Új Nógrád, 1990. november (1. évfolyam, 179-204. szám)
1990-11-03 / 181. szám
4 tin-nun KULTÚRA 1990. NOVEMBER 3., SZOMBAT Jelenet a darabból Fotó: Gyurién Nincs hálásabb - egyszersmind hálátlanabb - feladat á színikritikus számára, mint amikor a nagy- közönség által jól ismert darabról kell véleményt formálnia. Egyrészt - s ez a jó benne - koncentrálhat a látottakra, a rendező s a színészek teljesítményére, másrészt - s ez nehezíti a dolgot, kinek-kinek egy előzetes élményen alapuló ítéletét kell befolyásolnia. A Népszínház józsefvárosi társulata nvilván tisztában volt azzal. hogy A tanítónővel nem fog reveiácíöszerű hatást elérni. A kis alföldi település álmos, tes- pedt világát felforgató, saját érzelmeit a tiszta erkölcs törvényeinek alárendelő Tóth Flóra tanulságos története csak a mindenkori új generációknak lehet érdekes. Egy klasszikus - jelen esetben 1908-ban írott - magyar dráma megismertetése elismerésre méltó szándék, nemes küldetés ugyan, önmagában azonban nem elégséges motiváció a neve szerint is széles nézőközönséget kiszolgálni hivatott színház műsorválasztásában. Igazán csak akkor van értelme bármely felújításnak, ha a lehető legmagasabb szakmai színvonalon. a ma emberéhez szólva sikerül színpadra fogalmazni az eredeti művet. Nos. a Népszínház- Salgótarjánban is bemutatott - produkciója valamennyi kritériumnak eleget tesz. Korrekt előadás, amely hű ugyan Bródy Sándor mondandójához, de a társadalmi aktualitások jegyében értelmezi gondolatait, messze túlmutatva egy szá- zadeleji magyar falu határain. Egyebek mellett arra figyelmeztet, hogy az oktondiság, a fiskális kivagyiság, a szűklátókörűség, a szemforgató konzervativizmus bármikor keresztezheti az Európát képviselő felvilágosult szellem útját, kivált, ha az utóbbi pártfogók nélkül, magára marad. Az is előfordulhat, hogy a helyi notabilitás érdekein felülkerekednek a józanság objektív érvei, s a hatalmi összefonódások ellenállnak a tisztességes, de mást akaró szándéknak, törekvésnek. Sajnos ismét félelmetesen időszerűen csengenek a fajmagyarság és a zsidóság, valamint a más nemzetiségűek viszonyára vonatkozó kiemelt hangsúlyok is. Az előadás valamennyi szereplője. közreműködője megérdemelné, hogy a jók között említ- tessék, néhányukat azonban muszáj külön is megnevezni, már- csak azért is, hogy ismertebbek legyenek. Rencz Antal vendégrendező egyaránt jól érti Bródyt és korunkat, nagy biztonsággal vezérli „alkalmi” együttesét. Réti Szilvia ideális címszereplő. Tóth Flórája arra született, hogy szeressen és szerettessék. Bár egyik vágya sem teljesül, mégis emelt fővel távozhat méltatlan környezetéből. Alakítása kiállja az összehasonlítást bármelyik nagynevű elődjével, pályatársával. A falut birtokló Nagy családból az idősb Istvánt megformáló Szőke Pál a leghitelesebb. Az egyéb „hatalmasságok” közül Farkas Tamás emelkedik ki az iskolaszékkel önmagát azonosító káplán szerepében. A falusi idill és a sárba ragadt élet atmoszféráját egyformán sugallják Benedek Mária egységes hangulatú díszletei és jelmezei. Csak a kántorlakás és a tanyasi iskola falain kívüli zajokat imitáló hangok disszonánsak. Ennyi ráadásul csak technikai hiba. viszont könnyen elviselhető egy há- romfelvonásos, közel száznyolcvan perces előadásban.