Új Nógrád, 1990. június (1. évfolyam, 50-75. szám)
1990-06-16 / 63. szám
unnrnn 1990. JÚNIUS 16.. SZOMBAT Megkerült az eltűnt vármegyeháza Betonkoszorú a kőfalmaradványon Thoma Emőke diplomamunkája Szügyből Thoma Emőke hevesi építésznek egészen biztosan örökké emlékezetesen szép helynek számít majd Szügy, a valamikori vármegyeháza (1750-es évek) kikutatott alaprajza, amely a földdel egyszintre került épületmaradványról a mának — s főként magának az építésznek — mond valami egészen bizonyosat. Mert mi tagadás, sók félreértés és balhiedelem volt a szügyi „eltűnt” vármegye- háza körül. Fiatal volontőr koromban nekem is mutogatták a régiek a két — egymástól jónéhány tízméterre külön álló — építményt, hogy az lett volna, vagyishát azok voltak „a” vármegveháza. Hátrébb, beljebb az udvarban persze akadtak falmaradványok, jobbra hátul külön pincelejárattal élt. létezett egy majd három méter magasságú, de amúgy meg bolthajtású pince. Arról tudható volt, hogy valamikor ott tartották fogva a vármegye ítéletre váró bűnöseit, de az meg egyenesen szégyen számba ment sokáig, hogy a volt vármegyei fogda adott otthont a két különálló épületben szoroskodó szügyi iskolásoknak tornaterem (pince) gyanánt! Sokáig bizony ez volt Szügy egyetlen „nevezetessége". Üjabb időkben nagyobb lélegzetű tanácsi leleménnyel, sőt városi, gyarmati kölcsönsegítséggel, a szé- csényi építők pontos, ritka szép munkájával, Thoma Emőke építészi teljesítményével és valóban sok munkával. összefogással felépült határidő előtt! a szügyi iskola. Ennek a különösen szép építménynek egyik nevezetessége, hogy a megkerült régi megyeházi alaprajz továbbálmodásával, az építész fantáziájának és a funkcionális megfelelésnek szigorú törvényével ötnözöt- ten valami egészen példaértékűt hozott létre. Az iskola végeredményben megjelenteti a föld alá húzódott, „eltűnt” régi vármegyeházat. .. Sejthető volt, hogy a két, mindvégig megmaradt, különálló épület nem lehetett a megyeháza (őrépületek voltak), Thoma Emőke kellett hozzá, hogy bebizonyosodjék egynémely dolog. Például, hogy a szakiroda- lomban is emlegetett szügyi vármegyeháza nem 1750- ben, hanem jóval később, 1772-től 1780-ig épült, s aztán valamilyen katasztrófaszerű körülmény miatt egyszerűen „eltűnt” a föld színéről. A bizonyítás fontos dokumentuma volt a tervező által is használt (az új iskola tervét erre „álmodta” vissza) Jung József-iéle alaprajz az épületről. Az iskola felépült, hozzá tornacsarnok, igazi igazság- tételként a szügyieknek, akik mai felnőttként valamikor (nem is régen) még a pincében-fogdában tornásztak közfelháborodást keltve, de sokáig süket fülekre találva a megye előtt. Tény, hogy szégyen volt a szügyiek iskolanyomorúsága és csak mostanában váltott a helyzet, s javult meg minden — persze, most sem magától. Időközben aztán minden módon a helyi és a műemléki, megyei figyelem középpontjába került az, ami Szügyön történt iskola-műemlék ügyben. Nemrégiben, vagy háromszázezer forinttal a megyei müemlékesek is megtámogatták azt a romfeltáró munkát, aminek építészeti alkotója újra csak Thoma Emőke (Heves Megyei Tanácsi Tervező Vállalat) volt, és műemléki (OMF) felelőse pedig dr. Petravich András. Előbb volt meg tehát a régi Jung-féle alaprajz, mint maga a vármegyeházi kőalap, de az is előkerült s vele a szép terv: romkertként érdemes megőrizni most már mindannyiunknak. Nógrád megye egyik sokat emlegetett, de valójában soha nem látott épülete; az alapot őrző falmaradványa úgy került elő, mint valami római kori leletegyüttes. A minap a helyszínen járva jómagam döbbenten tapasztaltam, hogv a fal csonkot végig kezdik betonkoszorú alá „vonni”, tehát magam sem láthattam néhány percnél tovább az előkerült megyeházat. Nagy Pál általános