Új Nógrád, 1990. október (1. évfolyam, 153-178. szám)

1990-10-13 / 164. szám

1990. OKTÓBER 13., SZOMBAT TÁRSADALOM //f.7?77^7 5 n Ősz a Szalajka völgyében Szilvásvárad neve elválaszt­hatatlanul kötődik a Bükk hegység legmagasabb pontjá­nak tövében található Sza- lajkd-völgyhöz. A hatalmas fennsíki rét, az égig érő lucfe­nyők, a fátyolvízesés, a tűzra- kó helyek, a jéghideg vizű Sza- lajka-patak, az ősember­barlang kirándulók százezre­it vonzza évről évre. A sza­badtéri erdei múzeum útjain állandóan többnyelvű tereferét hallhat az arra járó, és őszin­te tisztelettel szemlélik az erdei munkások életét bemu­tató rekvizítumokat. Az ősz a Szalajka völgyében valóban festő ecsetjére való. Az erdő szinte lángol, a téli álomra készülő fák lombjai a szivárvány minden színében pompáznak. Egy-egy kisebb szél nyomán is folevéleső hull a párás fűre, és a nyári víg kirándulócsoportokat felvált­ják a kimértebb, lassúbb mozgású őszimádók. Sólymos Uszo emlekmil Arhangelszkben „úszó emlékművet” kívánnak állí­tani mindazoknak, akik a második világháborúban har­coltak a fasizmus ellen. Az arhangelszkiek elsősorban az úgynevezett „északi kon­vojokra” gondoltak, azaz azokra az angol és amerikai hajókra, amelyek utánpót­MMÉMNMRMMMMMMMMMNMMMMMMMMi lást szállítottak a harcoló Szovjetuniónak. 1991. au­gusztus 31-én lesz ötven éve, hogy Arhangelszk kikötőjé­be befutott a szövetségesek első konvoja, amely élelmi­szert, fegyvereket, ruhákat és gyógyszereket szállított. Az évfordulóra békés szál­lítmánnyal érkező angol ha­jókat várnak. Meghívták az egykori „északi konvojok” hajósait, a szövetséges or­szágok politikusait és köz­életi személyiségeit. Az ünnepségeket a nem hivatalos és kormányok fe­lett álló nemzetközi alapít­vány szervezi. Egy ki(nem)lakoltatás története A fiatalasszony egészen nekikeseredett, a férj — Neumann Péter — háborog: három éve újította fel Sal­gótarján, Űttörők út 27. szám alatti lakását, mert na­gyon vizesedett. — ötvenezret költöttem rá, de minek? A falak már megint penészednek, a la­kás dohszagtól bűzös, akkor is, ha naphosszat szellőzte­tek. Szóltu n k az Inga tlan- kezelő és Szolgáltató Válla­lat illetékeseinek, akik sze­rint két hónapba is belete­lik, míg elvégzik a szüksé­ges munkát. Vagyis a családnak addig ki kell költöznie. De hová? Két gyerekük van, egyiket mindennap kísérni kell az iskolába, mert még kisis­kolás. A másik pici. nyolc hónapos, vele otthon van gyeden az anyuka. Az IKSZV által felaján­lott átmeneti, Zöldfa úti la­kást nem fogadták el. In­dokuk: a legkisebbel, aki igen beteges (s talán ebben a nedvesség is vétkes), nem vállalhatják a mindennapos utat az iskoláig. Másrészt a környék sem elfogadható számukra. Szintén az IKSZV kíná­lata a Gorkij-lakótelepi idő­sek házának szolgálati la­kása, mellyel csak az a gond­juk: túl kicsi. A csecsemő­nek még a konyhában sem tudnak külön helyet szorí­tani, olyan falatka az egész. Márpedig neki kell egy sa­ját kuckó, hogy az iskolás báty nyugodtan pihenhes­sen. Egyéb lehetőség sajnos nincs. A munkálatokat el­halasztani nem lehet, mert az egész épületet veszélyez­teti a nagymértékű vizese­dés. Ráadásul a fiatalasz- szony kétségbeesetten mond­ja: az IKSZV házkezelési