- csongrády Fotókiállítás a Bolyai Gimnáziumban Biografikák A művészi fotó mára vizuálisesztétikai kultúránk szerves részévé vált. Nemcsak mint a hétköznapok képi közlőeszköze (könyvillusztráció, reklám-, plakát-, riportfotó), de a képzőművészettel sok tekintetben rokon, azzal egyenrangú új médiaként is. Erősödő önállóságát megújulási készségével is igazolja. Úgy tűnik, kifejezési lehetőségei korlátlanok. Oldódnak korábban zártnak hitt műfaji keretei, s a művészi fotó készítésének folyamatában eddig elsődlegesnek tartott objektív tárgy-, szubjektív nézőpontviszonyt bontani képes az előhívás, nagyítás, képkivágás - de már a felvételkészítés - fotó- technikai eszközeivel is. Kiváló példa erre Bárándy István fotográfus, fotógrafikus művészete. A salgótarjáni Bolyai Gimnázium galériájában kiállított alkotásainak a „Biografikák” összefoglaló nevet adta. Jelezvén, hogy - képein gyakran tájelemeket látunk ugyan, de - nem a régi értelemben vett tájfotók készítése volt a szándéka. E szándék megvalósulásáról meg is győz bennünket, mert a művészi átírás karakteres lélektani képi-esztétikai jegyei rögtön felismerhetők képein. A tájmotívumok - különös karakterű, asszociálható formájú fák, növényrészletek, állatalakok. emberi figurák - például a képeknek csak kis részén jelennek meg plasztikus-téri mivoltukban, statikusan. De még ekkohis a kiválasztás olyan formai, faktu- rális szempontok alapján történik, amely grafikai minőségeket, elemi kompozíciós lehetőségeket hordozó jelleggel bír. A legtöbb képen azonban a fotogén organikus formákat folyamatjellegűen, dinamikusan jeleníti meg. Végső soron az így keletkező képek sokkal inkább nevezhetők organikus környezetünket fotótechnikai eszközökkel megjelenítő grafikáknak, mint azt hagyományos módon ábrázoló fotóknak. A fotó, mint kép és mint technika tehát ez esetben inkább egyfajta gondolkodásmódot, művészi szemléletet, emberi magatartást kifejező médium, semmint ábrázolóeszköz. Tipikus példái ennek szitanyomatai, amelyeken a fotó már csak közvetett eszköze a végső formába öntésnek: elemeire bomlik, újra rendeződik, színnel egészül ki. A biztos esztétikai érzék és szakmai tudás mellett a környezetvédő etikusság és kor-közérzet. felismerhető felelősség emeli Bárándy István fotógrafikáit magas művészi fokra. De az is, aki nem kívánja képeit ilyen módon értelmezni, találhat rajtuk annyi szépséget, hogy többször végigjárja ezek sorát. Gáspár Aladár Mire hazaérünk Büki Attila hazatérései Napjainkban, midőn a gazdaság gondjaitól, a társadalmi nyugtalanságtól szenved az ország, egyre kevesebbeket foglalkoztató kérdés az, hogy mi lesz a versekkel, a költészettel, az irodalommal, mindazzal, ami nem az aluljárók keresett cikke. Már felelős fórumokon is mind ritkábban hangzik el a kultúra - benne a művészetek, a költészet-szerepének fontosságára való utalás. Nem csoda, hogy hétköznapi életünkben is vészesen fogyatko- zóban van a minőségi elem. Napról napra a dehumanizálódás nyer újabb hadállásokat, holott az élet minden területén éppen ennek ellenkezőjére lenne szükség. Ilyen körülmények közepette jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál a nógrádi olvasók számára is ismert költő, Büki Attila negyedik verseskötete, ami bizonyos szempontból pályaösszegezésnek is tekinthető, noha nem a formálódó életmű teljes összefoglalása. A Mire hazaérünk című kötet azonban különös időszerűséggel bír, mert hiszen, miként a költő szükségesnek tartja megjegyezni a versek elé írt mondatában: „nem azért írtam lélekemésztő tapasztalataimról, hogy siránkozzam, hanem azért, hogy megerősítsem az emberléptékű világot”. Tegyük hozzá, a világnak pedig nagyon is szüksége van a megerősítésre. Arra is, amit ez a férfikori érett líra jelent. Büki Attila a hazatérés