művelődésközponti igazgató (itt székel a könyvtár és a klubok is itt vannak elhelyezve a sokáig megyeházának vélt két épületrészben) elmondta aztán, amit ő tud erről a munkáról. A műemlékesek úgy vélték, hogy sehogy máshogy nem lehet a falmaradványt bemutatni, mint hogy lebetonozzák a tetején amire húsz-harminc centi vastagon követ építenek fel — megemelve így a csonk szintjét. Üjabb helvszínen-járáskor aztán éppen abba a percekben találkoztam Markó Antal tanácselnökkel és Kiss Pál vb-titkárral. amikor a kész betonkoszorúra próbaképpen elhelyezni akarták. nem kis fejtörés melle’tt. a fel- sőpeténvből hozott faragott köveket. Az ember hogy’ jönne ahhoz, hogy a műemlékesekkel vitatkozzon! Laboratórium-tiszta lesz így a volt vármegyeháza falma- radványainak-alapjának bemutathatósága. csak éppen a lényeg tűnik el egészen! Sőt, örök időkre is a betonkoszorú alatt. Hogy a rómaiak kőfalmaradványai... hogy a pásztói templommaradvány. . . hogy ezek azt mutatják a laikusnak is — lehet talán másként megfelelni a restaurációs eljárásokat szabályzó szigorú műemléki törvényeknek? Az most már mellékes. A betonplomba rákerül a kőfalmaradvány csonkjaira. Azért egy valóban szép emlékkel mindenképpen gazdagabbak lettünk. Thoma Emőke és tervezőtársai, az építők mindenesetre becses munkát végeztek — létrehozva nem „csak" egy mai viszonylatban egyedülálló vidéki iskolaegyüttest, hanem hozzájárulva az egyre gazdagodó, egyre látványosabb szügyi iskolakert képéhez. Az építész pedig diploma- munkát készített az itteni rekonstrukciós eredményből, megszerezve ezáltal is a műemlékvédelem szakmérnöki képesítést — amihez őszinte szívvel gratulál mindenki, aki szereti Nógrádot. T. Pataki László Az utcaseprő Az utcaseprő hozzátartozott a Vásártér mindennapi képéhez. Már messziről virított narancsszínű védőmellényével a tér valamelyik részén. Széles testű, lassú mozgású asszony volt. Arca megviseltnek tűnt, és legszembetűnőbb volt rajta egészen vastag szemüvege. Még azzal is gyengén látott. A hangomról ismert fel, ha reggelenként köszöntöttem. Csak fejkendője alól kikandikáló vörös haja mutatta hogy még nem volt öreg. Nem láttam hajában egyetlen ősz hajszálat sem. Komótosan dolgozott, de soha nem pihent. Mozdulatai szakszerűek voltak, még véletlenül sem csapott porfelhőt maga körül söp- rögetéskor. Ha a gyalogosok megsűrűsödtek az út szegélyére húzódott. ott húzta össze a meggyűlt szemetet, és bela vatclta a kukáskocsiba. Csendes, komn'y astzcny volt. el nem mosohuntoHa volna magát, ha szóba elegyedtem vele. Legtöbbször a lányáról kérdeztem. Csak ilyenkor éreztem hangjában örömet. — Jó reggelt, Mária néni. Hogy tanul a lánya? — Nagyon jól. És rendesen viselkedik, megtiszteli tanítóit. — Aztán hadd kerüljön középiskolába! — biztat- gattam rendületlenül. Míg élek. nem felejtem el. hogy alázta meg Mária nénit két pökhendi kamasz. A gyár felől jöttek. Egyformák voltak, mintha mindketten ugyanabból a kukából bújtak volna elő: hosz- szú, ápolatlan haj, pattanásos arc, szakadt dzseki, kopott farmer, lusta, ringó mozgás, fennhéjázó tekintet — első pillanatra eny- nyit láttam belőlük. Na és napraforgómagot majszoltak, köpködték a héjakat minden égtáj felé. Egyikük ránézett Mária nénire, és minden előzmény nélkül ráförmedt: — Föl kéne akasztani minden utcaseprőt! A szemtelen megjegyzés fölborzolta idegeimet, nem álltam meg szó nélkül: — Te csak szemetelni tudsz. Azt ócsárolod, aki takarítja a piszkodat? Persze, hogy megkaptam a magamét, amiért beleütöttem az orrom az ő dolgukba. — Vasalja fel. ha nem tetszik! — vetette felém gúnyos szavait az egyik. A másik meg ronda röhögéssel nyugtázta cimborája szellemes válaszát. Az egész jelenetből csak az vigasztalt, hogy Mária néni talán nem is