyetlen számításba jöhető megoldást illetően, melyet a kezelés címszó alatt ismertet az orvostudomány. A helyzet pedig korántsem ilyen egyszerű. A napjainkban egyre többször valósággá váló „csodák márpedig vannak” megállapítás jól kitaposott nyomvonalán haladva már csak egy ugrás a szellemek létezéséről szóló fáma. Sam Wheat (Patrick Swayze) New York-i banktisztviselő gondtalanul és boldogan él hangulatosan berendezett lakásában az elbűvölő Mollyval (Demi Moore). Fiatalok lévén őrülten szeretik egymást, így aztán megállás nélkül dúl a love a meghitt családi fészekben. Éltíek és turbé- kolnak. mint a galambok, tel jes az összhang közöttük. Csak Molly durcáskodik néha. de annak aztán alapos oka van. Sam ugyanis nem hajlandó azt mondani neki: szeretlek. Helyette állandóan azt búgja igézőén kedvese fülébe: detto (ami körülbelül annyit tesz: én is). Tudniillik Sam szerint már lejáratott, elcsépelt szó a szeretlek. És hát végül is nem a szavak Szellemek márpedig 'annak! számítanak, hanem az érzelmek. Mint derült égből a villámcsapás, beüt a mennykő: egy színházi este után Molly szeme láttára, az utcán egy férfi megöli Samet! És lássunk csodát — Sam mégis a földön marad. Szellem formájában. Ő mindent lát és hall, őt azonban senki. Egy köztörvényesen belevaló, szélhámos kuruzsló asszonnyal tud egyedül kommunikálni. Szüksége is van rá, hiszen kedvesét meg akarják ölni. És valahogyan jelezni kell a szeretett Mol- lynak, hogy „vele van” és „továbbra is szereti őt”. A kapcsolatteremtés kulcsszava: detto... A filmben love-story, krimi- és vígjátékelemek keverednek egymással, mindvégig kellemes perceket okozva a nézőknek. Jerry Zucker kiváló mozijának üzenete többféleképpen is értelmezhető, de ezt hagyjuk a nagyérdeműre. A Ghost-ty nem véletlenül kapta hazánkban „az év filmje” kitüntető címet. Semmi kétség: film- történeti kuriózum. Megtekintése után bizonyára sokak kezdenek hinni a túlvilági életben, a szellemek létezésében. Detto... Szilágyi Norbert Ghost — Szellem írta: Bruce Joel Rubin Operatőr: Adam Green- berg Zene: Maurice Jarre Főszereplők: Patrick Swayze, Demi Moore, Whoopi Goldberg. Rendező: Jerry Zucker . Amerikai, szinkronizált Forgalmazza: Duna Film BÁTORTALAN OPTIMIZMUS Nagyon aktuális ma a magyar kultúra veszélyeiről és reményeiről véleményt cserélni — a legnagyobb nyilvánosság előtt is. Ezért tartjuk példamutatónak Bódi Tóth Elemér felelős szerep- vállalást tanúsító cikkét e témakörben. Elfeledni a bajt: bűn: kimondani: kötelesség. Figyelmeztetni a veszélyekre — szerintünk — nem a „szellem munkásainak nyavalygásai". Nyilvánvaló mindezekből, hogy a „Vészharang” (Új Nógrád 1990. december 6.) írójával nem tudunk egyetérteni. Sem általában, sem a tényekét tekintve; még inkább nem a példaként említett megyei könyvtár esetében. A magabiztosan ítélkező és kioktató hangú „1-ed” állításainak cáfolásához nem a szükséges és természetes „szakmai elfogultság” érveit sorakoztatjuk fel, hanem a valós tényeket ismertetjük. A kongó ürességű — ami bármikor tapasztalható —’ könyvtárnak évenként több mint nyolcezer beiratkozott olvasója van. Az olvasók látogatásainak száma évenként meghaladja a 100 ezres alkalmat (napi kb. 350 fő) és a 200 ezer egységnyi kölcsönzést (számszerűen'ezek mellett nem is említve a helyben használt információhordozó dokumentumokat). A rendszeres olvasók és más — a különböző szolgáltatásokat alkalmanként igénybe vevő személyek — több mint ezernyi rendezvényen vehetnek részt (csoportos foglalkozások, óvodások, általános iskolások, középiskolások számára; nyelvtanfolyamok; közösségi összejövetelek; író-olvasó találkozók; irodalmi estek; pedagóguskonzultációk; videofilm-vetítések; kiállítások; zenei műsorok stb.). Vehetnek és vesznek is részt a mi tapasztalatunk szerint! Mi — szerencsére nem hivatkozunk, hivatkozhatunk az érdeklődés és igények hiányára. Mi azt tartjuk bizonyítottnak: a művelődés társadalmi — óvodástól nyugdíjasig — valóságos szükséglet. Bár minél teljesebben meg tudnánk ennek felelni a jövőben is! (?) Mert intézményünkben nem a kultúra- szomj elapadásától félünk, hanem az a gondunk, hogy miként fogadják olvasóink a hírlapok, folyóiratok, s a