Új Nógrád, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-30 / 204. szám
4 unman KULTÚRA 1990. NOVEMBER 30.. PÉNTEK Könyvespolcra Bírákhoz és barátokhoz Nem akarom elcsépelni a sokat emlegetett „damaszkuszi út" szóképet, de jobb se kínálkozik Szabó Lőrinc kálváriájáról olvasva. Minden rendszerváltás újrafogalmazza a politikai-erkölcsi értékrendet, azaz kirekeszt és számon kér. Ez történt 1945-ben is, amikor a fasiszta diktatúrát egy más nevű, de (több évtized távolából már látjuk) hasonló diktatúra váltotta föl. Azt a baloldaliságot tekintette egyetlen értéknek, értékmérőnek, amelyet a tőlünk keletre lévő a háborúban győztes Birodalom képviselt és valósított meg. Történelmi tragédiánk, hogy mi - úgy is, mint a háborúba belesodródó, majd a háborút elveszítő nép - egyiket sem választottuk! A dilemma: a választás kényszere és lehetetlensége lökte a sínek alá József Attilát még jóval a háború előtt, amikor felismerte, hogy a Hitler és Sztálin „szocializmusa" közötti különbség nem lényegi; mindkettő totális diktatúra. Tovább bonyolította a képletet és helyzetet a sokat emlegetett Molotov-Ribbentropp paktum, amely egy időre meghőköltette, csaknem lehetetlenné tette Európában a baloldali mozgalmakat. (Következményeiben, például néhány országhatár átszabásában még ma is hat ez a paktum!) Mit tehetett (lehet) ilyen abszurd, kényszerhelyzetben egy magyar értelmiségi, író, művész? Voltak, akik egyértelműen csatlakoztak, elkötelezték magukat valamelyik ideológia és hatalmi csoportosulás mellett (ez volt a kisebbség), míg a többség alkalmazkodott és kivárt. Igyekezett megőrizni a szuverenitását, legalább a szellemi függetlenségét, ha már az egzisztenciálisat nem is tudta. Mert hiszen élni azért kellett valahogyan. Ma. 1990 őszén már tolerúnsabbak, megértőbbek vagyunk, lehetünk Szabó Lőrinc megítélésében, mint voltak bírái-bírálói 1945-ben. Éppen, mert már ismerjük az akkori bírálók viselt dolgait, behódolását egy szintén diktatórikus módszernek, amely semmivel nem volt Mentőbicikli Az olajválság begyűrűzött Kubába. Efelől nem lehet kétség, mert a leghitelesebb forrás, a szovjet APN-ügynökség adta-hírül, hogy a Szovjetunió már az idén is jelentősen csökkentette, jövőre pedig dollárért és világpiaci áron adja Kubának is a nyersolaját. A bejelentés sajátos fogadtatásra talált a szigetországban. A Novos/tvi azt is tudni véli, hogy első lépésként azonnal a leiére csökkentették az eddig sem bőséges lakossági kvótát, a közúti járműforgalmat pedig drasztikus módon korlátozzák: a 172 kilométeres távot nem lehet túlhaladni. A kabalisztikus 172 eredetére nincs utalás, de az bizonyos, hogy 250 felügyelőt már ki is neveztek e döntés ellenőrzésére. Már most fölmerülhet, hogy mi módon utazzon, akinek nem jut benzin, vagy elfogy alóla a kilométer? Erre is van megoldás. A kormány úgy döntött, hogy nem olajat, hanem biciklit vásárol. A mentesítés már útban is van: 250 ezer bicikli tart Kuba felé-Kínából. iwiwwiiiiii'iiiiiwiiimiMminw i 'iiMiiiiniwiiTiTíMrc'Tir-nitTnTioípwpiiPinitiwttr'Tiiii^tYWirTOwmrH kíméletesebb ellenfeleivel (sőt saját híveivel szemben sem!), mint az 1945 előtti rezsim(ek). Szabó Lőrinc helyzete, meghurcoltatása ezen is kínál ma több tanulságot, anélkül, hogy le kívánnunk ..lordiiam a mai, aktuálpolitika nyelvére. Azért marasztalják el 1945-ben, mint írót és újságírót, mert - úgymond - „kiszolgálta a fasiszta rendszert”. Igaz volt-e a vád? Szabó Lőrinc 1945 tavaszától őszéig írott naplójában, az igazoló bizottságoknak írott önéletrajzaiban kétségbeesetten védekezik, tiltakozik. Nem érti a vádat, mert rosszhiszeműnek, kicsinyesnek tartja azt. Mindenkor szuverén individuumnak tartotta magát, aki nem hódolt be és meg semmiféle ideológiának, hatalomnak. De mint minden humán értelmiséginek(?) neki is imponált az Erő, amely egyfajta rendet teremt