hallotta a megalázó szavakat. Lekötötte a munkája. Éppen a kukáskocsit kezdte tóim a konténer felé. Pár napja jártam a Vásártéren, ahol egykor laktam. A széles járdát más söprögette már. Tőle tudtam meg, hogy Mária néni jó pár éve nyugdíjas. Lánya elvégezte a középiskolát, sőt férjhez is ment. Kisgyermekével gyakran meglátogatja magányosan élő édesanyját. Búcsúzásomkor — mintha varázsütésre történt volna — megkondult a közeli katolikus templom déli harangszava, önkéntelenül tört fel a fohász a lelkemből: — Add uram, hogy ezt az utcaseprőt már soha meg ne alázza senki emberfia. Add, hogy földgolyónkon soha meg ne alázza az egyik ember a másik embertársát. Nagy Zoltán Jelen írás egy független szakmaközi csoport „közelképe” művelődési életünk égető problémáiról. A szöveget közzé tevő szakértők a közművelődési és a közgyűjteményi intézményekben dolgoznak. Céljuknak tekintik válságos időszakunkban a művelődés társadalmi helyzetének cselekvő befolyását. Javaslataikkal részt vesznek az önkormányzati törvényt előkészítő munkában, biztosítani szeretnék a szakmák közti közvetlen információcserét. Itt közölt felhívásuk a közvélemény tájékoztatását és a célkitűzésekhez való széles körű csatlakozás lehetőségét szolgálja. (A szerk.) Társadalmunk újjászerveződése a kulturális hagyományok szerves folyamatában és a művelt emberek mindennapokat gazdagító életvezetésében lehet sikeres. Kultúra és művelődés helyzete, szerepük a magyar nép életének átalakításában történelmi jelentőségű. Ez érvényes a nemzeti művelődés kiemelkedő hagyományaira, a jelenkori törekvésekre éppúgy, mint a majdani önkormányzatok alapját jelentő helyi társadalmak sokszínű kulturális arculatára. Ez feltételezi a művelődés gyakorlatában a kulturális értékek elsajátításán túl, az autonóm személyiséget, a demokratikus társadalomszerveződés a helyi közéletet, az emberi kapcsolatokat fejlesztő magatartás elmélyülését, a „civil szerveződéseket”. Ez a kulturális modell a munkamegosztás nélkülözhetetlen részeivé tette azokat a speciális felkészültségeket igénylő technikákat. melyeket nálunk a népművelők, köz- gyűjteményi dolgozók sajátítottak el az elmúlt évtizedekben, a közművelődési intézmények számottevő hányadában. Felfogásunk szerint ezért a közművelődés bizonytalan helyzetben tartása, az adminisztratív elvonások szűklátókörűsége, a meglevő intézményhálózat veszélyeztetése súlyos hiba. Tkkik ezt erősítik, tartósítani akarják köz-, életi fásultságunkat, milliós néprétegek kulturális közönyét, igénytelenségét és nem utolsósorban gazdasági elmaradottságunkat is konzerválják. A rr 1 rr 1 r • •• rr • r rr 1 művelődés jovojerol • •• rr rr 1 rr 1 r r rr 1 a jovo művelődéséről ii. Művelődési intézményhálózatunk részben a két világháború között, közművelődési intézményeink jelentős része az elmúlt harminc évben épült. Az itt felhalmozódott anyagi és szellemi értékek, a kialakult intézményi kapcsolatok és működési mechanizmusok a nemzeti vagyon részét képezik. Legtöbb esetben az adott lokalitás közösségi életének egyedüli létesítményei. Megóvá. suk és korszerű működtetésük úgy a jövendő önkormányzatoknak, mint a nemzetünkért felelősséggel tartozók érdeke. Az utóbbi időben bizonyos körökben világosan megfogalmazódott a művelődési intézmények működéséhez szükséges állami támogatások megszüntetésének a szándéka, ami jelenkor; állapotainkat ismerve, a könyvtárak, művelődési otthonok, levéltárak, múzeumok nagy részének a megszüntetésével egyenlő. Ennek a felfogásnak az „ideológiai alapja”, hogy a kulturális intézményhálózat az elmúlt évtizedekben úgymond a sztálini, posztsztálini művelődéspolitikát szolgálta, jelenlétük tehát a letűnt kor nem kívánatos emlékeit idézi. Túl azon, hogy ez az állítás nem számol