könyvek beszerzésének radikális (30—50 százalékos) csökkentését, amire az infláció és az állami finanszírozás csökkenése kényszerít minket. Ez nem elsősorban könyvtári, szakmai probléma, hanem társadalmi. Ugyanis a megfelelő könyvtári szolgáltatás biztosítása jogos állampolgári követelmény és elvárás. Az „ürességtől kongó könyvtár” víziója felületesen minősítő látszatcsalódáson alapul. A zsúfoltság, a sorban állás, az egymást zavaró magatartás, a csend és rend hiánya tenné talán elégedetté a cikkírót? Mi ennek ellenkezőjét terveztük: korszerű Európa-szintű művelődési intézmény létrehozását és megőrzését. Azt akartuk, az intézményi terek körültekintő elhatárolása, az időbeli igénybevétel nagyvonalú lehetősége (hétfőtől péntekig 10—19 óráig; szombaton 9—17 óráig) módot adjon arra, hogy minden olvasónk és látogatónk a legkedvezőbb, legnyugodtabb körülmények között művelődhessen. Ez nem látszat, nem felületes tapasztalat, hanem a valóság. A tényeket, az igazságokat mondjuk ki és minősítsük! Akkor is, ha a társadalmat, akkor is, ha egy intézményt ítélünk meg! A megyei könyvtár állami, költségvetési intézmény. Csakis állami támogatással működtethető. Az anyagi feltételek biztosítása, megteremtése teljességgel sem az olvasókra, sem az intézményre át nem hárítható. De részben is csak módjával (aminek a lehetőség szerint jól eleget teszünk.) Lehet, hogy „szerencsétlen intézmény” vagyunk, leszünk)?) az állami önkormányzati támogatás szempontjából, de arról mindenkit értesíthetünk, hogy — a cikkíró alaptalan feltételezéseivel szemben — a büfé működéséből egyetlen fillér bevételünk sem származik. Ez nem üzleti ügy, hanem olvasóink számára a legkedvezőbb és indokolt szolgáltatás. Mi bátrak vagyunk kijelenteni, hogy a művelődés és informálódás igénye és szükségessége nem csökken a jövőben sem. Bátortalanok vagyunk azonban abban, hogy az országra szóló, demagógiát sem nélkülöző „kultúratámogató” ígérgetéseket komolyan vegyük, és mi is hirdessük. Mi csak azt tehetjük, amit lehet, és nem azt, amit kellene — sajnos! A művelődés nehéz napjaiban (éveiben?) a felületes ítélkezés, a kellő ismeret hiányában az egyik leglátogatottabb művelődési intézményt kimondatlanul szükségtelennek ítélő vélemény közreadása nagyon veszélyes lehet! Még akkor is, ha 1 -ed(i). Szabó Ernőné Idősek klubja Hollókőn — Hollókő—Ofalu. Az idősek klubja 1985-től fogadja a munkában megfáradt öregeket az Ofalu egyik szépen helyreállított műemlék házában. Napjainkban tizennyolcán töltik itt idejüket hímzéssel, kézimunkázással, varrogatassal, televíziózással, olvasgatással. Balogh Bertalanná klubvezető elmondja, népszerű a klub az öregek körében, hiszen napi ellátást, orvosi felügyeletet is kapnak itt. R. Tóth Sándor képei HOGYAN LETT MEGYESZÉKHELY SALGÓTARI í \7 (.1) A megyei tanács Salgótarjánban A megyeszékhely közigazgatási feladatainak ellátásához a feltételeket biztosítani kellett. 1950. január 4-én már vizsgálták a salgótarjáni körülményeket, és korábban megkezdődött a megyei apparátus egyes részlegeinek átköltöztetése. A tankerületi főigazgatóság a Madách Gimnáziumban zsúfolódott, az „újonnan létesült mentőállomás három szállodai szobában volt", az állami mezőgazdasági birtokok alközpontja a volt polgármesteri lakásba került. A helyzet megoldatlanságát telezte dr. Kovács Jenő alispán: a hivatal átköltöztetése „csakis nagyobb arányú építkezés sürgős megvalósításával, azok befejezése után lenne biztosítható’'. 1950. január 13-án Nagy Lajosnak, a város akkori polgármesterének szobájában készült jegyzőkönyv tanúsága szerint, a megye alispánja attól óvott, ha: „a megyeszékhely áttelepítésével kapcsolatosan a tisztviselők új lakásokba költöznének, esetlegesen visszatetszést keltene a város lakosságánál, hogy ők az építkezések után sem juthatnak lakáshoz. Tekintettel arra. hogy Salgótarján kifejezetten bányász- és ipari város, politikai szempontból ez a körülmény is mérlegelendő lenne". A megoldást a Szabad Nógrád 1950. május 27-i száma tartalmazta: ..Mivelhogy Salgótarján megyeszékhely lett, szükségessé vált új megyeháza építése. Az építkezés a közeljövőben indul meg". Az új alkotmány szerint létrejött megyei tanács 1950. június 15-én Balassagyarmaton alakult meg. Gerst János elnökletével. Nógrád megye utolsó főispánja 1948 és 1949 között Szkladán Ágoston volt. Amikor ő külügyi szolgálatra került, már nem neveztek ki a megyében új főispánt, így az alispán az ügyüket is vitte és égy személyben volt első számú megy evezető is. Az elnök—1950. március 15-től alispánként dolgozott Nógrádban — Baranyából ideszármazott bányász volt, aki hat hónapos közigazgatási tanfolyam elvégzése után kísérelte meg az új, szovjet típusú államigazgatás megyei és helyi szerveinek létrehozását, működésének beindítását. (1950. december 29-én gyors lefolyású betegség után Balassagyarmaton 42 évesen meghalt.) A megalakult megyei testület úgy határozott 1950. július 17-i ülésén, hogy „Salgótarjánban kirendeltséget létesít", amely „egy, esetleg két szobából fog állni, és itt állandóan fog tartózkodni 2—3 tisztviselő". Hogy mikor került ténylegesen át a megyei tanácsi testület működését tekintve Salgótarjánba, azt pontosan nem tudtuk az írásos források a!apján meghatározni. 1951. november 21-én a megyei tanács végrehajtó bizottsága még Balassagyarmaton ülésezett, a következő jegyzőkönyv, amelynek dátuma 1951. november 30., már Salgótarjánba került rögzítésre. Valószínű tehát, hogy ez az utóbbi dátum a testület ide költözésének napja is. A tanács — tehát a nagyobb testület — munkájáról rögzített adatok szerint 1952. január 23-án ülésezett első ízben Salgótarjánban. Az új szervezet, új módon kísérelt meg dolgozni. Tagjai egy részének felfogását tükrözheti Kudela József, az MDP városi titkára, megyei tanácstag véleménye, amely szerint: .fő feladatunk tehát az ellenség felkutatása és leleplezése. A kemény harcosokat az jellemzi, hogy mindig felmérik az ellenség erejét. A partizánok nem egyszer maroknyi csoportja verte meg a német haderő nagyobb egységeit. Nekünk is így kell harcolnunk”, A megyei testület tevékenységének színhelye megváltozott. A költözködés a nyilvánosság teljes kizárásával történt. Még a helyi újság sem szólt róla. A megyei tanácsház építéséről körülbelül félévente megjelent egy-egy rövidebb-hosszabb újsághír. Tudunk arról — egy 1951. január 8-i tudósításból —, hogy jobban menjen az építkezés, önálló pártszervezetet hoztak ott létre. Februárban ifjúsági védnökség alá helyezték az építkezést. Az építők 950 000 darab téglát — bár sokat tönkretettek — építettek be, és eredetileg 453 ablaka, 250 szobája volt az épületnek. Az utolsó tudósítás 1952. március l-jén keletkezett. A megyei tanács dolgozói és az építővállalat dolgozói együttesen beszélték meg a sok kivitelezési hibát. Ebből azt tudtuk meg, hogy 12 millió forintba került az építkezés. Három és fél millióval többe, mint amiről a tent készült. Rosszak voltak a csapóajtók, rossz volt a fűtés, hullott a vakolat. ,Az autószín szerelőgödreit olyan mélyre készítették, hogy azt 2,5 méteres ember sem érné végig ”. A hibák okát a megbeszélésen részt vevők — az újságíró szerint—abban látták, hogy: ,Az épület tervezői—azt mutatják a tények — nem foglalkozhattak eléggé a Szovjetunió építészetének tapasztalataival". „Ez az egész épület álmonumentális és nem valódi építészet." Nógrád megye közigazgatásához, ha lassan is, hosszú évek alatt, de kialakultak a feltételek. Az újonnan megkapott szerepkör nehezítette a városi tennivalók végzését. A helyzet jellemzésére érvényesnek tartom azt a Szabó Zoltántól származó minősítést, amelyet korábban a balassagyarmati viszonyokról írt: „Gyarmaton a vármegye fontosabb mint a város". Mindez jól kitapinthatóan — a városi testületek elszürkülő gyakorlatában, a döntések megye és város közötti tologatásában és sok más egyébben — szinte napjainkig jelen voltak Salgótarján közigazgatásában is. A jóval későbbi, a 60-as évek közepétől megindult városfejlesztés nem kapcsolódott e döntéshez. Szükségessége elsősorban abból eredeztethető, hogy Salgótarján fejlődése 1943—1944-re megakadt. A háború utáni években a városban hosszú ideig nem folyt fejlesztő munka, a város „lelakottá" vált. Ebből az állapotból mozdult ki, és indult el a városépítés, amelyhez sokféle — jó és kevésbé jó — érdek kapcsolódott. Dr. Horváth István _Jc