a világban. Sokat - és vádként - emlegetett 1928-ban írott versében (Vezér) ezt fogalmazza meg - jóval Hitler fellépése előtt. Ekkor még mit sem sejt, tud arról, hogy ez az erő egyszersmint erőszakot is jelent. Mentségére el kell mondani, hogy ebben nem volt egyedül, mert az európai értelmiség legjobbjait is megszédítette egy pillanatra az erő kultusza (kit a Hitleré, kit a Sztáliné). Az 1945-ös év, a háború és a meghurcoltatás élménye józanítja ki Szabó Lőrincet, s másokat is. A szellem embere soha nem szolgáltathatja ki magát semmiféle hatalomnak, politikai erőnek; mert éppen az ihletforrását zárja el ezzel. Elmondta ezt Szabó Lőrinc a lillafüredi írótalálkozón, sőt Weimarban is, mintha megsejtette volna, hogy jönnek rendszerek, amelyek éppen az „elkötelezettséget" tartják legnagyobb írói erénynek. Nem véletlen, hogy 1945-ben - többek között - éppen az a Kassák kel Szabó Lőrinc védelmére, aki Kun Bélának is nemet mondott 1919-ben. Sorsa később, az ötvenes években egy bárkára sodorta (megint csak többedmagával) Szabó Lőrinccel, mert Révai Józsefék sem tűrtek el semmiféle szellemi ellenállást, szuverenitást. A kötet szerkesztése, s az értelmező tanulmány Kabdebó Lóránt munkája. Ez utóbbi nélkül nehezebben értenénk magukat a történéseket, a napló, a bíráknak írottak utalásait. Úgy mutatja be az esendő embert, hogy még jobban megismerjük és csodáljuk a költőt, az alkotó művészt, aki éppen a verssel, az alkotással lesz úrrá a méltatlan körülményein, azáltal, hogy az életrajz fájdalmas mozzanataiból is az életművet építi. Ekkor kezdi ugyanis írni a Tücsökzenét Szabó Lőrinc. (Magvető K., Bp. 1990.) Horpácsl Sándor Tűzkeresztség bombaevéssel A parancsot megszegni nem lehet! - hirdeti a regula a világ minden hadseregében. Ennélfogva a svájci Colombier kaszárnyájában is teljesíteni kellett a parancsot, amely így hangzott: „Egyétek meg a bombát!” Mint a Le Matin beszámolt tóla, húsz tűzszerész újoncot kívánt ily módon átsegíteni a tűzkeresztségen az ifjú hadnagyuk; mindegyikükbe belediktált 30 grammot a foglalkozás tárgyát képező plasztikbombából. A fiúk akkor már túljutottak a kiképzés első leckéjén: a feljebbvalóddal ne vitatkozz. Ettek tehát és hánytak. Kivéve egy kemény legényt, ő megtagadta a parancsot. Nos, a lap szerint neki mezítelenre vetkőzve kellett átesnie a tűzszerész-tűzkeresztségen... A katonafaragás e sajátos módszere nem találkozott a felsőbb hadvezetés szándékaival, a tisztet letartóztatták, és hadbíróság elé állítják. NÓGRÁD SZÉPÉ ’90 101333 Szavazzon Ön is! GALAXIS 5ü7Mhé* SPORT BUTIK ffl Salgótarjáni Szolgáltató SÜSS“ Szövetkezet }£!mus CIAO S> Kántor Magdolna „1969-ben születtem Romániában, magyar család gyermekeként. Most Salgótarjánban élek, a szüleimmel. A Centrum Áruházban dolgozom. Szeretem a zenét és a táncot. Szabad időmet utazással és tanulással töltöm.” Pintér Krisztina „Salgótarjánban születtem, huszonhárom éves vagyok. A Centrum Áruházban dolgozom 1984 óta. Többször szerepeltem már újságokban. Szabad időmben táncolok, zenét hallgatok és olvasok. Imádok utazni.” Az iskola nagykorúsítása Azok a régi szép idők, amikor megmondta - a Minisztérium, a megye, a szakfelügyelő, a tanács, az OPI (Országos Pedagógiai Intézet), és - talán elsőnek kellett volna írnom: a párt hosszabb-rö-, videbb nevű illetékes osztálya - szóval azok a régi szép idők elmúltak. Azok a régi szép idők, amelyek jószerével végrehajtó masinává züllesztették a tanítót, tanárt, mert még az is meg volt írva valamelyik nagykönyvben, hogy egy anyagrész hányadik órája legyen „kérdve-kibontó”, nos azok a régi szép idők elmúltak. Azok a régi szép idők, amikor rend volt, minden tervszerűen ment, egységes koreográfia szerint, a gyerekek nem buktak meg- az istennek se buktak meg, akármilyen buták voltak, akármennyire nem tanultak -, a tanárok lelkesek voltak