osztályán közölték vele. ha kell, kilakoltatják őket. Fiikor Ferenc, az osztály vezetője ezt cáfolta: „nem hiszem, hogy erre sort kerí­tünk. — A helyreállítást meg kell kezdeni és nincs egyez­ség — jegyzi meg dr. Szé- nási Zsuzsanna, a vállalat jogtanácsosa. — Mi segíte­nénk, de csak az említett módón. Más megoldás nincs. Már azt is kitaláltuk, hogy esetleg abban a bizonyos szolgálati lakásban helyez­zék el a bútoraikat, ők ma­guk pedig húzódjanak meg rokonnál, barátoknál. Erre sem került sor. Most pedig itt egy sajátos, melyik uj­jam harapjam meg?-hely- zet... Irtunk a tanács ha­tósági osztályának is egy le­velet, próbáljon tenni va­lamit. S innen már felgyorsulnak az események: dr. Peter- csák Zsolt, a tanács ható­sági osztályvezetője ígéri, utánanéz a dolgoknak. Mi­kor másodszor keresem, jó hírrel fogad: a már és még nincs tanács a Salgó út 3. szám alatti lakást átmeneti időre odaadja Neumannék- nak. Igaz, ez nem egy fő­nyeremény, mert magasak a helyiségek. Nehezen meleg­szenek fel, de gázzal fűt- hetnek. Másfél szobát ve­hetnek birtokukba, s ebből a nagyobbik valóban egy nagyszoba. Mihalik Júlia Tizenkét végzetes tanács Bréma városának fiatalkorúakkal foglalko­zó törvényszékén az alábbi plakátot függesz­tették ki: 12 PARANCSOLAT SZÜLŐKNEK, , HA GYERMEKEIKET BŰNÖZŐKKÉ AKARJÁK TENNI: 1. Adj meg gyermekednek mindent, amit csak akar! így arra a meggyőződésre jut majd, övé az egész világ. 2. Ha gyermeked trágár, illetlen kifejezése­ket használ, csak nevess rajta, hogy így magát annál érdekesebbnek tartsa. 3. Semmiféle vallásos nevelésben ne része- szítsd. Majd 18 éves korában ő maga vá­laszthat, miben higgyen. 4. Gyérmékednek sohase mondd, hogy „az nem jó”, „nem helyes!” Azáltal ugyanis bűntudata támadhat! 5. Minden rendetlenségét, hazugságát hozd helyette rendbe, így gyermeked bizonyos­sá lesz abban, hogy a saját vétségéért mindig mások a felelősek. 6. Hadd olvasson, amit csak akar. Evőesz­közét viszont gondosan sterilizáld, fer­tőtlenítsd ! 7. Házasságotok viszály kodásait hadd hallja ő is. így később, ha elváltok, gyermeke­tek legalább nem fog rajta csodálkozni. 8. Mindenre adj neki pénzt, amit csak megkíván, mert ugye, borzasztó, ha egy­szer rádöbben: a pénzért meg is kell dolgoznia. 9. Gondoskodj arról, hogy gyermeked min- . den lehetséges ételt, italt,' luxust, szóra­kozást megkapjon, különben a sok rek­. , lám láttán még depresszióba eshet. 10. Adj nékj mindenben igazat. Mert hiszen a szomszédok, a tanító és mindenki más csak bosszantani akarják, kárát okozzák. 11. Ha így gyermekedből végül egy haszon­talan csibész lesz, mondd el mindenki­nek: te nem tehetsz róla, hiszen te min­dent megtettél érte. 12. Készülj fel időben egy rögös, tövises élet­re. A fen ti ék betartása esetében fel tét­len részed lesz benne. A Vetés és aratás (Stuttgart) alapján közre­adja: Nagy Zoltán Évezredes művelődéspolitika De mi lesz a következő három évben? A nemzeti megújhodás programja (A Köztársaság első három éve) című, 222 oldalas kiadvány, amely a kormány elképzeléseit tar­talmazza a közeljövőről, több vidéki régióban szamiz- datként került a köztudat­ba. Aki nagyon akarta, ez­úttal is megszerezhette. Más kérdés, hogy öröme tellett-e benne. Mielőtt