reményét kívánja fölmutatni, több ér- iclemben is. Ez jelzi vállalásának roppant aktualitását. Hiszen aligha vitatható, ismét olyan időket élünk, amikor fölerősödik az otthon, az otthonosság iránti természetes emberi vágyakozás, annál is inkább, mert hiányzik életünkből az az otthonosság. A kor nem kényeztet el bennünket, maga a világ, s benne Kelet-Kö- zép-Európa és Magyarország is gazdasági, környezeti, politikai, következésképpen erkölcsi válságoktól gyötört. Az ember hazatérne, és nem tudja, megpillanthatja-e addig a fényt. Az 1948-ban született költő elindító tája, szülőföldje a Dunántúl. Ennek megtartó hagyományaiban él, verseiben ide tér visz- sza. E valóságos és szellemi szülőföldtől sohasem szakadt el, innen indulva ébredt rá az ország, a világ gondjaira is. Életútja az idők során újabb és újabb életlehetőségeket hozott számára, megismerte az életformák változatosságát, az emelő hiteket és a Iájó gondokat. Költői teljesítménye ennek jegyében gazdagodott műformában és gondolati mélységben egyaránt. E kötet hat rövid ciklusba gyűjtött félszáz verse úgyszólván kivétel nélkül erről a hazatérésről vall. Oda tér vissza, ahonnan voltaképpen el sem jött, az indító táj, a lelki szülőföld vágyott „biztonságába” (Apám,, Kalligrafi- kák a kölyökkorból, Emlékeztető). Miközben „virágmagasban ver e szív ”, miközben kitágul ez a föld, európányi, világnyi gondokkal gyötör-kecsegtet. Ez a költő második, azaz a világba való hazatérését jelenti. A harmadik hazatérés pedig, úgy vélem, a jövőbe vezet, bár nem tudni: „mire hazaérünk / - mi hátizsákos utazók - / tudunk-e majd beszélni / és úgy egymáshoz hajolni / mint télidőn a deres ágak”. Erre az alapkérdésre keressük valamennyien a választ, olvasói, útitársai az időben. Ezért tartom fontosnak ezeket a nyolcvanas években írt Büki Attila- verseket. (bte) Galgagután hamarosan költöznek Az emlékezetes galgagutai „iskolakatasztrófa” (az épület falának leomlása) óta szükségtantermekben tanulnak az ottani alsó tagozatosok. A felsősek azt megelőzően és persze most is Nóg- rádkövesdre járnak. A falu volt pártháza fogadta be az első és a harmadik osztályt, a többiek a kultúrotthonban kaptak helyet. Cserépkályha ad kellemes meleget a pártház nagytermében, ahol Gyürky Tibor- az elsősök osztályfőnöke - segít a gyerekeknek megbarátkozni a matematikával. Közben örömmel újságolja:- Nemsokára költözünk vissza az új-régi iskolába, aminek szükségszerű helyre- állításával igazán jól jártunk, ugyanis jelentősen bővült: napközis szobával, úgynevezett zsibongóval, nevelői helyiséggel lett nagyobb. Megépült hozzá a vizesblokk és a központi fűtést is beszerelték. A harmadikosok elpanaszolják, hogy nem jó így együtt, mert az elsősökkel többet foglalkoznak, mint velük. A hét legkisebb diák ebből ugyan nem sokat vesz észre, hisz a tanulás, amit most tanulgatnak, minden napra annyi újat tartogat. Gyűlnek a piros pontok és becsúsznak a feketék, ám ez utóbbi ténye se rontja el a kedvüket. Hétfői számunkban „Az osztály létszáma egy” címmel Erdőkürtről olvashatnak. A hét galgagutai első osztályos. Felső sor (balról jobbra): Tóth Márta, Pleva Csaba, Kumich Zsolt. Alsó sor: Hugyecz Katalin, Pleva Tamás, Balázsovics György, Seben Glória és az osztályfőnök: Gyürky Tibor. Hús nélkül kellemesebb Lehotka Gábor Flóra szappant reggelizett Moravia, a kétes erkölcsű Alberto Moravia Nobel-díjas olasz író - akit a közelmúltban temettek el - lelki feketelistára került: egyházi szertartásban nem részesíthető, templomban tilos megemlékezni róla. És ha netán valaki mégis megtenné, súlyos következményekre számíthat. A La Repubblica szerint a döntést „egészen magas szinten" hozták. S minthogy név szerint is akadt egy főpap. Mario Canciani - lévén baráti viszonyban az elhunyttal -, aki az oltár előtt is el szeretett volna köszönni Olaszország legnagyobb mai írójától, telefonfigyelmeztetést kapott, hogy álljon el a szándékától. Az ok: az elhunyt kétes erkölcse. Canciani tisztelendő úr azon kevesek közé tartozott, akikkel a magát vallásosnak nem tekintő író a hit misztériumairól is beszélgetni szokott. Különös rendezői utasítása a sorsnak, hogy Moravia utolsó nyilvános szereplése egy könyvpremierhez kapcsolódik, ő mutatta be Canciani könyvét - amely a túlvilágról, a halálról íródott. „Néhány nappal a halála előtt felhívott telefonon,' és számos egyéb kérdés mellett azt kérdezte, hogy az egyház, a története során mikor fedezte fel a szexet? Holnapután. Válaszoltam neki.” A legutóbbi egyházmegyei hangverseny előtt Balassagyarmaton együtt ebédeltem Lehotka Gábor Liszt-díjas orgonaművész- szel. ügy látszik az idő megállt fölötte; az 52 éves művész vidámsága, pirospozsgás arca, ruganyos járása, egészséget sugárzó tekintete azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy valami „rendkívüli életmódot ” folytathat. S hogy ez mennyire így van, kiderült az ebédnél, amikor a jó hasfalatok helyett csak zöldséglevest kért a pincértől, utána gombát tojással, paprikasalátát, rostos őszibaracklevet és kávét. Érdeklődésemre közölte, hogy három évvel ezelőtt, amikor egészségileg nagyon legyengült állapotban volt és a gyógyszerek nem segítettek, felkereste Vácott a neves természetgyógyász hírében álló Anzelm ferences atyát. O azt mondotta neki: megfog gyógyulni, ha van erős akarata. Elöljáróban azt tanácsolta, hogy tíz napon át - de mindennap ostyába csomagodon vegyen be egy csipetnyi Flóra szappant. Ezek után mondjon le a húsevésről.- „No ez nem fog menni" - válaszolta a művész, mert nagyon szeretem a húst. A páter kijelentette: márpedig csak akkor gyógyul meg, ha betartja tanácsait. Nemsokára kezébe akadt SCHIRILLA könyve a vegetáriánus életmódról és álig olvasott belőle negyven oldalt, amikor arra az elhatározásra jutott, hogy vegetáriánus tesz. Az első hónap keserves kínlódásokkal járt. Minduntalan elfogta a hús utáni vágy. Egy hónapi kemény küzdelem után győzött a szabad akarat. Azóta édesanyja, akivel Vácott együtt lakik, a legfinomabb hús nélküli ételeket készíti számára. Reggelire egy pohár tej és Rama margarinnal kent pirítás kenyér elegendő a napi munka kezdésére. Ebéd előtt egy szép érett paradicsom, vagy alma aperitif helyeit, utána valamilyen növényi leves, majd főzelékféle, esetleg körítések, szószok, rostos ital és sok gyümölcs. Naponta 1-1 pohárka valódi fehérbor megengedett. Vacsorára sajt, paprika, pirítás kenyér, gyümölcs. Ipari cukorféleségeknek és tésztáknak nem barátja. Hetente három alkalommal egy-egy órát fut, mert a mozgást életszükségletnek tartja. Most azzal a tervvel foglalkozik, hogy beállít magának tíznapos böjtidőt, amikor csak gyümölcslevekkel táplálkozik. Mióta az újabb életmódot követi, azóta este két percen belül elalszik és végigalussza az éjszakát. Minden szerve kitűnően működik, a korábbi didergések megszűntek és elmondhatja: igazán boldog és megelégedett. Van humorérzéke, reális véleménye a politikai helyzetről és bízik abban, hogy az ország vezetőinek fáradozása meghozza a haza számára is a boldogságot. Kamarás József A tanítónő - ma