és önfeláldo- zóak, eszükbe se jutott, hogy zúgolódjanak csekélyke bérük és a megannyi rájuk testált nem pedagógiai feladat miatt, ám pedagógusnapon könnyekig meghatódtak a fenenagy megbecsülést zengő elismeréstől - szóval: azok a régi szép idők elmúltak. Azok a régi szép idők, amelyek arról nevezetesek, hogy katasztrófába vezették az országot, s szinte kiirtották a felelősségtudatot az ország polgáraiból, amelyek száműzték vagy ki se fejlesztették a dolgozók minőségérzékét - hát igen, azok a régi szép idők véget érni látszanak, s most jönnek aztán a bajok. Felnőttként kell valóban hasznossá tennünk magunkat, s nem csak a saját pénztárcánkra gondolva, mert annak tartalma az ország pénztárcájának a függvénye. Ellentétben azokkal: a régi szép időkkel, amikor a kettőnek- látszólag—«semmiféle kölcsönhatása nem volt. Mert volt, csak nem figyeltünk oda, nem gondoltunk bele, hova vezet, ha az ország adóssága nő, nekünk viszont változatlanul olcsó a hús és a benzin. Az eredmény - az „eredmény”- ismeretes. El kell kezdenünk leszokni arról, hogy elfolyassuk - ilyenolyan-csatornákon az iskolaügy-’ nek jutó ugyancsak kevéske hányadát a költségvetésnek. Mert hiába követeljük, hogy jusson már több. ha azt ugyanígy elfolyatjuk, elpocsékoljuk, elmismá- soljuk - sőt: eltagadjuk! -, akkor nem lépünk előre egy fél sasszét se. Ha az iskolák, a tantestületek nem fognak segíteni magukon, ha az iskolák nem fogják megértetni az önkormányzatokkal, hogy milyen fontos intézményei a társadalomnak, hanem hagyják, hogy „bánjanak velük”, mint a tanácsok tették, akkor kérem megérdemlik a sorsukat. A pedagógusok, de nem a gyerekek! Ha az iskolák eleve nem bíznak az önkormányzatokban, s azt a gyakorlatot folytatják, amit az óvodák kvótaügyében - hogy tudniillik állapítsa meg Állam Bácsi, mert különben bizonyára nem fog pénzt adni a helyi Vezetés saját kisgyerekeik óvodáztatására akkor aztán nem marad más hátra mint a sztrájk, hát így kérem... Hiszen mi is történt óvodaügyben? A Művelődési és Közoktatási Minisztérium a tiltakozások hatására megállapodott a Pénzügyminisztériummal abban,hogy vegyenek le a települések minden állampolgárnak meghatározott „fejkvótájából”, s azt kötelezően különítsék el óvodáskvótára. Most aztán boldog lehet minden óvodapedagógus és velük szolidáris tanító, tanár: el van különítve a pénz. Kötelezően, előírás szerint, mint azokban a régi szép időkben. Ugyanaz a pénz, ami különben is az önkormányzatoké lett volna, s amit azok nyilván enélkül is az óvodákra költöttek volna. Jelzem: ugyanez áll az iskolákra is— hisz kvótától függetlenül a helyi társadalom erejéből kell a fenntartási költségeket a szükségletekhez igazítani. Nyílt levelek irogatása előtt vagy helyett gondolkozni kellene inkább, és észszerűen cselekedni. Ettől kerül jobb helyzetbe előbb-űtóbb az iskola is. M. I. ígéretünkhöz híven, lapunk hasábjain megismerkedhetnek az első megyei szépségverseny résztvevőivel! Ki a legszebb, ki a legvonzóbb? A döntés az Önök kezében is ott van! Szavazzanak! Az Önök voksai döntik el: ki lesz a közönségdíjas? A szavazás módja roppant egyszerű! Nem kell mást tenniük, mint a kiválasztott hölgyről közölt fotókat kiollózni lapunkból és személyesen vagy postai úton eljuttatni a József Attila Művelődési Központ címére: Salgótarján, Tanácsköztársaság tér 13. 3101. A borítékra ne felejtsék el ráírni: Nógrád szépe! Szavazzanak! ne feledjék: a döntés az Önök kezében is ott van! Holnapi számunkban Berki Krisztinával (Salgótarján), Brehó Diánával (Salgótarján) és Szó Elememével (Mátratere- nye) ismerkedhetnek meg olvasóink. Konkoly Thege Réka „A Bika jegyében születtem, 1968-ban Budapesten. Jelenleg a nagybátonyi zeneiskola fuvolatanára vagyok, s emellett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének hallgatója. Hobbim az olvasás, a zenehallgatás.”