fölmerülne a gya­nú, hogy — Iám — negyven év után már megint csodát vártak volna egyesek a sza­badon választott kormánytól, gyorsan megjegyzem, magam részéről legalábbis sejtek valamit az örökölt gazdasá­gi helyzetről. Ami például a gazdasági visszaesés várha­tó méreteit, a hül- és a bel­földi adósságterheket, a gyorsuló inflációt, a roha­mos elszegényedés társadal­mi méreteit, következéskép­pen a kulturális költségve­tés — enyhén szóivá — szű­kös voltát illeti, még jóval szkeptikusabb is vagyok, mint a kormány és vezető pártjai. S ez nem is különö­sebben nehéz számomra, hiszen senkinek nem ígér­tem semmit sem korábban, sem ezekben a kampányok­tól hangos napokban. El­lenkezőleg, nekem ígértek. Én persze már korábban is sejtettem, hogy ezéknék az ígéreteknek a fele sem igaz, de a politikát figyelő — bár korántsem kedvelő — ál­lampolgár lévén eljutottam értelmi képességeim azon nem is túlságosan magas szintjére, ahonnan megkü- lönböztethetőnék vélem — mondjuk — a propaganda és a program közötti finom különbséget. Sőt, még azt is belátom, egyszer az egyiknek, másik or a másik­nak van itt az ideje. Ha azonban a kettő folyamato­san összekeveredik, akkor nincs az a hivatalos gazda­sági szakértő és püspöki fel­hívás, akinek (amelynek) hatására nyomban jókedvre derülnék s föllobbanna hi­tem a jövőben. Ennek egysze­rű oka van, modern társa­dalmakban a jövő elsősor­ban nem a hiten múlik, ha­nem a kidolgozott, válságos időben a prioritásokat kü­lönös gonddal meghatározó programon. Annak láttán esetleg megjön a mosoly és a hit is. És most azt látom, végre megjelent ez a fehér fedelű, koronás címerrel. ékesített könyv, s legszívesebben azt mondanám: no programme — no comment. Csakhogy, kommentár nél­kül még csak elevickélhet- nénk valahogy a következő három évben, program nél­kül viszont fölmerülhetnék bizonyos nehézségek. Érré azt mondhatnák, de hiszen jóformán minden benne van ebben a könyvben és min­dennek az ellenkezője is. Ügy általában. Éppen ez a baj. Én ugyanis — ellentét­ben a könyv íróival — sej­tem, hogy egyszerre minden nem megy, még sorjában is nehezen. Ezt a meggyőződé­semet nem pesszimizmusom, hanem realizmusom diktál­ja. Mit sem változtat ezen megállapítás igazságán az, hogy a kettő néha csaknem ugyanaz. Dehát miről van szó, ha egyáltalán szó van? Ezúttal, lássuk a nyolcadik fejezetet, amely megnyugtatóan rövi­den a művelődéspolitikáról szól. Hogy kinek, azt nem tudom. A szakértelmiségnek, vagyis a szakma elméleti és gyakorlati szakembereinek, az irodalmi, művészeti, ze­nei, színházi stb. élet mű­velőinek bizonyosan nem, hiszen mind több reprezen­tánsa fokozatosan „kultúr- bugrisnak” minősül, nem is beszélve a tudományos ku­tatókról, akik vészes iram­ban hagyják el az orszá­got (a negyvenes évek óta ez a mostani a negyedik nagy kivándorlási hullám), aminek oka nemcsak gaz­dasági. Róluk egyébként is egy másik fejezetben szól a könyv. A régi közönségnek szintén nem szól, hiszen — miként helyesen megálla­pítják a szerzők — apátiá­ban van, amúgy is csak öt­hat százalék. Az új közön­ség pedig még nem létezik. Egyelőre, gondolom, szintén apátiában leledzik, s készül arra-, hogy fölváltsa a régit a művészeti élet eseménye­in, a