a szakmák utóbbi évtizedben lezajlott reformjaival, történelmietlen is. Valójában nem az intézményrendszer „sztálini”, vagy „posztálini” de az a működési és működtetési mód volt az, mely az elmúlt évtizedeket jellemezte. Demokratizálódó közéletünk várhatóan a kulturális intézmények demokratikus működését is lehetővé teszi; a helyi társadalmak szolgálatát és a szakszerűség alapertekének az érvényesülését. Ehhez azonban nem intézményeink megszüntetésére kell törekedni, hanem az önkormányzatok teljes körű megerősödéséig a működésükhöz szükséges pénzügyi garanciák költségvetési biztosítására. • III. A művelődési szakértelem olyan értelmiségi jelleget öltött az elmúlt évtizedekben, melyek garantálni tudják a kulturális intézményhálózat hármas funkcióját: az értékőrzést, a kultúraközvetítést és a társadalomfejlesztést. Az ehhez szükséges technikák értő ismeretén túl, ők hozhatnak létre működő kapcsolatot a helyi közélet spontán törekvései, a tevékenységükben szabad polgárok. valamint az intézményekben felhalmozott lehetőségek között. Sem a politika, sem az ideológiai monopólium, sem a helyi hatalmak ne lehessenek a jövőben megalázói ennek a szakértelemnek, rajta keresztül pedig az intézményeinket igénybe vevők sokaságának. Ennek biztosítéka lehet az intézményi működés alapfeltételeinek normatív költségvetési fedezete, helyi segítése, valamint a szakmák értékrendjének, érdekvédelmi szerveződéseinek stabilitása. Hitünk szerint a könyvtárosok, népművelők, muzeológusok és levéltárosok munkája nélkül —, vagy annak átgondolatlan korlátozásával — az iskolában dolgozó pedagógusok alapozó munkája csak zsákutcába vezetheti a felnövekvő nemzedéket, kilátástalanná téve ismét, hosszú időre a magyarság jövőjét. Szakmáink társadalmi helyzetének stabilitása ezért a kormányzati — és jövendő önkormányzati — döntéshozók halaszthatatlan felelőssége. Szakértői tanácsunk e felelősség felismerése után annak tudatosítási szándékával kezdte meg munkáját. Tudatosítani szeretné felismeréseit a döntéshozók körében és a nyilvánosság különböző színterein. Felfokozott felelősségérzetünket a mindennapok tapasztalatai és félelmei táplálják. Félő, hogy (köz)művelődés ígéreteken, frázisokon túl, az új körülmények között is a kormányzati értékrend veszélyzónájába kerül. Félő, hogy kultúránk jövőjét még mindig nem azonosítják a nemzet jövőjével, a (köz)művelődés intézményeit és szakértelmét pedig nem tekintik kultúránk alap- struktúrájának. Félő, hogy a politikai-etikai jó szándék napjainkban sem szükségszerűen párosul kellő szakértelemmel, ezért az így születő döntések ismét áldozatokat követelnek majd a művelődéstől. Félő, hogy az egzisztenciális bizonytalanságban élő kollégák jó része elveszti értékét a megújulás iránt, a rutincselekvés és a fásultság általános lesz. Félelmeinket felelősségteljes cselekvéseink enyhítik. Felfogásunk szerint ez a felelősség át kell, hogy hassa a kulturális és közéleti működés minden színterét: a kormányzati munkát, a helyi társadalmakat, a nemzeti és emberi érzékenységgel élő polgárokat, valamint a szakértőket egyaránt. Nincs egyéni túlélés, nincs jövője az intézménytípusokat egymás ellen kijátszó rosszemlékű hatalmi taktikázásnak. Tudnunk kell egymásról, ismernünk kell munkánkat, céljainkat, társadalmi lehetőségeinket. Szakértői tanácsunk ezért vállalja a törvényalkotás befolyásolását, a szakmák egymás közötti érintkezésének spontán biztosítását, valamint a nyilvánosság és a szakmai közélet folyamatos tájékoztatását tapasztalatainkról, közérzetünkről, helyzetünkről, ezzel válságos időszakunk átélését segítve. Reméljük, hogy a felhívásunkban megfogalmazottak ezt a célt szolgálják és méltók a közvélemény támogatására. Országos Szakmai Tanács __,. ’