színházban, hangver­senyteremben, kiállításon, to­vábbá értékes könyveket vásároljon és olvasson. Ez az a rész, amelynek hallatán a soproni közművelődési ta­nácskozás résztvevői köré­ben kitört a hangos és kí­nos röhej, hiszen éppen az a gond, hogy a program nagy általánosságokon kí­vül egy szót sem ejt az in­tézményhálózatokkal kap­csolatos súlyos anyagi gon­dokról, a könyvkiadás teljes összeomlásáról, a művészeti élet szétziláltságáról, Ellen­kezőleg, olyan frissítőén struktúrasemleges (magya­rul, a valóság fölött lebe­gő), hogy1 csak na. Viszont megtudjuk például, hogy a magyar kultúra évezredes folyamatosságát vissza kell állítani, a lehető leggyor­sabban'be kell kapcsolódni az európai kulturális vérke­ringésbe, új alapokra kell helyezni közvetlen szom­szédainkkal a kulturális kapcsolatokat is, követke­zésképpen a kultúra ügyét az egész társadalom ügyévé kell tenni ugyanakkor meg­valósítva a „szellemi fo­gyasztók érdekvédelmét”. De lám, máris belemen­tem a részletekbe, pedig nem akartam. Mivel maga a program sem részletezi, ho­gyan valósítható meg a már emlegetett új közönség nevelése, miután ennek folyamatosan szünteti meg, eszközeit fokozatosan, ám maradjunk azon fontos meg­állapításnál, hogy a művelő­désben nem is a meglevő hálózatok és intézmények működése, a létező társadal­mi folyamatokba ágyazott esetleges továbbfejlesztésé a cél, a hangsúly a nemzeti jellegen és az erkölcsön van. Hogy ezen pontosan mit kell érteni, az homályban marad, de a majdani gyakorlat nyilván megmutatja. Magam részéről azt gondolom, hogy talán a válláserkölcsre gon­dolnak, de miután az ördög a részletekben bújik meg, óvatosan el is tekintenek a művelődéspolitikai prog­ram részletezésétől. A tevé~ kenység nagy részét (mú­zeumok, könyvtárak, levél­tárak stb.) elintézik azzal, hogy új törvényre van szük­ség. A kulturális kormány­zat ezzel voltaképpen le is rázza magáról az egészet, mint kutya a vizet. Ami pe­dig a valláserkölcs esetleges prioritását illeti, itt sem ve­szi figyelembe a program a társadalom világnézeti diffe­renciáltságát sem. Egyébként is megejtő lát­ni e művelődéspolitikai fe­jezetben, mennyire tovább élnek a régi reflexek, min­denekelőtt az ideológiai, sőt ízlésbeli nemzeti egység mielőbbi megteremtésének szándéka. Még a művészeti életben törvényszerűen ki­alakuló színvonalbeli különb­ségek jótékony egybemosá- sára is történik utalás. Ezért írnak az új nemzedékek íz­lésének tapintatos formálá­sáról, vagy —, ami egyene­sen a kormány politikai fi­lozófiájából következik — az amatörizmus és a pro­fizmus (ami ugye, átkos) átspiritualizálásáról. A kö­zépszer és a profizmus kö­zött ugyanis jelenleg „mes­terségesen emelt korlátok” vannak, s ezek megosztják a nemzetet. Persze, én is azt hiszem, hogy minden ember egyenlő, de nem egyenlő mértékben tehetséges, vagy tehetségtelen, ámbár ez rész­letkérdés. S m>nt már em­lítettem, részletökre, struk­túrákra és feltételrendsze­rekre ez a program egyelőre nem tér ki. A válogatás nél­küli értékcsökkenitő in­tézkedések közepette ez minden bizonnyal fölösle­gesnek is látszik. Csak hát, mi lesz az igazi cselekvé­si programmal ? T. E.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents